Egy csillag utolsó lehelete

791

A Napunkhoz hasonló csillagok életük legvégén külső rétegeiket ledobják magukról. Ezek gázanyaga a csillag kiégett magja körül látványos, bonyolult szerkezetű ködösséget, ún. planetáris ködöt alkot. A visszamaradó csillagmag intenzív ultraibolya sugárzása a távolodó gázburok atomjait gerjeszti, így a köd világítani kezd. Központi csillagunk hasonlóképpen fogja végezni életét – valamikor 5 milliárd év múlva.

Az NGC 2440 planetáris köd a Hubble Űrteleszkóp felvételén (Forrás: NASA, ESA, K. Noll [STScI])

A Hubble Űrtávcső az NGC 2440 katalógusszámú, a Földtől mintegy 4000 fényévnyire, a Puppis (Hajófar) csillagképben található planetáris ködről készítette a mellékelt felvételt. A burok középpontjában azonosítható fehér törpe mintegy 200000 fokos felszíni hőmérsékletével az egyik legforróbb ismert csillag. A köd bonyolult szerkezete arra utal, hogy az anyag kidobódása szakaszosan zajlott le, miközben a csillag más-más irányba vetette ki magából a gázanyagot. A köd igen gazdag sötét poranyagban is, amelyek felhői hosszú, a csillagtól kifelé irányuló sötét sávokként azonosíthatók. A felvételen a kék színű területek hélium, a kékeszöld részek oxigén, a vörösek pedig nitrogén és hidrogén jelenlétére utalnak.

Galaxisunkban számtalan hasonló csillagmaradvány található. Nevük ellenére nincs közük a bolygókhoz, azaz planétákhoz: a XVIII-XIX. századi csillagászok szerény műszerei számára a ködök szerkezete nem vált láthatóvá, pusztán egy távoli bolygó korongjára emlékeztető alakot mutattak.

Forrás: HubbleSite NewsCenter, 2007. február 13. 

Hozzászólás

hozzászólás