Az első képek egy közeli csillag felszínéről

888

Napjainkban egyre-másra jelentik be a szenzációsabbnál szenzációsabb csillagászati felfedezéseket, ugyanakkor sok olyan terület van, melyek esetében a rendelkezésre álló eszközök fejlettségi szintje – legalábbis egyelőre – komoly korlátokat szab a vizsgálatoknak. Egy-egy ilyen technológiai akadály leküzdése mindig nagy áttörést és számos új ismeretet jelent a tudomány számára.

A napokban egy hasonló áttörésnek számító eredményről számoltak be amerikai tudósok a Science-ben megjelenésre elfogadott cikkükben. A kutatóknak először sikerült közvetlenül képet alkotni egy fősorozati – azaz életének nyugodt szakaszában lévő, magbéli hidrogént égető – csillag, az Altair felszínéről. (Korábban mér készültek hasonló felvételek életük végén járó, vörös óriáscsillagokról.) Az Altair (α Aquilae, a Nagy Nyári Háromszög alakzatát kijelölő Vega-Deneb-Altair trió legdélebbi csillaga) Napunk egyik legközelebbi, mindössze 15 fényévre lévő szomszédja, egyben az északi égbolt egyik legfényesebb, +0,8 magnitúdós csillaga. Nemrégiben mutatták ki róla, hogy annyira gyors a tengelykörüli forgási, hogy alakja eltorzult az ideális gömbtől, és leginkább lapult ellipszoiddal írható le az égitest felszíne.

A csillagokról igen nehéz közvetlen, részletes felszíni felvételeket készíteni, hiszen ezek a távoli objektumok napjaink legnagyobb távcsövein át nézve is teljesen pontszerűnek látszanak, ami a közeljővö 20-30 m-es óriásteleszkópjaira is igaz lesz. A kutatók ezért egy már ismert, de az utóbbi évekig kizárólag a rádiótávcsövek esetében alkalmazott módszert, az apertúra-szintézisen alapuló többsugaras interferometriát, azaz több távcső által leképezett fénysugarak összegzését alkalmazták. A nemzetközi együttműködésben résztvevő csillagászok a kaliforniai Mount Wilson Obszervatórium területén lévő, a CHARA (Center for High Angular Resolution Astronomy) program keretén belül működtetett távcsőhálózatot használták a felvételek elkészítéséhez. A hat darab, egyenként 1 m-es távcsőből álló rendszerrel (melyből az Altair vizsgálatához egyszerre négy teleszkópot használtak) a látható (főleg vörös) és a közeli infravörös tartományban lehet méréseket végezni. Az egymástól távolra helyezett távcsövek képi információit egyesítve a tudósok gyakorlatilag olyan felvételekhez jutottak, mintha azokat egy 250×195 m-es tükrű óriástávcsővel készítették volna (ez százszoros átmérőt, ill. kb. 25-ször nagyobb felbontást jelent a Hubble Űrtávcsőhöz képest).

Az Altairról készült felvétel. A berajzolt koordinátaháló és forgástengely a csillag látóirányhoz viszonyított elhelyezkedését segít elképzelni, míg a színkódolás a felszíni hőmérséklet eloszlását mutatja (a legsötétebb területek  kb. 1500 fokkal hidegebbek a közel 8500 K hőmérsékletű pólustól)

Az új eredmények birtokában sikerült jó néhány kérdést megválaszolni az Altairral kapcsolatban, de felvetődött pár újabb probléma is. Sikerült például igazolni a csillag rendkívül gyors forgását (az egyenlítői sebesség mintegy 300 km/s): a képeken jól látszik a csillag forgás következtében kialakult, erősen elnyúlt alakja (az egyenlítőnél mért átmérő 22%-kal nagyobbnak adódott a pólusok távolságánál). A felszíni hőmérséklet mért eloszlása ugyanakkor eltér az eddigi modellek alapján várt képtől.

A kutatók szerint ez csak az első lépés. A tervek szerint nemsokára számos közeli csillag, sőt, akár közeli exobolygók felszínéről is készülhetnek közvetlen felvételek.

Források:

National Science Foundation Press Release, 2007.05.31.
Monnier és munkatársai, Science, megjelenés alatt (astro-ph/0706.0867)

Hozzászólás

hozzászólás