Az Európai Űrügynökség Euclid missziója közzétette a Tejútrendszerünk középpontjáról látható fényben valaha készült legnagyobb és legrészletesebb fotót. A több mint 60 millió csillagot mutató kép megnyitja az utat a tudósok előtt, hogy megerősítsék a régióban található exobolygók létezését, és megmérjék tömegüket a csillagfény csekély változásainak detektálásával.
Egyetlen napra a sötét energia és a sötét anyag után kutató Euclid Tejútrendszerünk rendkívül fényes belső régiója, az úgynevezett galaktikus dudor felé fordította kameráját. Ez a különleges kérés olyan csillagászoktól érkezett, akik azt keresték, amiben a Euclid a legjobb: hatalmas égterületeinek éles, részletdús fényképezését.
A távoli galaxisok milliárdjainak megfigyelésére tervezett űrteleszkóp látható fényben működő kamerája elég érzékeny ahhoz, hogy megkülönböztesse az egyes csillagokat a zsúfolt galaktikus dudorban. Ez a ritka képesség kulcsfontosságú ahhoz, amire a tudósok ezt a képet használni szeretnék: más csillagok körüli bolygók tanulmányozására egy speciális, mikrolencsézésnek nevezett technikával.
A Euclid felvétele galaxisunk csillagokban gazdag központi dudoráról. (ESA)
A Euclid mindössze 26 óra alatt készítette el ezt a hatalmas fotót. A kilenc panelből összeállított mozaikfelvételt a látható fény tartományában működő VIS kamera készítette, melynek látómezeje nagyobb, mint a telihold látszó mérete.
A központi dudorról készült Euclid-felvétel pozíciója a teljes Galaxisunkat ábrázoló fotón (ESA)
Összehasonlításképpen, a Euclid VIS kamerájának teljesítménye hasonló a Hubble-űrtávcső széles látómezejű kamerájához (WFC3). Lényeges különbség, hogy a Euclid látómezeje sokszorta nagyobb, mint a HST-é: 270-szer nagyobb égrészt lehet vele megörökíteni. A most közzétett mozaikfelvétel mutatja azt a régiót is, amelyet a most készülő Nancy Roman Space Telescope exobolygóvadászat céljából fog nyomon követni.
A Euclid-felvételen található különféle objektumtípusok (ESA)
Részlet a Euclid panorámaképéből: az NGC 6451 nyílthalmaz, távolsága 8700 fényév. (ESA)
A mikrolencse-jelenség a gravitációs lencsézés egyik formája. Miközben a Euclid rutinmunkája során nagytömegű, távoli objektumok (galaxisok, galaxishalmazok) gravitációslencse-hatását használja ki, a galaktikus dudorról készült felvétel segítségével a kisebb gravitációs terű égitestek (csillagok, exobolygók) lencséző hatását lehet elemezni.
A mikrolencsézés két csillag véletlenszerű együttállásán alapul. Amint egy csillag áthalad egy másik előtt, a közelebbi „kozmikus nagyítóként” viselkedik, meghajlítva és fókuszálva a távoli csillag fényét. Ha egy bolygó is kering a közelebbi csillag körül, annak gravitációja is kismértékben eltorzítja a távoli csillag fényét. Ez az apró, további fényességváltozás mutatja meg az exobolygó jelenlétét.
Az elmúlt húsz évben közel 300 exobolygót fedeztek fel ezzel a technikával, mindegyiket földi teleszkópokkal, és mindegyik Galaxisunk középpontja közelében található. A mostani Euclid-felvétel 51 ismert bolygórendszert tartalmaz – és segíteni fog sok további, később felfedezett rendszer tanulmányozásában.
Mikrolencse-jelenségek rögzítéséhez a távcsőnek több mint húsz napig kellene folyamatosan vizsgálnia egy égterületet. Ez azért szükséges, hogy képes legyen detektálni a csillagfény(ek) apró eltéréseit, amint egy exobolygó a csillaga körül kering. A Euclid alig több mint egy napig készülő felvétele alapján nem találtak újabb mikrolencse-eseményt (erre ilyen rövid észlelési idő alatt kevés az esély), a kép a későbbi kutatások számára lesz igazán értékes. Mivel a Euclid képes egyértelműen elkülöníteni az egyes csillagokat, időben nyomon lehet követni, milyen gyorsan mozognak, és ezeket az adatokat felhasználva megerősíthető lesz egy-egy bolygó léte, valamint meghatározható a tömege.
A Euclid-űrtávcsővel kapcsolatban ajánljuk Olvasóink figyelmébe Csillagászati évkönyvünk 2026. évi kötetét, melyben Kovács András mutatja be az űreszköz eredményeit:
