Ha tél, akkor Orion-köd! Gáz- és porködök kavargásából születő csillagok egy már-már háromdimenziós felvételen!Horváth Attila Róbert, Győrújbarát
Az Orion-köd (Messier 42-43) a téli égbolt látványos, talán még a laikusok körében is ismert csillagképének, az Orionnak az öve alatt látható. A közel 1600 fényév messzeségből ragyogó köd anyaga a Világegyetem két leggyakoribb eleme, a hidrogén és hélium, amit kevés szén, oxigén, kén, neon és szilícium-dioxidból álló por „fűszerez”. Normál esetben ezek a por- és gázfelhők ritkák és hidegek, de a belső instabilitás, vagy külső összenyomó erő (pl. másik felhővel történő ütközés, közeli szupernóva-robbanás) hatására zsugorodni kezdenek, a nyomás és a hőmérséklet megnő bennük. Végül csillagok keletkeznek – ezek a csillagkeletkezési régiók. A fiatal csillagok fénye a hideg és átlátszatlan gázt felhevíti és ionizálja, a gáz ekkor az elnyelt sugárzást fény formájában bocsátja ki, a gázköd világítani kezd.
A szinte térhatású fényképen azonnal szembeötlő egy hatalmas gyűrűs szerkezet, egy égi buborék fala. Ezt az alakzatot a vizuális észlelők csak nehezen vehetik észre, inkább csak az északabbi, fényes terület szembetűnő. Azonban nagyon sötét égen, kis nagyítással gyűrűvé zárulhat a ködösség. A lenyűgöző szerkezet majdnem teljes mértékben négy csillag számlájára írható. A köd legfényesebb részében, a képen fehér színű, erősen túlexponált háromszögletű tartományban bújnak meg, a szoros rendszert, csillaghalmazt alkotó csillagokat Trapézinak nevezik. Ezek olyan fényesek, hogy szabad szemmel is láthatóak. Nagy tömegűek, ezért rengeteg fényt bocsátanak ki, különösen az ultraibolya tartományban. A sugárzás ionizálja a környező terület gázanyagát, az erős csillagszél (a felszínükről kiinduló részecske-áram) pedig szabályosan üreget „fúj” a gázba. Az Orion-ködben egy ideje már születnek csillagok, az első, igen nagy tömegűek már el is pusztultak – viharosan rövid életüknek szupernóva-robbanás vetett véget. A robbanásokról tanúskodnak a megszökött csillagok, amelyek jelenleg nagy sebességgel távolodnak a ködtől – ilyen az AE Aurigae és a Mü Columbae. Kettős rendszer tagjai lehettek, ahol a nagyobb tömegű komponens felrobbant, ők pedig – társ híján – elhagyták pályájukat és kilökődve nagy sebességre gyorsultak fel.
A szupernóva-robbanások is közrejátszhattak abban, hogy kialakult a gyűrűs szerkezet. Az Orion-köd nem magányos – körülötte mindenütt ködök, porfelhők nyomait vesszük észre. Szinte olyan érzésünk támad, mintha az egész területet láthatatlan, sötét felhő borítaná, amelynek leplét csak néhol töri át a fiatal csillagok sugárzása. Nem is tévedünk – éppen erről van szó. A buborék jobb szélétől, a fényes csillaghalmaztól jobbra, a kép széle felé több fényes csomót is láthatunk. A legszélső az NGC 1999, mely egy ködbe burkolózott fiatal, közepes tömegű csillag.
A fő ködtől balra látható kékes árnyalatú ködösség az NGC 1973, 1975 és 1977 nevet viseli, mert kis távcsőben – sötét égen – durván három osztatúnak látszik, ezért kapott több katalógusszámot. Ez az objektum porban gazdag köd, amely visszaveri – reflektálja – a csillagok kékes fényét, ezért lesz maga is kék színű. A reflexiós ködök szép példája, mely talán az egyik legkönnyebben megfigyelhető ilyen égitest (még a híres, M45-béli Merope-ködnél is könnyebben látszik).
A ködkomplexum két szélén két fényes csillaghalmazt látunk. A jobb oldali az NGC 1980, legfényesebb tagja az iota Orionis kettőscsillag, 3 magnitúdós. A bal szélen a fejjel lefelé álló házikó formájú NGC 1981-et találjuk. Mindkét csoport az Orion-köd anyagából keletkezett, de már eltávolodtak születési helyüktől, vagy maguk körül tisztára söpörték a teret sugárzásukkal.
Ez a felvétel – bár igen gyakran fotózott, „elcsépelt” objektumról van szó – mégis sok újdonságot mutat, hiszen a látómező nagyobb az átlagosnál. Ilyen az NGC 1981 halmaz felett, a kép bal felső szélén lévő három csillag körüli kékes köd, az IC 420. A kép jobb szélének közepénél a vdB 54 reflexiós köd nyúlik be a látómezőbe.
