Az év asztrofotósa

1848

Pezsgős koccintás a Royal Observatory udvarán, avagy beszámoló az Insight Astronomy Photographer of the Year 2015 fotóspályázat kapcsán szerzett élményeimről.

A kocka elvetésére – mint ahogy az a korábbi években már megszokottá vált – április utolsó napjaiban került sor. Ekkor volt a pályázat nevezési határideje, amelyre idén pályázónként öt darab fotó beküldésére volt lehetőség. A szabályzat és a beküldési metódus jelentősen módosult a korábbi évekhez képest. Ennek kapcsán sikerült hosszas telefonbeszélgetésekbe bonyolódnom néhány fotóstársammal és sikerült eloszlatni az összes bizonytalanságot, ami az indulások körül kölcsönösen felmerült bennünk. Az általam legjobbnak vélt fotóimat úgy válogattam össze, hogy több kategóriában is indulhassak. Végül öt különböző kategóriában adtam le nevezéseimet egy-egy kép formájában. Ezt követte egy nagyjából egy hónapos várakozási időszak, hogy kiderüljön a több ezer beküldött képből, melyek kerülnek az előválogatott listára, majd a később kiadott száz-százötven fotót tartalmazó évkönyvbe.

Az ígért időintervallumban meg is érkezett az örömhír, mely szerint két fotóm is felkerült az előválogatott listára, ezzel együtt megjelennek a kiadványban. A magam részéről ekkor még mit sem sejtve a továbbiakról elégedetten hátradőltem karosszékemben és nyugtáztam, hogy 2012 után ismét viszontláthatom munkáimat egy nemzetközi nyomtatványban. A kitűzött célomat – miszerint saját fotót szeretnék delegálni az évkönyvbe – itt tulajdonképpen már teljesítettem. Eleget tettem az ilyen esetben kötelező teendőknek, úgymint: nagyfelbontású képek beküldése, képleírások pontosítása a zsűrivel és a publikálásért felelős csapattal. Nagyon örültem és igazából el is könyveltem magamban ezt az eredményt. A továbbiakban nem is foglalkoztatott különösebben a pályázat.

A díjnyertes fotómmal.

A fordulat a nyár közepén számomra teljesen váratlanul, de stílusosan a szokásos ágasvári asztrofotós észlelőhét közben érkezett az elektronikus levelesládámba. A levél tájékoztatása szerint mindkét előválogatott fotóm dobogós helyezést fog elérni a szeptemberi eredményhirdetés során. Ekkor kővé dermedtem. Elolvastam egyszer, majd még egyszer, de még fél órával később is ugyanazt láttam, sőt még vacsora után sem vált kámforrá a levél. Egyszerűen nem hittem el… Pláne azt, hogy mindkét kép így fog szerepelni, álmomban sem gondoltam volna. Ahogy visszaemlékszem, a fotózásra sem figyeltem túlzottan azon az éjjelen, hanem a kinyitott e-mailt olvastam elalvásig vagy százszor a kíváncsi szemek elől rejtegetve, mivel a rendezők kérésének megfelelően ezt az információt bizalmasan kellett kezelnem, hogy fenntarthassák az eredményhirdetési ceremónia körüli izgalmakat.

Ahogy múltak a napok és a hetek, egyre kíváncsibb és kíváncsibb lettem az eredményre. Szinte napról-napra, óráról-órára vágtam a centit, ahogy közeledett a díjkiosztó gála napja. Már-már őrületbe kergetve szűk környezetemet tettem fel naponta többször a: „Vajon hányadik helyezett leszek Greenwich-ben?” kérdést. Számoltam, hogy még hányat kell aludni, mint ahogy az iskolások is várják a vakáció napját. Borzalmasan kíváncsi voltam az eredményre, de a legnehezebb mégis az egész „titokban tartása” és bizalmasan kezelése volt a korábbi kérésnek megfelelően. Azonnal világgá szeretné kürtölni az ember, de nem szabad… Nem volt kérdés: Ott kell lenni személyesen Greenwich-ben! Igazából már két évvel korábban is majdnem kiutaztam a díjátadó gálára. Akkor hajszálon múlt a dolog, és családi körben tettem egy „felelőtlen” kijelentést miszerint: „Majd akkor kiutazom, ha díjazott leszek”. Akkor nem számítottam rá, hogy ez egy ilyen közeli esemény lesz. Égtem a vágytól, hogy mehessek. Az utazás szervezésének nagy része – mivel szeret ilyen dolgokkal foglalkozni – barátnőm, Nóra feladatává vált. Korábban még nem jártam Londonban, így többnapos tartózkodásra készültünk, hogy a főbb látványosságokat is megnézhessük. Az utolsó próbatétel az elutazás előtti napokban volt, amikor szintén fotóshétvégét tartottunk. Próbáltam potenciálisan veszélyes beszélgetésekbe nem belebonyolódni, versenyekről hallgatni, de egy ártalmatlannak tűnő szituációban mégis majdnem lebuktam. Valószínűleg nem lett volna semmi baj belőle, de nem akartam kockáztatni.

[nggallery id=24]

Szeptember 17-én eljött a várva várt eredményhirdetés napja. A helyszínre nagyon könnyen – egyetlen átszállással – eljutottunk tömegközlekedési eszközökkel. A Royal Observatory körüli Greenwich Parkban sétálva kissé furán éreztem magam, ahogy a szembejövők végigmértek és láttam az arcukon a kérdést, hogy ugyan hova a csudába készülünk mi ketten ily felöltözve… A greenwich-i világidőt mutató óránál a – londoni látogatásunk során már szinte megszokottan – magyar beszéddel találkoztunk. Beszélgetésbe elegyedtünk, és mint kiderült ismét kicsi a világ, egy Londonban élő honfitársunk, Nagy Szabolcs szintén a neves eseményre igyekezett egy fotója kapcsán. Sajnos az épület ebben az időpontban már zárva volt, így oda nem volt alkalmam belépni, csak kívülről tudtuk körbejárni. Ha Greenwich, akkor a megszokott nulla délkörös fényképezkedés természetesen nem maradhatott el.

A ceremónia pontosan a meghirdetett időpontban kezdődött, egy perccel sem korábban. Este hat órakor kitárták a kapukat és a meghívók felmutatása után kedvesen invitáltak minket a regisztrációs pult és a ruhatár felé. Jó volt végre arcokat és embereket társítani az eddig csak levelezésből ismert nevek mögé. A korábbi évekkel ellentétben a díjátadás előtti egy órában lehetőség volt a zsűrivel, a szervezőkkel, a támogatókkal és a többi fotóssal találkozni. A belső udvarra kilépve rögvest pezsgővel teli poharat nyomtak a kezünkbe, melyet a tartalmának elfogyasztása után szélvész sebességgel és nagy szorgalommal töltöttek újra. Az állófogadás során pezsgőt, minőségi borokat, és falatnyi ételeket fogyaszthattunk. A világ legkülönbözőbb pontjairól érkeztek ide emberek. Legkönnyebb helyzetben nem meglepő módon az angolok voltak. Valószínűleg ismerték is már egymást, így nekik könnyebb dolguk volt beszélgetőpartnert találni. A külföldről érkezők – mint mi is – valami furcsa véletlen kapcsán megtalálták egymás társaságát. Egyszer csak azt vettük észre, hogy szép kis csoport gyűlt körénk a legkülönbözőbb nemzetekből. Közben kíváncsi szemeimmel fürkésztem körbe-körbe hátha sikerül némi információt elcsípni a helyezéseket illetően. Egyedül egy rendkívül diszkréten körbejárkáló lány tűnt fel, aki valamiféle listán pipálta a résztvevők egy részét. Nem tudtam mire vélni. Feltűnt egy nagy terem tíz óriási kivetítővel, melyek egyike sem működött és a képaláírásoknak is csak a helye árválkodott a falakon ebben az időpontban. A darabszámból gyanítottam itt lesznek bemutatva a legjobb helyezést elért fotók. Ezzel sem kerültem közelebb bármiféle információhoz. Pár perccel az eredményhirdetés előtt egy rendkívül furcsa szituációba keveredtem az egyik zsűritaggal. Megtorpantunk egymás mellett, végigmérte a névtáblámat és nagy lazasággal csak annyit kérdezett: „Te vagy az egyik nyertes?” Erre én a „Még nem tudom.” választ adtam. Ő egy pillanatra lefagyva kissé késlekedve a „Persze, ti ezt még nem tudhatjátok, csak vicceltem!” mondattal zárta a beszélgetést, és elviharzott. Valahogy ebben a szituációban nem tudtam eldönteni, hogy most tényleg viccelt, vagy elszólta magát. Mindenesetre a kíváncsiságom ettől csak tovább fokozódott… Már egy perc sem volt hátra a kezdésig!

Az eredményhirdetésnek a Peter Harrison Planetárium adott otthont, miután mindenki elfoglalta a sorszámozott ülésrend szerinti helyét. Rövid ismertetőt hallhattunk a zsűri tagjairól, beszámoltak a pályázati anyagokkal kapcsolatos tapasztalataikról, és néhány statisztikai adatot osztottak meg velünk. A fő attrakció,  – a díjazottak kihirdetése és az oklevelek átadása – amelyet már természetesen mindenki izgatottan várt, csak ezután következett. A meghirdetett rend szerint kategóriáról-kategóriára haladtak. Az aktuális kategória bemutatásakor először a kupola alsó részén körkörösen kivetítettek jó pár beküldött, a témához illő felvételt. Röviden beszéltek arról, hogy milyen jellegű felvételeket vártak, majd ezt követően ismertették a helyezetteket. A zsűri képviselői minden egyes díjazottnál elmondták, hogy mi az, amit különlegesnek, érdekesnek találtak az adott fotóban, ezzel együtt mi az, ami miatt az adott díjat odaítélték. A planetáriumi vetítést véleményem szerint nagyon profi és az eseményhez méltóan látványos animáció kísérte végig.

Nagyon-nagyon lassan, de egyszer csak sorra került az általam várva várt „Our Moon” kategória, melyben az egyik fotómmal várományos voltam. Azt hiszem, a kategória felirat feltűnésének pillanatáig őrülten kíváncsian, de viszonylagos nyugalomban – már amennyire egy ilyen helyzetben beszélhetünk erről – sodródtam az eseményekkel. Ez volt az a pont, amikor mindennél hevesebb lett a szívverésem. Tudtam, hogy itt fog kiderülni minden, amit az elmúlt hetekben, napokban olyannyira vártam, ami miatt álmatlan éjszakáim voltak. Nórával egymás kezét szorítva vártuk a neveket és a helyezéseket. Szörnyen lassan teltek a másodpercek. Nagy sokára feltűnt az első felirat: „Highly commended” – harmadik helyezett. Az óráknak tűnő másodpercekkel később felbukkanó fotó kicsit sem volt ismerős. Nem mondanám, hogy megkönnyebbültem, az izgalmam a tetőfokára hágott… „Runner up” – második helyezett nevének kimondása és a fotó felbukkanásának legelső pillanatában tudatosult mindkettőnkben, hogy bizony „Winner„, azaz első díjat kap a beküldött fotóm másodperceken belül. Egymásra néztünk, hirtelen talán fel sem fogtuk, mi történik körülöttünk. Be kell vallanom, itt elpattant egy húr. Mindketten elérzékenyültünk,  a nevem kimondása és a pódiumhoz való invitálás után hatalmas mosollyal, remegő lábbal és könnyekkel küszködve tettem meg a sötétben az ülőhelyem és a bírák közötti néhány lépésnyi távolságot, hogy hivatalosan is átvehessem a díjamat. Nagyon csodálatos érzés, hatalmas megkönnyebbülés, és álmaimban is csak titkon áhított siker élményének megélése jellemezte a következő pillanatokat, perceket. Az utána lévő eseményekre sajnos nem tudtam teljesen figyelni, próbáltam magam összeszedni, mert egy fotóm értékelése még hátra volt. Eszembe jutott a kezdés előtti pillanatok rövid szóváltása a zsűri tagjával. Ezek szerint a vicc nem vicc többé, hanem maga a valóság.

Ettől a ponttól kezdtek felgyorsulni az események. További két kategória eredményeinek ismertetése után az eddigiekhez képest nagyon gyorsan jött a következő számomra is érdekes „Planets, Comets, Asteroids” kategória díjazottjainak ismertetése. Ismét egymás kezét szorítva vártuk a neveket a helyezésekkel. Tisztán emlékszem, hogy ekkor Nóra a fülembe súgta, hogy: „Egy harmadik hely is nagyon szép eredmény…” Melyet egy gyors „Szerintem nem leszek harmadik!” válasszal nyugtáztam. Nem tudom, hogy megérzés, vagy csak beleképzelem az elmúlt hetek hónapok email-es kommunikációiba, de valami azt súgta, hogy itt komolyabb eredmények várhatók a harmadik helynél. Ez okozta számomra a legnagyobb dilemmát, mert nem akartam elhinni, főleg nem beleélni magamat, hogy ennyire jól lehet egy ilyen rangos nemzetközi eseményen szerepelni. Ismét feltűnt a „Highly commended” – harmadik helyezett felirat, majd másodpercekkel később egy számomra teljesen ismeretlen fotó. Nyugtáztam, hogy ez nem az én művem és a megérzésem jónak bizonyult. Végül „Runner up” – második helyezettként felbukkant az ismerős fotó a kupola falán, így másodszor is a pódiumhoz szólítottak. Ez esetben érzésem szerint sokkal gördülékenyebben, megkönnyebbültebben tettem eleget ennek a kötelezettségnek, kézfogás és gratuláció közben még pár szót is sikerült váltanom a zsűri elnökével.

A kategóriák helyezettjeinek ismertetése után egy, a beküldött képekből szerkesztett látványos bemutatóval kalauzoltak el bennünket a világmindenség csodái között. Majd zárásként egy animáció segítségével átélhettük, milyen lehetett a teljes napfogyatkozás folyamata arról a helyszínről, amit az összetett győztes fotósa is megörökített.

Az eredményhirdetés leple alatt az eddigi sötétségből feléledtek az időszakos kiállítás és a győztesek falának kijelzői és kikerültek a képaláírások is. Az előbbi, az összes díjazott képből kialakított tárlat, utóbbi a 10 kategória legjobbnak ítélt fotóit mutatja óriási méretben. Ez volt az a rejtélyes terem, melyet az eredményhirdetés előtt már láthattam. A két – következő év szeptemberéig – nyitva tartó kiállítást a ceremónia résztvevői tekinthették meg elsőként. Szerintem eddig az időpontig még a megvásárolható évkönyvek is rejtve voltak a kíváncsi szemek elől az obszervatórium boltjában… Az állófogadás a korábbihoz hasonló kínálattal folytatódott tovább, mialatt az egyik fő támogató a Sky at Night magazin videó és hangfelvételt készített az egyes kategóriák legjobbjaival. Visszagondolva kissé megmosolyogtató, hogy ugyan nem beszéltünk túl sok emberrel a gála elején, de azok mindegyike győztes lett a maga kategóriájában. Némi közös képelemzések, eszmecserék, és gratulációk közepette szinte elrepült az esemény további része. Majdhogynem utolsóként hagytuk el a helyszínt, szívesen maradtam volna még. Elköszönésül megkaptuk a névre szóló ajándékcsomagunkat, mely a 2015-ös évkönyvön és a Sky at Night magazin másnap megjelenő számán kívül néhány csillagászati témájú szórólapot tartalmazott, biztosítva némi olvasnivalót a hazaútra.

Jó visszagondolni az eseményekre, az azt megelőző várakozásra. Hatalmas élményt nyújtottak, kár lett volna elszalasztani a személyes átélés lehetőségét. Ugyanitt gratulálok asztrofotósainknak, hogy idén is nyolc fotóval tudjuk hazánkat képviseltetni a kiadott évkönyvben. Tiszta eget kívánva bátorítok mindenkit az ilyen jellegű megmérettetéseken való részvételre!

Hozzászólás

hozzászólás