Holdsarló a dugóban

1298

Bolond ember, ki autóba száll manapság, hogy felkeresse a messzi végeket túl a Moszkva téren, de még a Széll Kálmán téren is túl.

Mizser Attila, Budapest, Margit körút (Autós mártírok útja)

Bolond ember, ki autóba száll, és rossz sorsa a Margit körútra vezéreli valamikor délután. Vagy bármikor. Nem árt, ha három napi (heti) hideg élelemmel indul útnak. Így lesz ez még jó néhány hónapig, mire végre összenő, ami összetartozik: megvalósul a fonódó villamosprojekt. De addig… halandó, ki itt behajtasz, hagyj fel minden reménnyel! Már Bakfark Bálint idejében is tervezték, hogy egykor, majd ha alkalmatosan állanak az égi és a földi csillagok, végre villamos jár Ó- és Újbuda között.

Üveges tekintettel bámulok ki a szélvédőn, vágyakozva nézem az elsuhanó kerékpárosokat. A vágy érthető: el szeretném érni legalább az 500 méter/órás álomhatárt. Szendergésemből a Török utcai nagy kanyar ébreszt fel. Három perc alatt sikerül leküzdeni az 50 métert. Korábban nem tapasztalt, félelmetes tempó. Csak úgy csikorognak a kerekek!

Török utca, feltűnik az égen a holdsarló. Hej, ha ezt Gül Baba megérhette volna! Kövér holdsarló észlelése a késő délutáni égen! Van idő, hát kiszállok, felállítom a fotóállványt, megkomponálom a kompozíciót (van itt kérem aranymetszés, harmadolás, negyedelés – minden, mint a búcsúban). Kompozíció közben konzíliumot tartok az autós sorstársakkal. Úgyse mozdul a sor, előveszem a csomagtartóból a 25 centis Dobsont, és Hold-bemutatást tartok. Járdacsillagászat a záróvonalon!

Csak a holdsarló - a szabadság ígérete - nyújt vigaszt a dugóba szorult autósnak.
Csak a holdsarló – a szabadság ígérete – nyújt vigaszt a dugóba szorult autósnak.

Pár óra és mindenki megunja a holdkráterek látványát, hát autóba szállunk. Egy teknőst és három éti csigát is sikerül megelőzni, mire a messzi horizonton, mintegy harminc méterre felbukkan a Bakfark Bálint utca (bolond ember, ki Bakfark Bálint után autóba száll, vagy hogy is szólt a mondás?). Már csak kettőt kell aludni, és máris itt a Széll Kálmán tér. (Amikor elindultam, talán valamikor 1550 táján, akkor is így hívták, érdekes.)

Végre! Látom a Vérmezőt! Már csak pár száz deciméter, és itt az M7-esben végződő dugó. Hurrá! De várjunk csak, nem a Lipótmező az? Mert bolond ember, ki autóba száll…

Hozzászólás

hozzászólás