Azon a nyáron nem volt komolyabb észlelőtábor, egyáltalán, az 1969-es jósvafői első (egyben utolsó) Amatőrcsillagász camping után senki sem szervezett nagytábort az országban. Kistábort igen: magunk magunknak. Mindenféle támogatás nélkül, mai szemmel nézve nevetséges műszerezettséggel.
A szabad szem mindig kéznél van, ezért nagy divatja volt a meteorozásnak, persze egészen más célkitűzésekkel, mint a Konkoly-féle XIX. századi meteoros észlelőhálózat. Nem is nagyon tudtunk arról, hogy voltak valaha ilyen észlelések hazánkban.
A P ’75 észlelőtábornak Kocsis Antalék balatonkenesei szőlője adott otthont, ott, a domboldalban nyugodtan észlelhettünk, nyugodtan kurjongathattunk egy-egy fényesebb Perseida láttán. Érdekes volt estéről estére figyelni a maximum alakulását, mert egy meteorrajnak nem csupán a maximumban van élete. Ugyanúgy születik, kiteljesedik, majd elhal, mint az ember élete, földi pályafutása.
Nem voltuk sokan az egy hét során, talán még tucatnyi amatőr se fordult meg a P ’75-ön, melynek egyik ötletgazdája Keszthelyi Sándor volt, rengeteg észlelőprogram kiagyalója, meghonosítója, észlelőmozgalmunk fáradhatatlan szervezője. Házigazdánk, Kocsis Antal ugyancsak elkötelezett amatőr volt, akkoriban, kihasználva a nyári vakációt, hihetetlenül szorgalmas napészlelő, aki napközben többször is rögzítette a fotoszféra jelenségeit, munkavédelmi eszközként vizes törölközőt borítva fejére. Óvakodjunk a napszúrástól!
A kenesei szőlőhegyen tehát estéről estére figyeltük a Perseidák alakulását, amikor feltűnt egy-egy meteor, harsány „meteor!” felkiáltással, merthogy nem top-ot láttunk az égen, hanem meteort. Emlékeim szerint szinte minden este észleltünk, kivéve egyet, amikor háromfős csapatunk átruccant a Balaton fővárosába, Siófokra, „miért ne?” alapon – egyébként a kiruccanásnak sok értelme nem volt, a szabadstrandon átvacogott éjszaka során a meteorozás szóba se jöhetett. Normálisan a kenesei strandon töltöttük a nappalokat, mint általában minden rendes fiatal akkoriban.
A magyarországi amatőrcsillagász észlelőmozgalom súlypontja akkoriban egyértelműen a Szentmártoni-féle Albireóban volt. Rengetegen észleltek, próbálgatták távcsövüket, és a lapban közölt észleléseket hasonlítgatták össze. Jellemzően tizenévesek, huszonévesek: fiatalok. Az 1975-ös nyár eseményekben gazdag volt. Július közepén több magyar amatőrcsillagász is függetlenül felfedezte a Kobayashi–Berger–Milon-üstököst, a felfedezés elsőségéről jócskán lemaradva ugyan, de a lényeg az, hogy feltűnt nekik a betolakodó. Július közepén zajlott a Szojuz–Apollo-űrrepülés, ami még a Skylab-programhoz képest is halvány esemény volt, de valódi űrhajózási szenzációknak amúgy is híján voltunk. Július 3-án elhunyt Tóth Sándor, a bolygórovat vezetője, fájdalmasan fiatalon, mindössze 21 évesen. Mindezekről az újdonságokról és sok minden másról is folyt a szó meteorozás közben, a kenesei égbolt alatt. A P ’75 észlelőtábor során a Kobayashi–Berger–Milon-üstökös még mindig fényes volt, a Nagygöncöl rúdja táján járt, ott fényképezte le az egyik táborozó, Iskum József, aki egy egészen egyszerű kis mechanikával érkezett. Az óragép ő maga volt: finommozgatás segítségével követte az égbolt elfordulását.
Égi-földi eseményekben bővelkedett a kenesei les, a Perseidák elcsitulásával véget ért a táborozás, mindenki hazautazott. Aztán eljött augusztus 29-e, amikor Keszthelyi Sándor – Európában másodikként – felfedezte a Nova Cygni 1975-öt.
Ez lett volna a Meteor 2025/7-8. számában a vezércikk, aztán menet közben megérkezett Keszthelyi Sándor terjedelmes cikke a Nova Cyg 1975-ös felfedezéséről. Emlékidézés a javából! A vezércikket kidobtam, írtam helyette másikat, a könyvről, a csillagászati könyvről.
A Nova Cygni 1975 hazai felfedezésének hiteles története pedig elolvasható itt.
