Égi fények az ausztrál szavannán

919

Hajnali fél 2-kor csörög az óra. Próbáltunk elaludni már este 9-kor, hogy valamennyire pihenten indulhassunk a kiszemelt kilátóba, de ez volt akinek sikerült, volt akinek nem. Gyors reggeli, frissítés, és indutunk is a szemerkélő esőben megnézni a Magellán-felhőket, a Dél Keresztjét, és természetesen a két napos holdsarlót. Mivel 1999-ben volt az első alkalom, nem beszélhetünk hagyományról, de szerettük volna megnézni az utolsó holdsarlót, mielőtt két nap múlva eléri a Napot. Utunkon rengeteg tapasztalatot szereztünk, és egyben hagyományt is teremtettünk azzal, hogy sikerült megfigyelnünk az 50 órás holdsarlót.

Kiss László, hírportálunk főszerkesztője az ideális észlelőhelyet keresi még pénteki kirándulásunk során. Nem találta meg.

Negyed háromkor indultunk autónkkal az éjszakába (szigorúan a bal oldalon). Előbb a part mentén kellett haladnunk 50 km-t, végig vizes úton, néhol szakadó esőben, párán keresztül. Amikor elkezdtünk átvágni a parti hegyeken, hogy a kontinens belseje felé vegyük az irányt, még mindig rettenetes volt az idő. De bíztunk a két nappal ezelőtt látott sárga füves, szavannás fennsíkban. Ott nem eshet gyakran, ha ilyen színű a fű.

Sajnos eleinte a part menti felhők teteje még a holdsarlót nyaldosta. (Ezt és a következő két felvételt is Szabó Róbert készítette)

A vártnál többet kellett autóznunk, mire megpillantottuk az első, sziporkázó csillagokat, a keleti szél nagy sebességgel és messzire hajtotta be a felhőket a kontinens belsejébe. A korábban már kiszemelt Mt. Carbine lakókocsi parkolójáig bírtuk, de ott ki kellett ugranunk a kocsiból, megnézni végre a Kis és Nagy Magellán-felhőt, a keleten tetszelgő Dél Keresztjét, a Carina-tejút burjánzó csillagösvényeit és az Oriont a zenitben. Még úgy is gyönyörű volt a látvány, hogy bizony felhők takarták az ég negyedét, harmadát, de nem csak emiatt volt érdemes kicsit megpihennünk. Két perce állhattunk tátott szájjal az ég alatt, amikor egy igen fényes meteor húzott el az egyik felhőrésben, erős nyomot hagyva maga mögött. Sajnos csak e sorok írója kiabált és mutogatott az adott irányba, a többiek lemaradtak az érdekes látványról. Hanem vagy 2 másodperc múlva a meteor feltűnt a felhő másik szélénél, immáron fekete égbolt előtt haladva, lassan, foszlósan, fel-fel villanva. Ekkor már mind a négyen erősen hangoskodtunk, és vagy további két másodpercig követtük a csodálatos hullócsillagot, mígnem teljesen az enyészeté lett.

Később sajnos feljebb jöttek a felhők, de a Vénusz és a Spica így is szép keretet adott a csodás holdsarlónak.

Innen már gyorsan elértük a síkság fölé mintegy 200 méterrel kiemelkedő kilátót, amelyről gyönyörű látvány nyílik kelet felé. Már az autóból láttuk a felhők között bujkáló, furcsán vízszintes holdsarlót, és a mellette tündöklő Vénuszt. Fent aztán tátottuk a szánkat, fotózgattunk, és aggodalommal figyeltük, hogy egyes felhőfoszlányok bizony ide is elérnek, pedig ezt szemeltük ki a lehetséges menekülő útvonalunk végállomásának. Immár sokadszor állapítottuk meg kesernyésen, hogy hazánkból pont ott vágja ketté a Puppist a horizont, ahol elkezd igazán fodrozódni a Tejút a benne lévő ködöktől és fantasztikus nyílthalmazoktól. Közben egyre magasabbra emelkedett a holdsarló, amelyen – nincs rá jobb szó – ordított a hamuszürke fény, balra tőle a Vénusz, alatta pedig a Spica. Az egész pedig beágyazódott az állatövi fény hatalmas sávjába, amely így nem igazán adaptálódva is a Leo másik végéig ért.

Hajnali tájkép a kiszemelt észlelőhelyről. A Nap a közeli hegyek és a síkság találkozásánál fog felkelni.

Már igencsak pirkadt, amikor leparkolt a kilátónál egy terepjáró két ausztrál nyugdíjassal. Természetesen ők is terepfelmérésre érkeztek, és nem is számoltak azzal, hogy a tengerpartról nézik majd a fogyatkozást, egyből a Mt. Carbine egyik panziójában szálltak meg. Miközben mi már napok óta azon morfondíroztunk, hogy este vagy éjszaka jöjjünk ki helyet foglalni magunknak, az öreg hamar kibökte, hogy a rendőrség le fogja zárni az egész kilátót az autósok elől… Távolabb kell leparkolni és onnan kell visszasétálni ide. A parkolás viszont nem egyszerű, mert hivatalosan az úttól legalább 10 méterre kell megállni, amit viszont erdős szavanna és termeszvárak öveznek. Vannak ugyan kisebb kiállók, jó órányi gyalogútra egy nagyobb parkoló, de már látjuk, hogy az ideális helyről nem lesz egyszerű a megfigyelés. Szerencsére a szavanna elég nagy, így nem ideális helyből van pár ezer négyzetkilométer. 

Hazafele jövet egy cukornád ültetvény felett látszó reggeli szivárvány jelezte, van remény…

Hozzászólás

hozzászólás