Az űrszondának sikerült megpillantania a Merkúr örökké sötét krátereinek mélyén rejtőző vízjég-lerakódásokat. A jég kinézete és mennyisége azt sejteti, hogy a lerakódások viszonylag fiatalok lehetnek.
A Merkúr, a Naphoz legközelebbi bolygó nem éppen az első hely, ami eszünkbe jut, ha vízjeget keresnénk a Naprendszerben. És mégis, földi radarmérések segítségével a kutatók már két évtizeddel ezelőtt megfigyeltek különös lerakódásokat a bolygó sarkvidéki krátereiben. Bár ezek a mérések az anyagösszetételt nem mondták meg közvetlenül, a legjobb jelölt a lerakódásokra az örökké sötét kráterekben rejtőző vízjég lett. Ezt a hipotézist aztán a MESSENGER űrszonda újabb megfigyelései erősítették meg. Az űrszonda műszerei segítségével mérte a kráterekből eredő neutronokat, az infravörös fényvisszaverő képességet és hőmérsékleti változásokat. Az adatokat csak egyféleképp lehetett magyarázni. Akármilyen hihetetlen is, bár a Merkúr felszínét a Nap több száz fokosra hevíti, néhány sarkvidéki kráterbe sosem süt be, és ott a roppant illékony jég is fennmaradhat.
De tudni, hogy vízjeget rejt a Merkúr, és ténylegesen látni is a lerakódásokat, két különböző dolog. A MESSENGER küldetésének 2012-es meghosszabbítása után a kutatók módszeresen megpróbálták lefényképezni a kráterek belsejét. Bár ezekbe a Nap sosem süt be közvetlenül, de a környező, megvilágított kráterfalakról mégis szűrődik be valamennyi szórt fény. Megfelelően hangolt felvételek segítségével a kutatóknak sikerült előcsalogatni ezeket a halvány részleteket.
A Nancy Chabot (Johns Hopkins University) vezette kutatócsoport főként a radarfényes területet tartalmazó Prokofjev-kráterre koncentrált. „A felvételek kiterjedt, a környezettől eltérő fényvisszaverő képességű területeket mutatnak” – mondja Chabot. „Ezt kiterjedt, felszíni vízjéggel borított területként értelmezzük”. A jég felszíne kráterezett, de nem borítja kőzettörmelék. Ez egyrészt arra utal, hogy a jég viszonylag későn került a Prokofjev-kráterbe és a környező becsapódások többségénél fiatalabb. Emellett elég vastag is ahhoz, hogy közvetlen találatok csak a jégréteget szakítsák fel, de az aljáig nem értek le.
A kutatók azt is megfigyelték, hogy míg a 86. szélességi körön található Prokofjevtől északra lévő kráterekben kiterjedt, fényesebb területek találhatóak, addig a délebbi kráterekben sötét, sima területek tűntek fel, éles határokkal. Itt már a jelek szerint a sötétségben is túl meleg a felszín ahhoz, hogy szabadon lévő vízjeget lássunk. „A felszín vékony, sötét anyaggal van borítva, amely fagyott, szerves vegyületekben gazdag összetevőkből állhat. Az éles határok némileg meglepőek, mert arra utalnak, hogy a lerakódások geológiai értelemben fiatalok lehetnek, összehasonlítva a becsapódások okozta lassú összemosódás időskálájával,” tette hozzá Chabot. Összességében úgy tűnik, hogy a Merkúron található vízjég-lerakódások vagy relatíve fiatalok, vagy folyamatosan fenntartja és visszaállítja őket valamilyen, ma is zajló folyamat.
A Merkúr vízjég-raktárai a Holdétól is eltérnek. A Holdon is vannak örökké sötét kráterek, és azokban még hidegebb is van, mégsem látunk olyan kiterjedt, felszíni jéglerakódásokat, mint a Merkúron. Ha a Merkúron viszonylag folyamatos utánpótlása van a jégnek, az arra utal, hogy igencsak jelentős mennyiségű illóanyagok, jegek érkeztek a belső Naprendszerbe az idők során. És ez nem csak akadémiai kérdés: ugyanez a folyamat lehetett felelős a Földön található víz ideszállításáért is.
„Ez kulcsfontosságú kérdés,” állítja Chabot, „ha ugyanis megértjük, miért különböznek ezek az égitestek, betekintést nyerhetünk a háttérben zajló folyamatokba, ami pedig szorosan kötődik a Naprendszerben található vízjég korának és eloszlásának kérdéséhez is.”
A kutatásokat bemutató szakcikk a Geology szakfolyóiratban jelent meg.
Forrás: MESSSENGER
