Az utazás hosszú – "ajtótól ajtóig" mintegy 26 óra, de a cél kárpótol a fáradtságért. A tokiói reptérrõl leggyorsabban a Skyliner nevű (helyenként 150-160 km/órás sebességgel sikló) vasúti járattal juthatunk el a főváros belső területeire, ahonnan további, mintegy másfél órás út árán érhetünk a Tokiótól 150 km-re északra, a hegyek között lévő Nikkóba. Ezen a ponton feltétlenül meg kell jegyezni, hogy a japán kötöttpályás közlekedés óraműszerű működéséről terjedő információk tényleg nem városi legendák: a szerző által használt vonatok mind percre pontosan érkeztek mindenhova, ajtóikkal pontosan az aszfaltra felfestett jelzések előtt megállva. S bár a jegyek drágának mondhatók, a szolgáltatás minősége összhangban van az árakkal. A tájékoztatás pontos, és angolul is elérhető minden szükséges információ (legalábbis a közlekedésben, más helyszíneken, pl. sok étteremben már nem feltétlenül találkozhatunk a latin abc-n alapuló feliratokkal vagy angolul tudó felszolgálókkal …).
A konferencia helyszíne festői környezetben, 2000-2500 méteres hegycsúcsok ölében fekszik; érkezésünkkor fagypont körüli hőmérséklet és hóesés fogadott. A szerző és őt elkísérő felesége az egyik helyi hotelben foglaltak – japán stílusú – szobát; az ezzel járó kulturális különbségek már érkezéskor szembetűntek. A cipőket a szálló előterében le kellett venni, az épületben csak papucsban járhattunk – kivéve a szobákat és az étkezőt, melyek már ezen lábbelik számára is érinthetetlenek. A japán tradíciók szerint az otthon szentély, s ezt a külsőségeknek is tükrözniük kell. Ágyat hiába kerestünk; a japánok számára a földön (értsd: a padló szerepét betöltő, összefüggő tatamin elhelyezett matracokon és párnákon) történő alvás a természetes. Ez egyébként meglehetősen kényelmes, de ugyanúgy gyorsan megszokható az alacsony (25-30 cm-s) "asztalokról", többnyire törökülésben végezhető étkezés is (a legtöbb étteremben azért a külföldi látogatók számára megszokottabb asztalos-székes étkezési lehetőség is rendelkezésre áll).
Néhány Nikko különlegességei közül: a 100 méter magas Kegon-vízesés (balra fenn), a város egyik jelképéül szolgáló "szent" Shinkyo-híd (jobbra fenn), a Világörökség részét képező Toshogu-szentély legdíszesebb kapuja, a Yomeimon ("Napfény") kapu (balra lenn), valamint a "három bölcs majom"-nak az egyik templom oldalfalát díszítő szobrai (jobbra lenn).
Japán különlegességei gyorsan elvarázsolják az embert, de – kilépve kicsit a bűvkörből – essen azért pár szó a látogatás okát képező konferenciáról is. A szimpóziumra a világ minden tájáról érkeztek a kollapszár (azaz nagytömegű csillagok magösszeomlása révén keletkező) szupernóvák, valamint a gammakitörések témakörében kutató szakemberek. A 150 résztvevő mintegy harmada volt japán, a többiek jelentős részben az USA-ból és Nyugat-Európából érkeztek; emellett több kutató volt jelen Izraelből, Mexikóból vagy épp Malajziából is (Közép-Európa országait e sorok írója egyedül képviselte).
Az öt nap alatt több mint ötven előadás szerepelt a programban, mely csaknem nyolcvan, posztereken bemutatott kutatási eredménnyel is színesítve volt. A szimpózium fő témái közé a kollapszár szupernóvák és gammakitörések robbanási folyamatainak és a keletkező lökéshullámok terjedésének modellezésével, az Univerzum legnagyobb energiájú eseményeinek lehetséges szülőobjektumaival, valamint a különlegesen fényes szupernóvák megfigyelésével és vizsgálatával kapcsolatos eredmények tartoztak, de egy-két előadás vagy poszter erejéig számos egyéb elméleti és megfigyelési téma is előkerült.
A nagyközönség számára is érdekes eredmények közül érdemes talán kiemelni az említett szuperfényes szupernóvák keresésére és megértésére tett erőfeszítésekről szóló prezentációkat. Az objektumok felfedezésében vezető szerepet játszó égboltfelmérő programok (PTF, Pan-STARRS1, ROTSE) eredményei kapcsán Ryan Chornock (Harvard-Smithsonian CfA, USA) és Robert Quimby (Tokiói Egyetem) tartott áttekintő előadást; ezek fő tanulsága az volt, hogy a tranziens jelenségek havonta százszámra történő felfedezése ellenére – az idő- és infrastruktúra-igényes spektroszkópiai megerősítő vizsgálatok miatt – egyelőre évente csak néhány tucat új objektum alapos elemzésére van lehetőség. Így ezt a vonalat mindenképpen erősíteni kell ahhoz, hogy valóban nagy számban lehessen tanulmányozni az érdekesebbnél érdekesebb kozmikus robbanásokat (erre meg is vannak a tervek egy-két éven belül induló spektroszkópiai programok formájában).
A téma elméleti vonatkozásai számos nyitott kérdést hordoznak magukban: egyelőre nem világos, hogy a legnagyobb energiájú robbanásokat "normál" magösszeomlás, esetleg valamilyen még egzotikusabb folyamat, pl. nagyenergiájú gammafotonok által okozott elektron-pozitron párkeltés (Avishay Gal-Yam, Weizmann Institute, Izrael) hozza-e létre, illetve hogy ezekhez az ultraenergikus robbanásokhoz mekkora tömegű csillagokra is van szükség. A becslések szerint ezek tömege akár a Napénak több százszorosa(!) is lehet; de ha ilyen csillagok léteznek is, leginkább csak a nagyon fiatal Univerzumban figyelhetjük meg őket, legelőször várhatóan a James Webb Űrtávcsővel (Daniel Whalen, Carnegie Mellon Egyetem, USA).
3D-s hidrodinamikai szimulációból származó pillanatkép egy kollapszár szupernóva robbanásáról, fél másodperccel a magösszeomlás után (H.T. Janka, E. Müller és A. Wongwathanarat, Max-Planck Intézet, Garching, Németország).
Érdekes előadások hangzottak el a gammakitörések (GRB-k) és a szupernóvák kapcsolatáról is; többen felvetették, hogy az extra fényes szupernóvák magyarázattal szolgálhatnak néhány, a GRB-k megfigyeléseiből származó jellemzőre, de abban mindenki egyetértett, hogy ehhez további észlelési bizonyítékokra van szükség. A GRB-k megfigyelését elősegítendő, várhatóan az év végén egy koreai-tajvani-európai-orosz együttműködésben készülő, kis átmérőjű (10 cm) űrtávcső kezdi majd meg működését. A röntgen-, UV- és látható tartományban érzékeny UFFO (Ultra-Fast Flash Observatory) fő erénye az lesz, hogy másodpercekkel a gammafelvillanás detektálása után rááll az objektumra, és kezdi is gyűjteni a GRB-utófénylés fotonjait (az eddigi műszereknek ehhez legalább egy percre volt szüksége, ami miatt a robbanások megértése szempontjából kulcsfontosságúnak tűnő első 10-20 másodperc adatai nem álltak rendelkezésre). Ha a tesztműszernek szánt kis távcső sikeres lesz, a következő években egy 30, majd egy 60 cm-s teleszkóp követheti ezt az űrbe; utóbbit már egyértelműen a jelenlegi sikerek egyik fő forrása, a Swift-űrtávcső utódjának szánják.
A robbanási folyamatok modellezése kapcsán két érdekességet említenék még. Az egyik, hogy bár néhány éve még az informatika jelenlegi "Tera-korszaka" (Terahertzes processzorok, Terabájtos merevlemezek) is elérhetetlen álomnak tűnt, a szuperszámítógépes szimulációk készítésében vezető szerepet játszó japán kutatók már a számítógépek Peta- és Exa-korszakaiban rejlő lehetőségeken gondolkodnak… A másik pedig az egyértelműen a szimulációs blokk üde színfoltjának számító Thierry Foglizzo (CEA-Saclay, Franciaország) nagy sikert arató előadása, aki kollégáival egy lefolyó körül örvénylő, sekély vízréteg hidrodinamikai viselkedése révén tanulmányozta a szupernóva-lökéshullámokban fellépő instabilitásokat.
E sorok írója – aki a II-P típusú szupernóvák környezetében a Spitzer infravörös űrtávcső adatai alapján kimutatható porképződés témájában mutatott be posztert – Nikkóban is örömmel tapasztalta, hogy a munkahelyéül szolgáló Szegedi Tudományegyetem (Vinkó József által vezetett) Asztrofizikai Kutatócsoportja, illetve a csoport szupernóva-kutatási tevékenysége egyáltalán nem ismeretlen a szakterület nemzetközi képviselői előtt; ez elsősorban az utóbbi évek eredményeinek, nem kis mértékben a Texasi Egyetemmel folytatott, rendkívül gyümölcsöző együttműködésnek köszönhető. Ez a hátszél jelentős segítséget adott ahhoz, hogy a kutatói pályafutása elején lévő szerző több amerikai és japán kutatóval is élénk eszmecserét folytathatott a konferencia ideje alatt.
Írásunk szerzője a nikkói Toshogu-szentély legmagasabb épülete előtt.
Röviden visszakanyarodva a hely szépségeihez: a szervezők kellő időt és lehetőséget biztosítottak arra is, hogy megismerkedjünk Nikko nevezetességeivel és a japán kultúra és gasztronómia néhány elemével. A városban található buddhista és shintoista templomok (melyek a Világörökség részeit képezik), a környék látványos vízesései és tavai, valamint a hegyvidéki erdőségek gazdag élővilága (vízparti madarak, őzek, szarvasok, örvösmedvék és kisebb majmok) sok turistát vonz ide bel- és külfödről egyaránt. A gyönyörű kapuiról és épületeiről ismert Toshogu-szentély egyik templomának falát díszití többek között a három bölcs majom (akik nem látják, nem hallják és nem beszélik a gonoszságot) eredeti, híres faragványa (mely utóbbi természetesen a legtöbb helyi ajándéktárgy díszítéséül is szolgál).
Nikkóban – a szerző elégedettségére – nem a szusi-jellegű, nyers halra épülő japán konyha a jellemző; a helyi különlegességek közé inkább a soba (különböző szószokba mártogatandó tészta sült vagy panírozott zöldségekkel, rákokkal, húsokkal kínálva) és a yuba (forralt szójatej lefölözött, esetenként kiszárított teteje, melynek felhasználásával különféle főételek és édességek készülnek) tartozik. A konferenciavacsora elengedhetetlen kellékei voltak emellett természetesen a különféle párolt és nyers zöldségekből álló köretek, a rizs, füstölt és ecetes halak, garnélák, és persze a szaké; de hogy az amerikaiak se elégedetlenkedjenek, marhasült, krumpli és sör is került az asztalokra…
Helyi "jellegzetességként" az egyik éjjel egy kisebb (5,1-es erősségű, de távoli epicentrumú) földrengést is megtapasztalhattunk; a hotel épülete kb. fél perc erejéig kis mértékben rázkódott, a szoba egyik tolóajtója kinyílt, de ezen kívül más hatása nem volt (viszont megtapasztalhattuk a padlóhoz lévő közelség előnyeit…).
A japánok – különösen a tavalyi földrengés és atomerőmű-baleset óta – nagy örömmel fogadják az országukba látogató külföldieket. Előzékenységük és udvariasságuk egy európai számára sokszor furcsán, már-már kényelmetlenül hathat, de ezt mindenképpen a vendégeik iránt tanúsított tisztelet és vendégszeretet jelének érdemes tekinteni. A konferencia résztvevőit a helyi polgármester levélben köszöntötte, külön kiemelve, hogy a városban folyamatosan ellenőrzik a radioaktív céziumizotópok mennyiségét a levegőben és az ivóvízben, hogy senki egy pillanatra se érezhesse magát veszélyben emiatt (mivel Nikko mintegy 100 km-re van Fukushimától, sok turista elmaradt az utóbbi egy évben a településről).
A szerző benyomásai alapján azt javasolja a kedves olvasóknak, hogy ha valakinek lehetősége lesz a közeljövőben Japánba utazni, feltétlenül látogassa meg Nikko környékét – káros mértékű radioaktív többletsugárzásban nem, de szép, maradandó élményekben annál több része lesz.
