Nincs olyan amatőrcsillagász, aki ne vágyna a déli égbolt alá, ahol minden másként áll, minden másként van, ahol a Tejút talán még a horizont alatt is látszik…
Fűrész Gábor, Las Campanas Obszervatórium
Néhány évvel ezelőtt a 6,5 méteres Magellan távcső infravörös spektrográfját javítottuk, így nappal dolgoztunk és nem is nagyon figyeltünk oda, hogy derült-e az ég esténként. Kikukkantottunk a sötétítő függönyök között (az étkező el van függönyözve, hogy ne zavarjuk a megfigyelések kezdetét), és színpompás látvány tárult elénk. Egy héttel érkezésünk előtt havazott, aminek köszönhetően az Andok belső, magasabb, argentin csúcsait hó fedte itt-ott, erős kontrasztban a hegyoldalak sötét sziklás lejtőivel.
A közeli lankák rozsdavörös fényben izzottak, ahogy a pár perccel korábbi naplemente fényeit tükrözték vissza. A távolabbi, hófedte fakóbb hegyek fölött újabb felhők képződtek, gomolyogtak, s ezek fölött szépen lassan egyre magasabbra kezdett kúszni a Föld árnyéka. Ez a folyamatosan mélyülő kék szín elolvadt egy bíboros-lila sávban, s az egyre sötétedő égen az eleinte halovány fehér telehold egyre erősebben, egyre sárgábban ragyogott alig pár fokkal a horizont felett. Vacsorát az asztalon hagyva gyors rohanás következett a szállásra, előkerült a fényképezőgép, s még épp időben sikerült elcsípni ezt a gyönyörű, békés, egyszerre hideg és melengető pillanatot. (Canon EOS 5d Mark III, Canon EF 2,8/70-200 mm-es objektív, f/3,5, ISO 200, három expozíciós idő kombinációja 1/30 s, 1/250 s és 1/2000 s).
