Idestova hat évtizede, hogy kisdiákként, egyik osztálytársam jóvoltából, a kezembe került egy ismeretterjesztő könyv, amely hangvételével, de még a nyilvánvaló célkitűzéseivel is igen csak eltért az addig olvasott tudomány-népszerűsítő munkáktól. A csillagászat akkor már nem volt egészen idegen előttem, Cholnoky Jenő kissé ódon jellegű könyvéből, meg Sztrókay Kálmán olvasmányos munkájából, sőt egy-két csillagképet is ismertem. De valahogy „A távcső világa” más volt, „lebilincselőbb”, érdeklődést keltőbb. Szinte egyvégtében végig olvastam, és megtárgyaltuk a barátommal, hogy „ilyen könyveket kellene írni, de sokat”.
Most azt illene írnom, hogy ettől kezdve lettem a csillagászat rajongója. De hát nem így történt. Mint afféle mindent tudni akaró kiskamasz, izgatott a kövek, ásványok világa – hónapokig bóklásztam a budai hegyek kőfejtőiben, hogy néhány szép kalcit és arragonit kristályt begyűjtsek -, elbűvöltek a kémiai kísérletek meglepő eredményei, megcsodáltam a parányi lények mikroszkópban feltáruló nyüzsgése. Csak azt nem tudtam, geológus legyek-e, vegyész vagy biológus.
Azután a sors, vagy a véletlen szeszélye az 1948. egyik forró augusztusi napján a gellérthegyi Urániá-ba vezérelt, és hamarosan megismertem egy derűs, szívélyes középkorú férfit, a korábban annyira megcsodált „A távcső világa” íróját. Közvetlensége, baráti, szinte apai törődése volt az a hatás, amely egy életre elkötelezett a csillagászat mellett. Boldoggá tett, hogy – valami „komoly” kérdésről beszélgetve – egyenrangú társként kezelt. Személyének szuggesztív ereje azonban nem csak egy – mindenre fogékony – kamaszt ragadhatott el, hanem kiforrott egyéniségű megfontolt felnőtteket is. Az akkor alapított Magyar Csillagászati Egyesület és a mégfiatalabb Uránia Bemutató Csillagvizsgáló ügye mellé tudta állítani az ironikus, gunyoros Kolosváry Gábor állatrendszertan-kutatót, az egyébként csak saját elgondolásival foglalkozó Berkes Zoltán meteorológust, a szigorúan magas szintű matematikában gondolkodó Haáz István Béla geofizikust.
—.—
Nem tudom, hogy pl. a bélyeggyűjtők egyesületének, vagy a sporthorgászok szövetségének, de más társadalmi csoportosulásoknak is a kialakításában olyan jelentős szerepe van-e egy-egy karizmatikus személyiségnek, mint a csillagászati mozgalomban. Tény, hogy pl. az angliai csillagász-társaság életrehívásában a Maunder-fívérek, Franciaországban a máig emlegetett Camille Flammarion, Német-földön a fáradhatatlan Robert Henseling, az osztrákok közt az erdélyi szász Oswald Thomas megszállott szervező és összefogó ereje alapozta meg a máig is sikerrel működő amatőrcsillagász egyesületeket. Ilyen egyéniség volt Dr. Kulin György is, akiről még azt is elmondhatjuk, hogy egy ígéretesen induló tudományos pályafutást szakított meg a magyarországi műkedvelő mozgalom felvirágoztatásának érdekében.
Amikor megismerhettem, 1948-ban, 43 esztendősen már mögötte volt jól induló tudományos tevékenysége, de úgy érezhette, hogy – sokak által eleinte merésznek tűnő – álmait megvalósította. A Gellérthegy oldalában ott volt az első magyarországi ismeretterjesztő csillagvizsgáló, az Uránia, és erkölcsi háttérként a Magyar Csillagászati Egyesület, amely hivatalos megalapításának (1946) második évében ezernél több tagot számlált. A budapesti Uránia Bemutató Csillagvizsgáló nem csak a csillagászati ismeretterjesztés, és a műkedvelő észlelések központja volt, hanem több ennél: az azonos érdeklődésű (bár esetleg foglalkozásban, társadalmi helyzetben egymástól távol álló) emberek találkozó helye, a műkedvelők „klubja”. Sőt be-bekukkantottak oda olyanok is, akiket alig-alig érdekelt a csillagászat, de szívesen jöttek fel egy kis beszélgetésre.
Ez a szellem, és ez a baráti légkör volt az oka, hogy a nem sokkal később ránk zúduló véres Sztálin-Rákosi terror az elsők közt szórta szét az Egyesületet, és próbálta lehetetlenné tenni annak éltetőjét és vezetőjét, Kulin Györgyöt (1949-54 közt). Az önkényuralom nem tudja eltűrni a számára ellenőrizhetetlen önkéntes társadalmi egyesületeket. Az egyesület szellemét mégsem sikerült megsemmisíteni. Budapesten, de nem egy vidéki helyicsoportban is – amelyek a helyi TTT-szervezetekben éltek tovább – megmaradt ez a közvetlen, baráti kapcsolat. Mostanában is, amikor egyik-másik helyicsoportnál vagy vidéki amatőr szervezetnél megfordulok, örömmel tapasztalom, hogy a szorosan vett szakmai megbeszéléseken túl a klubnapok, előadások többnyire kötetlen, közvetlen beszélgetésekre is alkalmat adnak. Ez a hangulat nagyon közeli azzal az elképzeléssel, amelyet Kulin György igyekezett az amatőrök baráti köreiben meghonosítani.
—.—
Az utóbbi másfél évtized megemlékezései és visszaemlékezései többnyire azt emelik ki, hogy milyen sokat fáradozott Kulin György – Gyurka bácsi – a műkedvelő csillagászatért. Való igaz, hogy életének nagyobb részét az amatőr mozgalom szervezése, irányítása és (főként élete utolsó évtizedeiben) a távcsövekkel való ellátása töltötte ki. És szomorú tény az is, hogy egyre kevesebben vannak, akik ismerték, mint tevékeny szakcsillagászt.
A Pázmány Péter Tudományegyetem elvégzése után, 1935-ben került a Konkoly Thege-alapítványú Asztrofizikai Obszervatóriumba. Korábban meg sem fordult a fejében, hogy csillagász legyen. Az „állástalan diplomások” korszakában azonban ez a munkalehetőség kínálkozott a számára. A Budapest-svábhegyi csillagvizsgálóban azután végigjárta a pályakezdő csillagász tevékenységének lépcsőit: kezdve az igazgató (Tass Antal, majd Lassovszky Károly) melletti adminisztratív teendőktől az észlelő munkáján át – beleértve az akkor még fontos időmérést is – a megfigyelésekben. Az akkori időkben a csillagvizsgálónak nem volt külön „technikai személyzete” -, az észlelő munkában a tudományos minősítésű munkatársaknak részt kellett venni. (Ez egyébként nem csak a hazai szegényes körülményekből következett; a legtöbb külföldi obszervatóriumban is ez volt a szokás.) A pályakezdő Kulin György előbb a Lassovszky igazgató által szorgalmazott vizuális fénymérési programban, később a 60 cm-es főműszerrel a Terkán Lajos fotografikus üstökös- és kisbolygó-felkeresésben (később még a gömbhalmazok változóinak fotografálásában is) vett részt. Ekkor tűnt ki páratlan észlelő-csillagász tehetsége és szorgalma. Talán a napkutató Fényi Gyula óta nem volt Magyarországon olyan kitartó és céltudatos észlelő, mint Kulin György. Nem gépiesen végezte a feladatát: fényképezni az eget, megkeresni a kiszámolt pályájú kisbolygót, meghatározni a számított és a valóban észlelt helyzet eltérését. Felfigyelt az égbolt észlelt részletének különböző jelenségeire, a lemezen felbukkanó egyéb objektumokra.
Így fedezte fel első kisbolygóit – mint idegen, a vizsgált (már ismert) objektum mellett feltűnő váratlan, „betolakodó” égitesteket. De az első, 1940-ben felfedezett, utóbb sokáig vitatott üstökösét is hasonló véletlenként találta meg. (Az 1940a Kulin üstökösről azután évtizedek múltán kiderült, hogy időleges csóvát kibocsátó kisbolygó.) A bejelentett észlelések, majd felfedezések, és a nagyon pontos pálya adatok révén azután külföldön is megismerték Kulin György nevét.
És ekkor újra beült az egyetem padjaiba -, hogy elsajátítsa az égimechanika, a bolygók pályaszámításának ismeretét. Már az említett „üstökös-kisbolygó” közelítő pályaelemeit is maga számolta, mégpedig – a rendelkezésre álló kevés adatból – csodálatos pontossággal. (Összevetve a sokszorta nagyobb, elektronikus gépekkel feldolgozott újabb adatokkal.) Ez pedig arra utal, hogy nagyon pontosan mérte ki, és redukálta a fényképek adatait, és ügyesen alkalmazta a pályaelemek számolásának módszereit. Mind a kimérés, mind a számolás műveletét néhány újabb módszerrel bővítette.
—.—
Nagyszerű számolókészsége volt. Amennyire megkövetelte magától és másoktól is egy-egy mérés precíz végrehajtását, gondos redukcióit, annyira „nagyvonalú” volt pl. egy egyszerűbb numerikus számítás végrehajtásánál. Egy már használt boríték üres hátoldalára, vagy más papírszeletre felfirkantotta az kiszámolandó adatokat —- „itt fent és lent is ugyan az a tag van, ezek kiesnek” – mormogta félhangon -, „ha összeszorzom a… itt is van… no, ez az eredmény”! Nagyon kell érteni a matematikát ahhoz, hogy a hosszadalmas számításokat lerövidítse és egyszerűsítse valaki. És nagyon világosan tudott elmagyarázni bonyolult műveleteket. Mindig sajnáltam, hogy a középiskolában nem tőle tanultam matematikát. Ugyan ilyen világosan és szinte élvezetesen beszélt a csillagászat legunalmasabb tárgyköréről, a szférikus asztronómiáról, a koordinátarendszerekről. Magyarázata nyomán valahogyan élőbbé és áttekinthetőbbé vált a gömbi csillagászat és az időszámítás, vagy a bolygók mozgástörvénye.
Amikor az 1947. szeptember 21-én – az ő elgondolása és lendületes szervezésének eredményeként – megnyílt a gellérthegyi Uránia, a Vallás és közoktatásügyi minisztérium a svábhegyi csillagvizsgálóból áthelyezte a Bemutató Csillagvizsgáló élére. Ezzel azonban megszűnt a tudományos kutatómunka lehetősége. Az Uránia kis műszerei, szerény felszerelése nem tette lehetővé az ő munkakörében végezhető vizsgálatokat. Elméleti munkát végezhetett volna, de az Uránia adminisztrációja, hétköznapi teendői, a folyóirat szerkesztése, majd az előadások, sőt kezdetben a bemutatások tartása is mind reá hárult. Úgy érezte, minden erejét és ötletét az amatőrcsillagászat mozgalmának kell szentelnie.
—.—
Hanem azért a tudományos kutató néha csak felébredt benne. 1954 őszén – alig., hogy visszatérhetett a budapesti Urániába – megindította a „szombati klubesték”-.et. Saját megfogalmazásában: „szabad témájú összejövetelek ezek, ahol minden résztvevő felteheti a kérdéseket, s arra az Uránia munkatársai felváltva válaszolnak. Nincs tehát semmi kötött program” [Csill. Évkönyv 1956, 92. oldal]. Ezek a beszélgetések azután átalakultak a speciálisabb kérdések szakmai megbeszélésévé, és az új tudományos eredmények rövid ismertetésévé. Ekkor tűnt fel az a rendkívül élénk érdeklődése, amellyel az új tudományos eredményeket fogadta, alkalmanként vitatta is. Akkoriban jelentek meg az első hírek az ibolyántúli és infravörös csillagászat eredményeiről. Egy-egy beszámoló alapján Gyurka bácsi azonnal nekiállt kiszámolni – részletes adatok híján persze csak úgy nagyságrendileg -, hogy mekkora energia háztartást igényel egyik-másik megfigyelt jelenség. Igen gyorsan felépítette magában, hogyan is lehetne ellenőrizni egy feltételezett folyamat valószínűségét, és rendszerint a beszélgetés végére már kész véleménnyel állt elő. Kitűnő áttekintése volt a fizikai törvényszerűségekről, alkalmazásukról és hatásaikról. Persze legotthonosabban az égimechanika terén mozgott. Nagyon jó kritikai érzékkel hamar észrevette, ha egyik-másik beszámolóban a referáló egy adatot hibásan közölt, vagy félreértett.
—.—
1954. október 25-én, 6:18-kor országszerte egy fényes tűzgömb keltett feltűnést, felhívást tettünk közzé a megfigyelések leírására. Az 1600-nál több bejelentést Ponori Thewrewk Aurél a jelenség körülményeinek és fizikai megjelenésének (szín, méret, fényesség) szempontjából dolgozta fel, Gyurka bácsi pedig a kiválogatott két-három tucat leírásból a tűzgömb pályáját próbálta közelítőleg megállapítani. A tűzgömbök adatainak bírálatában és értékelésében már jó gyakorlata volt az előző évtizedekből. Éppen a korábbi tapasztalatait és az 1954-es jelenség eltéréseit mérlegelve, arra a következtetésre jutott, hogy a „tűzgömb” egy parányi aszteroida lehetett, amely 200-300 km közti magasságban átszáguldott a Föld légkörén, anélkül hogy elpusztult vagy lehullott volna. (Fizikai Szemle, 1955/1. sz., Természet és Társadalom, 1955/1. sz.) Nagyon találékony és a meteor-csillagászatban akkor újszerű volt a látszó fényesség felhasználása a tömeg és méret becslésére. (V. Bronstejn, a cseh Z. Ceplecha ilyen irányú6 kutatásai csak sok év múlva vált ismertté.) Ekkor láthattam először, hogy mennyire áttekintően, új oldaláról tud megvizsgálni egy tudományos kérdést. Eredményét, talán éppen a feldolgozási mód miatt is, az MTA Csillagvizsgáló megtámadta, sőt lehurrogta. Az újabb kutatások azonban őt igazolták. Vagy tíz esztendeje, éppen a Czeplecha-féle módszerrel újra számoltam Kulin György adatait. A modern ismeretek az övével szinte teljesen azonos eredményre vezettek! Ma már, amikor gyors egymásutánban fedezik fel a néhány tucat vagy néhány száz méteres „földsurló kisbolygók, ez a megállapítás már nem is tűnik nagyon merésznek – félévszázada azonban még az volt. Tudtommal ez a „legföldsúrlóbb kisbolygó” amelyet feljegyeztek. Mért nem nevezzük „Kulin-objektumnak”?
A kisbolygók, üstökös magok feldarabolódása sokat foglalkoztatta. Ezzel kapcsolatosan a „rendkívüli”-nek nevezett (mai megjelöléssel többnyire „földsurló”-nak jelzett) kisbolygók is különösen érdekelték. De tágabb értelembe a Naprendszer „törmelék égitesteinek” térbeli eloszlásán is elgondolkodtatta. Figyelmet érdemlő példát és érdekes gondolatokat is közölt erről a kérdésről a Föld és Ég 1986/6. sz-ban (Kozmikus katasztrófák gyakorisága. – Égitestek összeütközése). Saját tapasztalatai alapján – a Svábhegyen végzett kisbolygó-felkeresés során – rövid időn belül négy alkalommal is (1936-40 közt) két-három, együtt keringő kisbolygóra bukkant. Ez ilyen csoportosulás – szerinte – nem lehet véletlen találkozás. „Sokkal valószínűbb annak feltételezése, hogy ezek a kisbolygók nem sok idővel azelőtt még egy testet alkottak, majd ütközés vagy más ok miatt darabokra hullottak szét és még egy darabig követték eredeti pályájukat”.
Egy másik nevezetes jelenség az 1938. május 17-én a 60 cm-es távcsővel véletlenül megörökített ötös meteor-nyom volt: 5 közel párhuzamos (enyhén széttartó!) csík a fotólemez sarkánál. (Nem tudom, felülmúlták-e ezt a felvételt azóta is?) Ezt is feldarabolódás folyamatosságának bizonyítékaként értékelte.
—.—
Még az 1960-as évek elején több cikket írtam – főként egyes észlelésekről – a németországi folyóiratokba. Az egyik, terjedelmesebb cikkem az üstökös-magokba ütköző kisbolygók vagy meteoroidok lehetőségéről szólt. (Akkoriban egymás után észlelték az üstökösök váratlan, erős kifényesedését.) Mint az Uránia munkatársának, meg kellett mutatnom a kéziratot Gyurka bácsinak is. Néhány nap múlva szólt, hogy beszélni kellene a cikkről. Nem osztotta a véleményemet, a statisztikus számítás kiindulását nem tartotta megfelelőnek. Elvitatkoztunk egy darabig, de nem tudtunk zöldágra vergődni.
– Miért nem dolgozod fel a témát – kérdeztem – biztosan érdekes lenne?
– Nincs erre időm – legyintett, azután felcsillanó szemmel mondta – nézd, csak ezen a héten tizenkét távcsőtükörre jött megrendelés! Egyik vidéki iskola 20 cm-es távcsövet akar építeni! Terjed az érdeklődés. (Egyébként jellemző a gondosságára, hogy nem csak tartalmilag nézte át a kéziratot, hanem egy-két fordítási hibát is kiigazított.)
Meggyőződésem, hogy lett volna még mondanivalója a tudomány számára is. Nagyon nagy kár, hogy nem talált olyan elhivatott fiatal munkatársra, akivel megoszthatta volna a tükörkészítés gépies munkáját. De azt is csak sajnálhatjuk, hogy akkoriban már sem ideje, sem ereje nem volt arra, hogy pl. „középszinten” tanfolyamot tartson az asztrometria és égimechanika alapvető ismeretéből.
—.—
Sokszor, sokan megírták – mindenekelőtt ő maga is („Mit mondanak a csillagok”) – hogy a Svábhegyi Csillagvizsgálóba látogató vendégek, és az érdeklődők oda küldött levelei, kérdései terelték a figyelmét a csillagászat népszerűsítése, és az amatőrcsillagászok felé. A komolyabb érdeklődők – jobbára az egykori Stella egyesület tevékenyebb tagjai – kérdéseinek, igényeinek kielégítésére írta meg 1941-ben „A távcső világa” első kiadását, amelynek nyomán ugrásszerűen megnőtt a csillagászat barátainak tábora. Erre az érdeklődésre alapozva indította meg – az akkori Természettudományi Társulaton belül – 1944-ben az Amatőrcsillagászati alosztályt, majd 1946-ban az önálló Magyar Csillagászati Egyesületet. Életét ettől kezdve az amatőr-mozgalom töltötte ki. És ekkor nyilvánult meg elhivatottsága: előbb egy nagyon tevékeny kis gárdát gyűjtött maga köré, amely azután hónapokon belül országos mozgalommá tudta szélesíteni a műkedvelők táborát.
Amikor koholt rágalmakkal évekre eltávolították a műkedvelő mozgalomtól és az Urániából, megtalálta a módját, hogy munkahelyén, a Könyves Kálmán gimnáziumban szervezzen csillagászati csoportot és egy bemutató csillagvizsgálót. Azután a népművelés akkori vezetői rájöttek, hogy az olyan hatásos szervezés, mint amilyenre vállalkoztak – és amelyre akkor még anyagi fedezet is volt – „Kulin nélkül nem megy”. 1954 őszétől újra átvehette a budapesti Uránia vezetését, majd lassan az egész ország csillagászati ismeretterjesztésének szervezését. Ekkor fogalmazódott meg benne az a program, amelyet „Galilei-élménynek” nevezett: „legalább minden iskolából kikerülő fiatal csak annyit lásson az égből, mint Galilei”: És a másik programja: minden településnek, nagyobb iskolának legyen távcsöve.
Ezért szervezte meg az „Uránia műhelyt”, majd elérte, hogy a MOM selejtesnek minősülő optikákkal, a honvédség használatból kivont optikai műszerekkel lássa el az érdeklődőket. Közben távcső-optikák ezreit készítette el az egyes megrendelőknek, vagy a szakkörök, iskolák számára. Manapság szinte divat a kezdő amatőr – többnyire kisdiák – maga barkácsolt szemüveg-lencsés távcsöve felett gúnyolódni. (Kíváncsi lennék arra, hogy most szellemeskedők hogyan szereztek volna be akkor – az 1950-es években – Unitron vagy Vixen távcsöveket?) Egy alkalommal valami hasonlóan csúfolódó megjegyzést tettünk – talán Gauser Karcsi barátommal -, a „dióverőkkel” kapcsolatban. Gyurka bácsi azonban leintett bennünket. Ilyenfélét mondott: „A gyerek megtanulja, hogy hogyan működik a távcső, mennyire fontos az optikai tengely beállítása, milyen a szférikus aberráció hatása. Ha csak éppen fellángoló érdeklődés volt, akkor néhány forintért hasznos szórakozáshoz jutott. Ha pedig komolyan érdeklődik, idővel készít magának egy tükrös távcsövet”. Igaz, hogy akkoriban egy jó minőségű szemüveglencse néhány forintba, egy valóban használható akromatikus objektív – később már – 30-50 forintba került.
—.—
A Csillagászat Baráti Köré-nek megalakulásában az egykori MCSE újra éledését látta (nem is alaptalanul). Talán életének ez volt második csúcspontja. Nézetei egyben-másban módosultak, pl. egyre kevésbé tartotta előnyösnek a „Budapest-centrikus” vezetést. „A vidéki csoportok jobban ismerik a helyi lehetőségeiket” állapította meg.
Akik a mai amatőr-körökből még ismerhették, úgy emlékeznek vissza rá, mint aki polírportól vörös-pecsétes köpenyben a távcső-tükrök seregét készíti, vagy jó tündeként olcsó optikai alkatrészeket osztogat. Pedig több, jelentősebb volt ennél a szerepnél. Könyvei, cikkei tanulságot nyújtottak, ösztönzést jelentettek a csillagászat iránt érdeklődőknek. Nem egy közép-nemzedékbeli és ma fiatal csillagászt közvetve-közvetlenül ő indított szakmai útjára. Számon tartotta, büszkén emlegette, hogy kik kezdték mellette, vagy az ő hatására az ég tanulmányozását. Ezért tartotta fontosnak, szívügyének a CSBK mennél kiterjedtebb, szélesebb kört érintő működését.
Azután innen is kiszorították. Másodszor is száműzöttnek érezhette magát, de a reményeit nem adta fel. Életének egyik tragédiája az volt, hogy állandóan kereste, de a környezetében nem találta meg azt az utódát, aki az ő szellemében folytathatná a megkezdett munkáját. Pártfogoltjaiban, kiszemelt utódaiban sorra csalódnia kellett. Láthatta még a számára annyira sokat jelentő MCSE feltámadását, de az újjászervezésben már nem vehetett részt. 1989. április 22-én örökre eltávozott közülünk, egy szép feladatot, de nehéz örökséget hagyva ránk. Nem érhette meg, hogy mégis akad olyan lelkes, áldozatkész szervező, aki az ő szellemében – de ma mai követelményeknek megfelelően – folytatja a munkáját. És ha ez így van, akkor méltó emléke marad a száz esztendeje született Kulin György életének és fáradozásának.
Kezdőlap
Magyar csillagászattörténet
Amatőrök, ismeretterjesztés Rendhagyó megemlékezés Gyurka bácsiról