Első alkalommal sikerült egy foltos csillag felszínét közvetlenül, az interferometria módszerével „lefényképezni”, jelentette be egy magyar taggal is rendelkező nemzetközi kutatócsoport a Nature tudományos folyóiratban.
A napfoltokat, a Nap felszínén időről időre megjelenő sötétebb foltokat távcsöveinkkel részletesen meg tudjuk megfigyelni. A nagy távolságok miatt azonban gyakorlatilag az összes többi csillagot pontszerű forrásként látjuk az égen, a felszínükről a legjobb távcsöveink sem képesek részleteket megmutatni. Egy távcső által alkotott kép szögfelbontása arányos a távcső átmérőjével, tehát a csillagok esetében kézenfekvő volna minél nagyobb távcsövek használata. A gyakorlatban a földfelszíni optikai eszközökkel, például óriástávcsövekkel elérhető legjobb felbontás kb. 0,5 ívmásodperc: ekkora szög alatt látszik egy hajszál átmérője 50 méter távolságból. Ám még ez sem elegendő ahhoz, hogy egy csillag felszínén a foltokat vizsgálhassuk. Létezik azonban egy méréstechnikai eljárás, az interferometria, amellyel a szögfelbontás tovább növelhető.
Az interferometria lényege, leegyszerűsítve, hogy több, egymástól nagyobb távolságra elhelyezett távcsövet egyszerre fordítanak a vizsgálandó objektum felé, és a távcsövekbe beérkező fénynyalábokat egymással kombinálják. Ezzel a módszerrel olyan szögfelbontás érhető el, amely megfelel egy akkora átmérőjű távcsőnek, mint amekkora az összekapcsolt távcsövek közötti távolság. A 2000-es évek első évtizedében 6 távcső összekapcsolásával hozták létre az amerikai Mount Wilson Observatory-ban a Center for High Angular Resolution Astronomy (Nagy Szögfelbontású Csillagászati Központ, CHARA) elnevezésű interferométert. A CHARA hálózat 1 méter átmérőjű távcsövei közötti legnagyobb távolság 330 méter, az eszköz határfelbontása pedig 3 tízezred ívmásodperc. Egy hajszál átmérője kb. 85 kilométer távolságból látszik ilyen kis szög alatt. A CHARA jelenleg a legjobb szögfelbontású optikai eszköz a világon, így vele nyílik a legjobb esély más csillagok felszínének megismerésére.
A csillagfoltok direkt megfigyelésén dolgozó 15 fős nemzetközi kutatócsoport Rachael Roettenbacher (University of Michigan, USA) vezetésével a ζ Andromedae nevű kettőscsillagot vette célba, amelynek távolsága tőlünk 180 fényév. A ζ And rendszer fényesebb tagja egy, a Napunknál 16-szor nagyobb vörös óriáscsillag, a kísérő pedig egy halvány törpecsillag. A komponensek viszonylag közel vannak egymáshoz, a keringési idejük 18 nap. Az óriáscsillagról a kutatók már régóta sejtik, hogy felszínét foltok borítják, ám erre mindeddig csak közvetett bizonyítékaik voltak, a csillag színképvonalainak elemzésén alapuló Doppler-leképezések alapján.
A ζ And-t a CHARA interferométer hálózat 6 távcsövével és a hozzájuk kifejlesztett fénynyaláb-kombináló eszközzel, a MIRC-kel, 2011. július 9–22. között 11 alkalommal, míg 2013. szeptember 12–30. között összesen 14 alkalommal sikerült megfigyelni. Az interferometrikus képalkotás olyan újszerű megközelítéssel történt, amely a Doppler-leképezés egyik alapgondolatát vette kölcsön. A kutatók az éjszakáról-éjszakára készített „pillanatfelvételek” alapján rekonstruálták a csillag felszínének képét az egyes észlelési szezonok idejére. Ehhez egy olyan felszíni folttérképet kellett előállítaniuk, amely számot adott a foltok eloszlásának változásáról, ahogy a csillag körbefordult. Ez egyáltalán nem magától értetődő feladat, ugyanis amellett, hogy a csillagkorong képe a csillag forgása miatt éjszakáról éjszakára eltérő, magának a csillagkorongnak az orientációja is folyamatosan változik a Föld forgása miatt.
Éppen ezért nagy segítséget jelentett a képalkotáshoz az interferometrikus mérésekkel egyidőben zajló spektroszkópiai megfigyeléssorozat, amelyben vezető szerepe volt Kővári Zsoltnak, az MTA CSFK Csillagászati Intézete főmunkatársának. A csillag színképében a foltok is nyomot hagynak, ezeket kielemezve klasszikus Doppler-rekonstrukció is készült a felszínről. Tehát a foltok feltérképezése párhuzamosan, két független módszerrel is zajlott, és a közvetlen képalkotás eredménye összevethető lett a közvetett módszerrel nyert térképpel.
A ζ And felszíni foltjainak közvetlen megfigyelése két lényeges megállapításhoz is vezetett: az egyik, hogy a csillag felénk néző pólusán 2011-ben és 2013-ban is látható egy nagy kiterjedésű hideg folt (a hideg itt azt jelenti, hogy a 4600 K-es alaphőmérséklethez képest kb. 800 fokkal hidegebb). A poláris, sarkvidéki foltok létezése jelentősen különbözik attól, amit a Napon megfigyelhetünk. A napfoltok az alacsony szélességekre korlátozódnak, az egyenlítőtől legfeljebb a 40°-os északi és déli szélességi körökig bezárólag fordulnak elő, a pólusokon azonban semmiképpen sem. Éppen ezért, bár közvetett eredmények már korábban is léteztek, poláris foltok létezését más csillagokon sokáig megkérdőjelezték. A ζ And interferometrikus képe azonban a poláris foltok létének döntő bizonyítéka.
A másik érdekesség, hogy míg 2011-ben az összes csillagfolt leginkább az egyik féltekére koncentrálódott, a 2013-as képen az új foltok már az egyenlítő túloldalán, az állandó sarki folttal ellentétes féltekén tűntek fel. A Nap megfigyelése alapján tudjuk, hogy a napfoltok a mágneses tér felszínre törő erővonalainak nyomjelzői. A mágneses tér felerősítése és felszínre jutása pedig a Napban zajló dinamóhatásnak köszönhető. A Napon azonban nem tapasztalunk a foltok eloszlásában jelentkező észak-déli aszimmetriát, a napfoltok az egyenlítőre szimmetrikusan tűnnek fel. A kutatók ebből pedig arra következtetnek, hogy a ζ And belsejében a Napétól eltérő dinamómechanizmus működik az óriáscsillagban. A megfigyelések alapján egyértelmű, hogy a Nap és más csillagok mágneses tere, és az általuk keltett csillagfoltok igen különbözőek lehetnek, viszont ezek a mai technológiánkkal már akár közvetlenül is megörökíthetőekké váltak.
Forrás: Nature
A kutatást az OTKA-109276 pályázat és az MTA Lendület-2009 programja támogatta.