A csillagász és a titokzatos nő
Flammarion egész életében regényes hajlamú ember volt. Már évekkel ezelőtt kieszközölte a hatóságoknál, hogy fölmentést kapjon a törvény rendelkezése alól, mely megtiltja, hogy a halottakat a temetőn kívül is eltemethessék, s első feleségét hatalmas, szép kertjében helyezte örök nyugalomra.
Mikor látogatói érkeztek, a csillagász mindig elvezette őket egy sírhoz, melyet árnyas fák takartak, s lenn ómega alakban puszpángok vettek körül: itt nyugodott első felesége. Amint mondotta, a sírboltban helyet „tartott fönn magának”, ő is ide kerül, a második felesége is, ki sok évvel fiatalabb nálánál.
Másképp is hajlott az ábrándozásra. Szerette mutogatni vendégeinek egyik könyvét, mely emberbőrbe volt kötve.
Egy napon Flammarionné, ki férje mellett állandóan titkárkodott, miután megkapta ura napi postáját, benne egy gyászszegélyes ajánlott levelet talált. A levélben pedig minden magyarázat nélkül, egy nagy darab emberbőrt.
Flammarionné nem tudta elképzelni, miről van szó, de a magyarázat nemsokára megérkezett, egy másik levélben, melyet férje orvos barátja írt. Ez a levél így szól:
– Egy elhunyt nő utolsó kívánságát teljesítettem, ki önt titokban szerette. Megesküdtetett, hogy halála után elküldetem önnek a válla bőrét, melyet ön egy este megcsodált, s kérem a boldogult kívánsága szerint ebbe köttesse be új könyvét, melyen most dolgozik.
A vállbőr egy fiatal grófnéé volt. L’Elvire de Lamartine-é, ki Flammarionba könyvein át szeretett bele, s öreg férje, miután halálos beteg volt, meghívta magához a csillagászt. A csillagász bókolt, dicsérte a grófné vállait.
A grófné aztán így hálálta meg halála után a bókot.
Flammarion szelleme
Camille Flammariont, a nemrég elhunyt csillagászt, a hivatalos tudóskörök nem nagyon szerették, afféle elmés, lelkes műkedvelőnek tekintették. Könyvei azonban meghódították az olvasóközönséget, népszerűsítették a tudományt, mély hatást gyakoroltak. Kevés tudós emléke él olyan igazán, mint az övé. Ma is beszélnek róla.
Közvetlen ember volt mint író, mint társalgó, ezért a szalonok úgy versengtek érte, mint holmi divatos színészért. Azt szokta mondogatni, hogy a morcos tudós, ki a magánéletben komoly, sohasem komoly tudományos megállapításaiban, következtéteseiben pedig mindig téved. Gyakran megesett, hogy mikor fontos csillagászati észleleteit közölte a nyilvánossággal, az előadást egy hétköznapi tréfával enyhítette. Nem lehetett ráfogni, hogy nagyképű.
Egy ízben meg akarták tőle tudni, vajon csakugyan meggyőződéses spiritiszta-e, vagy csak tanulmányozza a spiritiszta tüneményeket. Flammarion így válaszolt:
– Úgy vagyok spiritiszta, mint az, ki biztosan tudja, hogy a spiritizmus nem vallás, hanem tudomány. Vannak szellemek. De vannak szellemes emberek is. Remélem engem is ezek közé sorol…
Máskor megkérték, írjon síriratot egy matematikusnak, ki annak idején gyakran érintkezett Flammarionnal. A szegény megboldogult életében igazi könyöktudós volt, fáradhatatlan törtető, kijáró, ki minden helyet, állást kiszimatolt, minden pályázaton részt vett, mindenki elől elette volna a kenyeret. Flammarion tehát ezt az epitáfiumot készítette:
– Itt nyugszik X.Y., a híres matematikus. Az egyetlen hely, melyet sohasem kért, ez.
Flammarion csillagvizsgálója
Flammarion, a nemrég elhunyt francia csillagász tudvalevően ajándékba kapta híres juvisyi csillagvizsgálóját. Hogy miként, azt csak halála előtt mesélte el egyik barátjának, ki most ezt nyilvánosságra hozza.
– 1882-ben – mesélte Flammarion- , egy napon hosszú levelet kapok. Mégpedig csengő versekben. Kitűnő alexandrinusokban. Bordeaux-ból küldték. A levél írója valami Néret volt. Négy nagy oldal telis-tele versekkel, melyek engem az égig – igen -, a csillagokig magasztaltak. Nem volt időm arra, hogy végigolvassam azt a hosszú litániát, még kevésbé arra, hogy válaszoljak. Ugyanerre a sorsra jutott az a másik három levél is, melyet költő bámulóm intézett hozzám. Azokat se olvastam el. Még csak át se futottam. Úgy látszik, ebből tanult a levélíró. Nemsokára rövidebb, kevésbé fellengzős levelet írt bordeaux-i tisztelőm, ki ezúttal tényleg meglepett furcsa stílusával. Levele így szólt: „Öregember vagyok, alig látok. Ne hagyjon meghalni, anélkül hogy válaszolna soraimra! Elfogadja-e azt a >házat<, amelyet önnek fölajánlottam? Csak egy szóval válaszoljon, igennel vagy nemmel.” Mivel nem olvastam az előző leveleket, nem tudtam miről van szó. Találomra azt írtam egy szóval, hogy igen, ahogy azt a levél írója követelte. Nemsokára aztán nagy ámulatomra megtudtam, hogy az a ház a juvisy csillagvizsgáló, melyet egy szavammal, egy igennel szereztem meg.
Kosztolányi Dezső
A Bácsmegyei Napló 1925.07.19., 1925.09.27., 1926.03.07. számaiban megjelent írások másodközlése
(A cikkösszeállításhoz nyújtott segítséget ezúton is köszönjük Hicsik Dórának)