Az Eszkimó-köd

828

Hogyan fog kinézni Napunk környezete ötmilliárd év múlva? Nagy valószínűséggel úgy, mint a hét csillagászati képén látható Eszkimó-köd.

Cserna Antal, Újhartyán

Az Eszkimó-köd (más néven NGC 2392 vagy Caldwell 39) egy fiatal, fényes planetáris köd a Gemini (Ikrek) csillagképben. William Herschel fedezte fel 1787-ben. Elnevezését annak köszönheti, hogy csillagászati távcsővel szemlélve szőrmés eszkimócsuklyára emlékeztet a köd.

Az NGC 2392 szerkezete egy kettős héj a központi csillag, a HD 59088 körül. A központi csillag egy, a Napunknál 40-szer fényesebb O típusú törpe, 40 000 K felszíni hőmérséklettel. A belső héj egy görögdinnye formájú nyújtott gömb, aminek a hosszabbik tengelye körülbelül a megfigyelő felé mutat. A belső héjban lévő szuperforró gázok 2 millió fokosak, és erős röntgensugárzást bocsátanak ki. Az ezt körülvevő külső héj szintén lapított gömb alakú, a hosszabbik tengelye merőleges a belsőre. A belső héj fiatal képződmény, valószínűleg kevesebb mint 1000 éves, amely a rövidebbik tengelye mentén körülbelül 30 km/s sebességgel tágul. A külső héj főként O III-ból (kétszeresen ionizált oxigén) áll, amely valamivel több mint 5000 éves. A belső héj gyorsabban tágul (90, illetve 16 km/s), és már most is kezd áttörni a külső héjon, újabb 5000 év múlva pedig teljesen utoléri azt.

Tovább növeli a köd szerkezetének bonyolultságát az anyacsillagból kiinduló kétirányú kilövellés. Sok planetáris köd bocsát ki nagy sebességű, párhuzamos anyagsugarakat (akár 1000 km/s-mal) a gyors csillagszélen kívül. Az anyagsugár egyenesen a mi irányunkba tart, ami rendkívül szimmetrikus emissziós mintázatot eredményez. Mind a belső, mind a külső héj tartalmaz keskeny gázkorongokat. A külső héjban megfigyelhetőek üstökös formájú nyúlványok, illetve csomók, melyek valószínűleg egy keskeny síkban találhatóak. Ezek feltehetőleg egy lökéshullámszerű kölcsönhatásban képződtek, amikor a csillagból érkező gáz utolérte a lassabban táguló külső héj anyagát. A csomók, melyek mindegyike több milliárd km átmérőjű (Naprendszerünk méretének többszöröse), üstökösszerű csóvával rendelkeznek, hosszuk több mint 100 milliárd km. A csóvák a feltételezések szerint a két különböző hőmérsékletű és sűrűségű gázfront ütközése során keletkeztek. Az ütközés során a gázkeverék instabillá válik (Rayleigh-Taylor instabilitás), aminek eredményeképpen töredezik és nagy “cseppekben” kondenzálódik újra – ezek az üstökösök fejei.

A legvalószínűbb forgatókönyv szerint a haldokló csillag két fázisban ment át tömegvesztésen. Az első a vörös óriás állapotban történt, a második egy erős napszéllel jellemezhető szakaszban. A külső héj a haldokló csillag egyenlítője mentén több ezer év alatt ledobott anyagból áll. Ezt követte a csillagból érkező erős napszél, amely felforrósította és ionizálta a belső és külső héjat.

2011w16-nagy

A hét csillagászati képe a Fiastyúk Csillagdában készült 2011. március 1-jén, 250/1250-es Newton-távcsővel és Canon EOS 350 fényképezőgéppel, 100×20 s expozíciós idővel.

 

Hozzászólás

hozzászólás