Az első holdraszállásról szerte a világon megemlékeztek. A Bakonyi Csillagászati Egyesület egy magaslégköri ballon indításával tisztelgett az Apollo-11 történelmi útja előtt.
Ivanics Ferenc, Ajka
Hosszú hónapok előkészületei és rengeteg várakozás után köszöntött ránk 2019. július 20-a, a holdraszállás 50. évfordulója. A történelmi pillanatról valószínűleg az egész világ megemlékezett, s nekünk már tavaly eszünkbe ötlött egy igen egyedi ötlet: a Bakonyi Csillagászati Egyesület egyetlenként az országban úgy állít emléket az eseménynek, hogy egy magaslégköri ballont bocsát fel Ajkáról. Illetve, hogy a lehető legtöbb mozzanatba a nagyközönséget is bevonjuk…
Először is az alkalomra ismét meghirdettünk egy – ezúttal – országos rajzpályázatot, melynek témája a küldetés logójának megtervezése volt – az Apollo-küldetésekhez hasonlóan. Körülbelül 130 gyermekrajzot kaptunk hazánk minden szegletéből. Ebből 33-at választottunk ki, és közönségszavazásra bocsátottuk őket azzal, hogy a legtöbb lájkot kapott rajz lesz a közönségdíjas. Ezekből a rajzokból választottunk ki két különdíjast és három dobogós helyezettet. A fődíj ezúttal az volt, hogy az első helyen lévő rajzának másolata a „doboz” külső borításán fog felrepülni az „űrbe”.
Természetesen ennek a „doboznak” nevet is kellett adni. Egyesületünk tagjai több ötlettel is előálltak, s ezek közül lehetett a honlapunkon kiválasztani a nevet. A legtöbb szavazatot Veisz András javaslata nyerte, így kereszteltük el az egységet „Űrbatyu” névre.
Az Űrbatyuhoz azonban egy pilóta is dukál, aki egy LEGO űrhajós figura lett. A nevét ezúttal is a közönségre bíztuk: egy Facebook-posztban vártuk az ötleteket. Ezekből választottuk ki végül azt, ami a leginkább lefedte küldetésünk célterületét, a sztratoszférát – így kapta emberkénk a hangzatos Sztratosz Feri nevet. Az ötletet ezúton is köszönjük Földvári István Zoltánnak és Vonyó Attilának.
Végül elérkezett a nagy nap. Korán keltünk, s kellő izgalommal (idegességgel) vágtunk bele. Az égről a Hold sápadt arcával figyelt, így alig lehetett nem gondolni az 50 évvel ezelőtti eseményekre… Reggel 7 óra előtt érkeztünk meg az ajkai sportpályára, a felbocsátás színhelyére. Hamarosan megjöttek az érdeklődők, – mintegy 100-an – akik nagy kíváncsisággal tekintették meg az Űrbatyut, s mindazt, amit magával visz. Természetesen helyet kapott benne egy „műszaki csomag”: kamerák – kiemelten a hasi kamerát, mely az egyik legfontosabb volt. De készültünk többek között gyorsulás és magasság, illetve hőmérséklet mérésére is – utóbbi egy APRS-rendszer segítségével valósult meg. A „Batyu” vitt magával ezenfelül GPS-modult, illetve egy mini rádióadót is (1,5 km-es) hatótávval, ami akkor került volna bevetésre, ha a visszatérő egység bozótosba esik – ekkor egy úgynevezett Yagi-antenna segítségével kerestük volna meg. A műszercsomagot Veisz András és Kauker Zoltán tagjaink állították össze, melybe hosszú munkaórákat öltek. A műszerek mellett természetesen beleültettük Sztatosz Ferit, a pilótát. Mellette helyet kapott még Magyari Béla dedikált fotója. Hogy miért ő került a Batyuba? Magyari Béla volt a másik kijelölt űrhajós Farkas Bertalan mellett, ő azonban soha nem repülhetett. Illetve egy, a Magyar Posta által július elején, a Holdra szállás 50 éves évfordulója alkalmából kiadott bélyeg, melyre rákerült egyesületünk logós pecsétje is. Az ötlet az Apollo-15 útjáról származott, akik szintén vittek fel és pecsételtek le bélyegeket/borítékokat. Az egyik belső falra került fel a másik 5 kiválasztott rajz kicsinyített mása is. A Batyu borításán kapott helyet a nyertes rajz másolata; egyesületünk logója; fő támogatónk; a Messer Hungarogáz Kft. logója, akik felajánlásban adták nekünk a ballon feltöltéséhez szükséges 6 köbméter héliumot és az Ajka város 60. születésnapjára készült Ajka60 logó.
Délelőtt kilenckor végül elkezdődhetett a főprogram, melyet a díjátadóval nyitottunk meg, ezt Nagy Richárd tagunk vezette le. A díjakat – oklevelek és könyvjutalmak – Ivanics Ferenc elnök és Veisz András alelnök adta át. Közönségdíjat – tehát a legtöbb lájkot – nyerte el Ferenczi Júlia (14 éves), Makóról. Két különdíjast választottunk, Bartúcz Anna (18 éves) Ceglédbercelről érkezett hozzánk, Antal György Ákos (13 éves) pedig egyenesen Ajkáról. Harmadik helyen végzett Knapecz Máté (18 éves) Budapestről egy szépen kidolgozott, digitális alkotással. Második helyet szerezte meg (18 éves) Noé Pálma Veszprémből, az első helyre pedig Misák Dóra (15 éves) került, Gersekarátról.
Ezután az izgalom hamar a tetőfokára hágott, ugyanis megkezdtük a ballon héliummal való feltöltését. Többen aggódtunk azon, hogy a latexből készült anyag nehogy megsérüljön, de szerencsére ez nem történt meg. A 6 köbméter hélium körülbelül 2 méteresre tágította ki a ballont. A ballon felfújásában részt vett: Ivanics Ferenc elnök, Veisz András alelnök, Békési Zoltán egyesületi tag, Talamár Dominik ifjú tagunk, Gulyás Péter geológus és Szabóné Orovecz Ildikó egyesületi tagunk, akinek külön köszönjük segítőkész és áldozatos munkáját. Az egyéb munkálatokban segítségünkre volt még az ő családja, illetve Tóth Szabrina és nővére, Aletta, egyesületi tagjaink is. Végül elérkezett a várva várt pillanat: egyesületi tagjaink és a rajzpályázat díjazottai kezüket az Űrbatyura téve visszaszámlálásba kezdtek, melybe az egész nézőközönség bekapcsolódott. Amikor együtt kimondtuk az egyet, az elengedők felemelték a kezüket, és útjára engedték az űrbatyut. Még percekig figyeltük az emelkedését, amíg el nem tűnt Ajkarendek irányában. Már ekkor sokan gratuláltak, s volt, aki azt mondta, hogy túl vagyunk a nehezén. De mi tudtuk, hogy ez nem igaz, az még csak most kezdődik…
Az előzetes szimulációk alapján, melyet még aznap reggel készítettünk, úgy tűnt, a Batyu valahol Balatoncsicsó és Dörgicse közt fog leesni. Ennek nagyon örültünk, mert tudtuk, hogy a ballon legalább 3 órát tölt a levegőben, s mivel nem kell messze menni, van időnk. A keresőcsapattal autóba ültünk, s elindultunk Mencshely felé, mely a két településtől nagyjából egyenlő távolságra fekszik. A keresőcsapatot összesen 18 ember alkotta. A 9 személyes buszban foglalt helyet Surányi Zoltán, sofőr; Veisz András, alelnök és a ballon-projekt vezetője, a ballon névadója, aki „tartotta a kapcsolatot” az Űrbatyuval. Ivanics Ferenc, elnök; Csánitzné Szentesi Mónika, egészségügyis; Csánitz László, videós; Kauker Zoltán, rádiós nyomkövetésért felelős tagunk; Ivanics-Rieger Klaudia, Békési Zoltán és Magyaródi Norbert egyesületi tagjaink. Külön kocsival követett minket Németh Krisztián, hivatásos fotós. Kauker Zoltán családja: felesége, Irén; lányuk, Máhl Szilvia és kisfia, Róbert. Vágó Gábor tagunk pedig keresztgyermekeit – Dallos Lilit, Kirát és Istvánt hozta magával, akik szintén egyesületünk ifjoncai, az ugyanúgy velünk tartó Talamár Dominikkal együtt. Egy komplett konvoj indult tehát a ballon „levadászására”. A hőmérséklet emelkedésével együtt az adrenalin is emelkedett bennünk, amit Mencshelyen némi pizzával sikerült mérsékelni. Aztán egyszer csak sikerült kapcsolatba lépni a Batyuval, és ekkor jött az első döbbenés: a szelek Tihany irányába fújták a már visszazuhanó, és ejtőernyővel lefékeződő egységet. Bepattantunk tehát a kocsiba, és irány Tihany. Az érkező adatok azonban azt mutatták, hogy a Batyu a Balaton felett van. Szurkoltunk, hogy a déli szelek fújják a part fölé, ám hirtelen a koordináták állandósultak, és akkor már tudtuk, hogy az egység földet – pontosabban – vizet ért, valahol a Sajkodi-öbölben. Bekövetkezett az, amitől nyilvánvalóan tartottunk, a Batyu belesett a Balatonba. Ki-ki hősiesen, vagy kevésbé hősiesen kezelte a tények okozta idegességet, miközben azon kezdtünk gondolkodni, hogy miképp hozzuk ki a Batyut a vízből. Illetve azon, hogy milyen állapotban lesz: a nikecell-borításnak köszönhetően tudtuk, hogy fennmarad a vízen; kérdés volt, hogy meddig; s vajon a belseje, melyet szintén nikecell-golyócskákkal töltöttünk ki, mennyire ázik át? Hosszú és ideges percek következtek, annak ellenére, hogy erre is készültünk: úgy volt, hogy felvesszük a kapcsolatot a vízi mentőkkel vagy a vízi rendőrséggel; és segítséget kérünk a műszergondola kiemelésében. Ám valahol Füred közepén jártunk épp, amikor megszólalt András telefonja. A vonal túlsó végéről egy kedves hölgy jelentkezett, aki a legnagyobb örömünkre elmondta, hogy látták lehullani a Batyut, és azt nem sokkal később a vitorlásukba emelték. Hatalmas ujjongás közepette köszöntük meg neki, s megbeszéltük, hogy a tihanyi vitorláskikötőben, a 49-es dokknál találkozunk. Hihetetlen eufória és megkönnyebbülés lett úrrá rajtunk – na, most vagyunk túl a nehezén! Gyorsan meg is álltunk örömködni, s többen megkönnyezték a sikeres landolást. Mások azzal viccelődtek, hogy ha már az Apolló-missziók visszatérő egységei a tengerbe estek, akkor miért ne potyoghatna a mienk meg a Balatonba? Három órára érkeztünk meg a találkozási helyre, és hamarosan meg is láttuk a mi hajónkat, ami ezúttal természetesen nem a U. S. S. Hornet, hanem a Team Manana nevet viselte. Két, igen kedves család – akik igencsak meglepődtek a nagyszámú fogadóbizottságon – társaságában kötött ki az Űrbatyu, melyet a gyerekek adtak át nekünk. A partot éréskor két gyerek adta át „őt” nekünk. A landoló egység első felfedezője, Fülöp-Vidosa Beáta elmondta, Szentendréről érkeztek nyaralni, a gyerekek fürödtek, amikor ő a szeme sarkából észrevette, hogy valami ereszkedik lefelé, és hallották az ejtőernyő surrogását, majd a csobbanást. Négy gyerek lelkesen odaevezett SUP-okon, majd, miután elolvasták, hogy nem szabad hozzányúlni, szóltak a felnőtteknek, akik a hajóra vontatták a Batyut, majd felhívták a rajta lévő telefonszámot. Valószínűleg nem gondoltak arra, hogy micsoda kalandba keverednek, s mi sem, hogy ilyen váratlan segítség érkezik hozzánk. Az öt nyaraló gyerek és persze szüleik is izgatottan várták a doboz kinyitását, mi nemkülönben. A tető leemelése után hamar megnyugodtunk, az egység belseje ugyanis teljesen száraz volt – Sztratosz Feri vigyázott az Űrbatyura. András és Ferenc pedig készségesen elmagyarázta a megtalálóknak, hogy miben is vettek részt, s hogy mi található a dobozban. A gyerekek boldogan vették kézbe Sztratosz Ferit. Az átadást hosszas fotózkodás, köszönetnyilvánítás és búcsúzkodás követte. Még egyszer köszönjük a segítséget Fülöp-Vidosa Beátának és a Team Manana egész csapatának!
Ezután stílusosan készítettünk egy fotót, bokáig a Balatonban, kezünkben az Űrbatyuval; majd elindultunk hazafelé. A harmadik felvonás azonban még csak ezután következett: ki kellett nyerni az adatokat. Természetesen a készült felvételek érdekeltek a legjobban mindenkit. A hasi kamera felvételeiről szépen végig lehetett követni a felbocsátás és az emelkedés pillanatait, ahogy egyre távolodik a felszíntől. Felismerhetővé váltak a közeli települések: Ajka, Ajkarendek, Úrkút, Tihany, ahogy átrepült a Balaton felett. Más adatok is érkeztek: a legmagasabban Somogy megyében, Ádánd települése felett járt 26 532 m-en, ezt 11:52-kor érte el. Maga a ballon addigra körülbelül 15 m-esre tágult ki, majd szétrobbant, és az Űrbatyu megkezdte a zuhanást. A műszergondola belső hőmérséklete a felfelé vezető úton +27 C°-ról +3C°-ra csökkent vissza. A külső hőmérő-szenzor a legalacsonyabb hőmérsékletet, -58 C°-ot 11 948 m-en mérte.
Közel 27 km-en már láthatóvá vált a Föld szinte lehelet vékony légköre, s mögötte az űr sötétje. Csodálatos felvételek készültek a Balatonról a világűr mezsgyéjéről, mi magunk is csak ámultunk, s azóta is hatása alatt vagyunk a történteknek, s a felvételeknek. Még egyszer köszönjük tagjainknak és minden más segítőnek a munkát, a pályázóknak a rajzokat, a Messernek a héliumot, a Team Manana csapatának a Batyu megtalálását; s mindenkinek köszönjük, hogy együtt izgult velünk, szurkolt nekünk, s hogy részt vett ebben a hatalmas kalandban, mellyel méltóképpen sikerült megemlékeznünk a holdraszállás 50. évfordulójáról!
