Változott-e a kisbolygóbecsapódások gyakorisága a földtörténet során?

685

Az elmúlt évtizedekben több tanulmány azt állította, hogy a Földet érő óriási becsapódások számában, illetve ezek valószínűségében egy periodikus változás figyelhető meg, a becsapódások száma regulárisan hol növekszik, hol csökken. Coryn Bailer-Jones (Max Planck Institute for Astronomy) egy új elemzésében azonban amellett érvel, hogy ezek az egyszerű periodikus mintázatok nem mások, mint műtermékek (artifaktok), azaz nem valódi változásról van szó, a minta megjelenése az alkalmazott módszer "mellékterméke". Eredménye azt jelzi, hogy jelenleg a Föld ugyanolyan valószínűséggel esik áldozatául egy nagy becsapódásnak, mint a múltban bármikor, bár teljességgel nem zárható ki egy enyhe növekedési trend a becsapódási rátában az utolsó 250 millió év során.

Az arizonai Barringer kráter, egy körülbelül 50 méter átmérőjű vas-nikkel meteorit 50 ezer évvel ezelőtti becsapódásának 1,2 kilométer átmérőjű nyoma.
[National Map Seamless Viewer/US Geological Survey]

A földtörténet nagy kihalási hullámait általában kisbolygók és üstökösök becsapódása által okozott katasztrófákhoz kötik. A legismertebb és legnépszerűbb ilyen esemény a 65 millió évvel ezelőtt, a kréta és a harmadidőszak határán bekövetkezett, a dinoszauroszok kipusztulásával kapcsolatba hozott kataklizma, melynek vélt okozója által ütött, 180 kilométer átmérőjű kráter jól megfigyelhető a Mexikói-öböl és a Yucatán-félsziget gravitációs anomáliákat mutató térképein. A közeli mexikói város után elnevezett Chicxulub-kráteren kívül mintegy kétszáz, esetenként szintén több száz kilométer átmérőjű kráter tanúskodik az élővilágra nézve borzalmas katasztrófákról.

A Chicxulub-kráter jól azonosítható a Mexikói-öböl fenekének háromdimenziós, a gravitációs anomáliákat jelző térképén.
[Sharpton, Lunar and Planetary Institute]

A nagy kihalási hullámok jelzik, hogy a becsapódási gyakoriságok esetleges változásának problémája egyáltalán nem akadémikus kérdés, nagyon is fontos szereppel bír, ha a jelen kockázatait akarjuk megbecsülni. A múlt század nyolcvanas éveinek közepétől számos szerző azt állította, hogy a különböző becsapódási kráterek korának megbecslése alapján egy reguláris mintázat figyelhető meg a becsapódási gyakoriságokban: kevesebb becsapódást hozó időszakokat több becsapódással járó korszakok követik. A bizonytalanságot azonban jól jelzi, hogy a mintázat periódusára 13 és 50 millió év között szóró értékeket származtattak. A sejtett változás egyik oka lehetne a Naprendszernek a Tejútrendszer fősíkjához képesti relatív mozgása. Ennek során a közeli csillagok gravitációs hatásában bekövetkező parányi változások miatt a körülbelül 1 fényév sugarú Oort-felhőből átmenetileg az átlagosnál több üstökös szakad ki és indul el a Naprendszer belső tartományai felé, potenciálisan a Föld felé tartó ütközési pályán. Hasonló, de talán populárisabb magyarázat, hogy az Oort-felhő perturbációját a Nap egyelőre még ismeretlen, nagy inklinációjú pályán mozgó, Nemezisnek elnevezett kísérője okozhatja.

Coryn Bailer-Jones a klasszikus frekvencia-analízis helyett, ami szerinte ebben az esetben nem valódi periódusokat eredményezett, az ún. Bayes statisztikát használta a becsapódási valószínűségek meghatározására. Ennek eredményeként azt találta, hogy az egyszerű periodikus változás magas konfidenciaszinten kizárható, de a különböző korú kráterek száma alapján úgy tűnik, hogy a becsapódási ráta folyamatosan növekszik az utolsó 250 millió év során. A trend magyarázatára két lehetőség kínálkozik. Az első szerint a kisebb kráterek sokkal könnyebben erodálódnak, illetve az idősebb krátereknek sokkal több idejük volt erre, így lehet, hogy a trend csak egyszerűen azt tükrözi, hogy a nagyobb és fiatalabb krátereket sokkal könnyebb azonosítani, azaz valószínű, hogy csak kiválasztási effektusról van szó. Bailer-Jones szerint ha csak a 35 kilométernél nagyobb és a 400 millió évnél fiatalabb krátereket nézzük, amelyeket az erózió és a kitöltődés még kevéssé érintett, nem is látszik a trend. Másrészről a növekedés lehet valós is, ezt támaszthatja alá az, hogy a Holdon, ahol nincsenek az erózióhoz és a kitöltődéshez vezető természetes geológiai folyamatok, hasonló trend mutatkozik.

Bailer-Jones szerint a periodikus változás, ami a Nemezis létét alátámaszthatná, biztosan nem valós. Az egyetlen megválaszolandó kérdés ebben a problémakörben az, hogy az utolsó 250 millió évben valóban növekedett-e a becsapódások gyakorisága, vagy sem.

Az eredményeket részletező szakcikk a Monthly Notices of the Royal Astronomical Society c. folyóiratban jelent meg.

Forrás:

Hozzászólás

hozzászólás