Zdenek Sekanina világhírű üstököskutató szerint a csillagközi térből a Naprendszerbe látogatott ‘Oumuamua a Nap hatására esett darabjaira napközelben, majd a maradványai már egy elnyújtott alakú, de még a tömegvonzás által összetartott törmelékfelhő formájában távolodtak a Naptól, amikor felfedezték az objektumot. Ez a felismerés is a kis égitest természetes eredetét támasztja alá.
John E. Bortle amerikai amatőrcsillagász, aki üstökösök megfigyelésére szakosodott, egy 1991-es tanulmányában megállapította, hogy a parabola vagy közel parabola alakú pályán mozgó üstökösök, amelyek 1 CSE távolságon belül kerülnek napközelbe, hajlamosak a szétesésre. Magjuk több kisebb-nagyobb darabra, törmelékre, porszemcsékre esik szét. Zdenek Sekanina, cseh származású amerikai üstököskutató ezt a jelenséget továbbgondolta, és alkalmazta a csillagközi térből érkezett 1I/’Oumuamua nagyon elnyújtott alakjának (a leghosszabb és legrövidebb méretének aránya legalább 6:1) és a Naptól távolodóban megfigyelt többlet-gyorsulásának magyarázatára.
Mindenekelőtt érdemes felidézni az ‘Oumuamua (hawaii polinéz nyelven: „messziről érkezett első hírnök”) megismerésének történetét. Az apró égitest 2017. szeptember 9-én 0,25 CSE-re volt napközelben a Merkúr pályáján belül. Október 19-i felfedezésekor és később sem mutatott aktivitást, nem bocsátott ki gázt és port, kómája és csóvája sem volt. Ezért inkább az aszteroidák közé sorolták, jóllehet a pályája erősen hiperbola, amelynek excentricitása mintegy 1,20. Ez rekord a korábbi megfigyelt szokásos üstököspályákhoz képest, és egyértelműen a csillagközi térből való érkezését mutatja. Az alábbi ábrán az ‘Oumuamua pályájának a Naprendszer belső térségeiben húzódó ívét mutatja.
A kanári-szigeteki La Palma Obszervatórium 4,2 méteres William Herschel Teleszkópjával (WHT) készült felvételen is csak egy csillagszerű kisbolygónak mutatkozik a csillagközi látogató.
Az ‘Oumuamua méretét, elnyújtott alakját, forgását, sötét, alacsony fényvisszaverő képességű (albedójú), sötétvörös felszínét fotometriai megfigyelések alapján határozták meg. Az alábbi kép a megfigyelésekre alapozott művészi elképzelés a kis égitestről.
Sekanina szerint az ‘Oumuamua nem sokkal a napközelsége előtt eshetett szét (ennek időpontja nem ismert pontosan), amit a kis égitest jéganyagának gyors kigázosodása (szublimációja), és túl gyors forgása segített elő. Közeledve, de még távol a Naptól egy szubkilométeres méretű üstökösmag lehetett, belsejében jég és por volt, de a hosszú csillagközi út után egyszer csak egy újabb csillag, a Nap közelébe került. A benne levő jegek a hő hatására kigázosodtak, gyengítve szerkezetét, ráadásul még gyorsan is forgott a tengelye körül. A test belsejének jéganyaga gyorsan elszublimált, csak a poranyag maradt, ami már nem mutatott kigázosodást, ezért nem volt megfigyelhető kómája és csóvája a felfedezéskor. A testet felépítő kisebb törmelék és poranyag azonban később sem szóródott szét a pálya mentén mint egy meteorraj, hanem a tömegvonzás egybe tartotta a napközelség után is. A Naptól távolodó pályaszakaszon megfigyelt, a tömegvonzás okozta pályaváltozásokhoz képesti többlet gyorsulást pedig Sekanina szerint a porszemcsékre ható Nap sugárnyomása okozta. Ezzel együtt a test egyszerű forgómozgás helyett bonyolult, gerjesztett forgómozgást végzett.
Sekanina két további, a Naprendszerünkhöz tartozó, de az ‘Oumuamua-hoz hasonló sorsra jutott üstököst is említ, amelyek napközelben port és törmelékdarabokat szórtak szét. Ezek a C/2010 X1 (Elenin) és a C/2017 S3 (PANSTARRS).
A C/2010 X1-üstököst Leonid Elenin fedezte fel 2010. december 10-én, jóval a perihéliuma előtt, ugyanis csak 2011. szeptember 11-én került napközelbe mintegy 0,48 CSE-re, vagyis közel a Merkúr pályájához. A másik példa a C/2017 S3 (PANSTARRS). Mint beszámoltunk róla, a Nap felé közeledő C/2017 S3-üstökös fényessége 2018. július 2-án váratlanul a korábbi tizenhatszorosára ugrott, vagyis kitörésen esett át. A C/2017 S3 az Oort-felhőből látogatott a Naprendszer belső térségeibe, és a különböző pályamódosító hatások következtében hiperbola pályán halad, aminek excentricitása csak nagyon kicsivel tér el 1-től, értéke 1,000082. Napközelségét 2018. augusztus 15-én érte el, amikor 0,208 CsE-re került közel központi csillagunkhoz, a Merkúr pályáján belül.
Az ‘Oumuamua mibenlétének természetes égitest mivoltát tehát egyre több vizsgálat támasztja alá és eddig csak egy, a mesterséges eredetet (fényvitorla) ismertető, de nem megalapozott, erősen vitatott elképzelés látott napvilágot.
A csillagközi térből érkezett kis égitestről szóló, a hírrel kapcsolatos tudományos szakcikk az Astronomical Journal folyóiratban jelenik meg.
A hír megjelenését a GINOP-2.3.2-15-2016-00003 “Kozmikus hatások és kockázatok” projekt támogatta.
Forrás:
Sekania, Z. 2019: Astronomical Journal, version: astro-ph arXiv:1901.08704v3.
Kapcsolódó internetes oldalak:
- Az ‘Oumuamua egy földönkívüliek által készített fényvitorla – vagy mégsem? (MCSE, 2018.12.13.)
- Kitörésben a C/2017 S3 (PANSTARRS)-üstökös (MCSE, 2018.07.07.)
- Az ESO VLT távcsőegyüttese az ‘Oumuamua vártnál gyorsabb mozgását mérte (MCSE, 2018.07.01.)