Immanuel Kant filozófus és a csillagászat

2535

Mielőtt rátérnénk csillagászati elméleteire, feltétlenül meg kell említenünk röviden a csillagászaton kívüli életét is. Hiszen amekkora fordulatot jelentett Platón az ókori filozófiában, akkora jelentősége volt Kantnak a nyugati filozófiában. Kant Königsbergben született (ma Kalinyingrád) 1724-ben, s furcsa módon egész életében (egy közeli faluban eltöltött rövid időszakon kívül) nem is hagyta el városát. Főműve A tiszta ész kritikája, melyet 1781-ben fejezett be, az egyik legnagyobb hatású filozófiai alkotás. Legfőbb érdeme talán az, hogy feloldja a több mint egy évszázadig tartó metafizikai ellentétet, nevezetesen a racionalizmus és empirizmus ellentétét. Kant egyenesen azt mondta róla, hogy szerinte minden metafizikai probléma megoldása megtalálható benne; jelentőségére a filozófiában jellemző, hogy szinte minden későbbi irányzat felhasználta gondolatait, s egymagában egy korszak lezárója s egy új korszak megteremtője. Azonban Kant korai időszakában inkább foglalkozott természettudományokkal, mint filozófiával, így írt például földrengésekről, vulkánokról, szelekről stb.

Ezek közül a legjelentősebbek mégis a csillagászati témájú vizsgálódásai voltak. Ilyen irányú gondolatait „Allgemeine Naturgeschichte und Theorie des Himmels” (A természet általános története és az égbolt elmélete, 1755) című prekritikai tanulmányában foglalta össze.

Kant érdeklődését a csillagászat iránt Thomas Wright (1711-1786) spekulatív kozmológiája keltette fel. Wright több elméletet is alkotott, melyek gyakran ellentmondtak egymásnak. Kant ezeket az elméleteket nem eredetiben, hanem egy három részes közleményben ismerte meg a „Freyen Urtheilen und Nachrichten” 1751-ben Hamburgban megjelent írásaiból. Maga a mű végül négy év múlva, 1755-ben készült el. Addigra Kant megismerkedett több csillagász megfigyeléseivel, valamint tanulmányozta a newtoni törvényeket. Habár Kant nagy tisztelettel adózik Wright előtt, a königsbergi filozófus tudományos alapokra helyezte munkáját, s már ezért is jóval túlhaladta Wright elméleteit.

Ezen mű négy témával foglalkozik: a Tejútrendszer (és úgy általában a Világegyetem) fejlődésével és szerkezetével, a Naprendszer kialakulásával és struktúrájával, egyes naprendszerbeli objektumok vizsgálatával, valamint az esetleges Földön kívüli élet lehetőségével.

A Tejútrendszer vizsgálata az első főrészben található. A gondolatmenet egyik alapja, hogy az állócsillagok változtatják látszó helyzetüket egymáshoz képest az égbolton, mégpedig a Föld Nap körüli keringésétől függetlenül is. Kant ezt Bradley egyik tanulmányából tudta meg, aki ezt a jelenséget (Tycho és Flammsteed mérései segítségével) konkrétan kimutatta az Arcturusnál. Kant mindezekből arra következtetett, hogy a Tejútrendszer csillagai a Naprendszer bolygóihoz hasonlóan ellipszis alakú pályán keringenek egy központi test körül. Mint írja: „Ahogy a bolygórendszerben a bolygók igen közel helyezkednek el egy közös síkhoz, úgy az állócsillagok helyzete is egy, az égen keresztülhúzódó képzeletbeli síkhoz kapcsolódik…, s e sík közelében kialakuló legsűrűbb tömörülés adja a Tejútnak nevezett világos csíkot”.

Kant még ennél is tovább ment, ugyanis az elliptikus ködösségeknél azt feltételezte, hogy szintén csillagokból állnak. Ezek alakjuknál fogva egy központi test körül keringő csillagcsoportot alkotnak, melyet a kor távcsövei az ilyen objektumok óriási távolsága (mindenképpen Tejútrendszeren kívüli volta) miatt nem tudnak felbontani, ellentétben azokkal az irreguláris ködösségekkel, melyek egyes csillagokkal láthatóan kapcsolatban állnak. Kant az elliptikus objektumokat még észlelte is: „Megfigyeltem a ködszerű csillagokat…, melyek többé vagy kevésbé nyílt ellipszisek alakját mutatják, s könnyen megbizonyosodtam arról, hogy nem lehetnek egyebek, mint számos állócsillag halmazai”. Eredményeinek nagyszerűségét fokozza, hogy Hubble csak 1926-ban írt cikkében bizonyította be (a wilson-hegyi 254 centiméteres reflektor M 33-on és NGC 6822-n elvégzett mérései alapján) az először Kant által, akkor már több mint másfél évszázada leírt elméletet.

A Naprendszer vizsgálata az első és a második főrészben található. Kant foglalkozott a bolygók pályáinak excentritásával, s ebből olyan következtetéseket vont le, miszerint a Szaturnuszon túl is léteznek bolygók. William Herschel csak huszonhat évvel később fedezte fel az Uránuszt. Kant ismerte a bolygók többi addig felfedezett jellegzetességét (Naptól való távolság, tömeg stb.), s azok között megpróbált valamilyen összefüggést keresni, itt azonban megmaradt a felszínes gondolati spekulációnál.

Itt található továbbá a híres Kant-Laplace elmélet. Laplace a saját elméletét 1796-ban hozta nyilvánosságra, mégpedig Kanttól függetlenül; művének címe: „Tanulmány a világ rendszeréről”. Kantnak itt is voltak azért elődei: a racionalista filozófus, René Descartes (1596-1650), aki először próbált meg időben kozmogóniát felépíteni, valamint G. Buffon (1707-1788). Visszatérve Laplace-hoz: amíg a filozófus megmaradt a gondolati spekulációknál, addig a matematikus precízen és elegánsan, tudományos módszerrel dolgozott. Viszont ez sem akadályozta meg abban, hogy Kanttal ellentétben ezt az elméletet helytelenül alkalmazza a spirálködökre is, s így később az elliptikus ködök mibenlétét Laplace után új, kialakuló csillagrendszernek tulajdonították, azonban az utókor bizonyította Kant igazát. A königsbergi filozófus ezt az elméletet csak a Naprendszerre alkalmazta, ez lényegében a newtoni törvények szerinti fejlődéstörténet. „Adjatok anyagot, világot építek belőle!”- kiált fel. Az anyag pedig már megvan neki is, ugyanis elméletének alapja egy homogén szerkezetű gázgömb, egyfajta szétszórt „ősi anyag”. Ebből vezeti le az általunk is tapasztalható kozmogóniáját a Naprendszernek. A gázgömb közepén lép fel szerinte a legnagyobb gravitációs erő, s ennek hatására ott beindul egy sűrűsödés, s kialakul egy központi test. Ezután a külső régiók közelednek a központi test felé, majd egyes részek visszalökődnek. Ezen két erő eredője egy síkba rendezi a megmaradt anyagot, melynek áramlási sebessége folyamatosan lassul. A külső régiókban az anyag részekké tömörül, ezek a részek pedig bolygókká alakulnak, melyek egy irányban keringenek a központi test (Nap) körül, mégpedig növekvő excentritással. Kant adott magának anyagot – és nekünk egy Naprendszert.

A további részekben a Naprendszer többi objektumáról ír. A Kant-Laplace elmélet alapján képzeli el a Hold keletkezését is, mivel szerinte a Föld és a Hold viszonya lényegében ugyanolyan, mint a Nap és a Föld viszonya, csak „kicsiben”. Ezt az elméletet aztán tovább használja más naprendszerbeli objektumoknál; így magyarázza a Szaturnusz gyűrűjének létrejöttét, s a gravitációs törvényt alkalmazza továbbá az üstökösöknél és az állatövi fénynél.

Ezután következik voltaképpen a kozmológiai rész. Mivel ez a tudományág közelebb áll a filozófiához, mint a többi ezen műben tárgyalt témakör, Kant itt talán könnyebben és otthonosabban mozog. Az Univerzum keletkezésének nagyszabású képét vázolja fel, méghozzá az idő lefolyásának függvényében. „Évszázadok millió hegyei múlnak el, és ezen belül állandóan az új világok és világrendszerek képződnek egymás után, és eljutnak a tökéletességig”. A tökéletesség mindenképpen valamilyen értelemben élő fogalomhoz kapcsolható: az ember vágyik a tökéletességre, ami Isten maga. A világegyetem egésze így hát az isteni gondviselés által a tökéletesség felé törekszik. Ebből is látszik, hogy azért Kant is megmarad a spekulációknál és tapasztalható rajta még itt is az erős vallásosság: már Spinoza is azt vallotta, hogy felesleges az Univerzumra olyan fogalmakat alkotnunk, minthogy „jó”, „rossz”, vagy éppen „tökéletes”, hiszen ezek a fogalmak általában az emberre vagy Istenre vonatkoznak, a fizikai értelemben vett világegyetem viszont a materiális világ tere s nem alkalmazhatók rá ilyen emberi fogalmak.

A harmadik főrész kétségtelenül a legkülönösebb az egész műben. Itt ugyanis a többi bolygón élő élőlények létét írja le. Kant gondolkodásmódja itt válik a leginkább spekulatív jellegűvé. A Naprendszer-elméletéhez kapcsolódva vizsgálja ezt a kérdést. A Naptól távolabbi bolygók korábban alakultak ki, így az ottani élet minden bizonnyal magasabb színvonalú, mivel több idő volt az élőlények fejlődéséhez. Kant bátorsága a tudományban itt már inkább vakmerőség.

Mindezek Kant zsenialitásából semmit sem vonnak el. Ilyen, ha egy filozófus betéved a természettudomány területére: nem annyira precíz, nem annyira következetes, azonban mégis korát megelőző. Sajnos, amikor ez az írása megjelent volna, a kiadója éppen csődöt jelentett, s így kissé elfeledetté váltak csillagászati meglátásai; magyar fordításban mind a mai napig nem jelent még meg. Szenzációs intuícióit általában el sem fogadta a tudomány, a világ azonban sok esetben bizonyította Kant igazát. Miért nem fogadták el időben? Talán azért, mert a tudományos világ mindig is elutasította a nem tudományos igényességgel levezetett elméletet, még akkor is, ha kivételes igazságokat tartalmazott. Akkoriban azért már a természettudományos megismerés módjává vált a kísérletezés és az indukció, ezzel ellentétben Kant deduktív, és nem az egyenletekre, komolyabb fizikai vagy matematikai vizsgálódásokra, hanem a „tiszta észre” sokat adó gondolkodó volt.

A königsbergi filozófusról általában azt mondták, hogy visszafogott egyéniség volt, amit kétségtelenül ellensúlyozott legendás univerzális műveltsége. A világ minden szépségéből azonban csupán két dolog kápráztatta el igazán: "A csillagos égbolt fölöttem, az erkölcsi törvény bennem."

{mosimage}

Hozzászólás

hozzászólás