Elhunyt Van Allen

590

Dr. James Van Allen 1914. szeptember 7-én született Mount
Pleasantben. Középiskolai tanulmányai 1931-ben történt befejezése után
fizikából szerzett diplomát, summa cum laude minősítéssel az Iowa
Wesleyan College-ben, 1935-ben. Már tanulmányai befejezése előtt is
együttműködött a vezető kutatókkal az Antarktiszra induló második
Byrd-expedícióban (1934-35), a szeizmikus és mágneses kísérleti
berendezések
előkészítésével. Egyetemi diplomáját és doktorátusát az University of
Iowán szerezte 1936-ban, illetve 1939-ben.

 

Dr. James Van Allen (1914-2006) (Forrás: University of Iowa)

Ezután
1940 és 42 között olyan rádiós elven működő érzékelők fejlesztésén
dolgozott, amelyek az elsősorban a hajók védelmére szolgáló légelhárító
lövedékek hatékonyságát növelték. Munkáját, amelyet a National Defense
Research Council támogatott, a Washingtoni Carnegie Institutionben
végezte, a Johns Hopkins Egyetem Alkalmazott Fizikai Laboratóriumában.
1942-ben tengerésztisztté nevezték ki, és 16 hónapot szolgált a Déli
Csendes-óceáni Flotta különböző hajóin.

1946-ban visszatért az Alkalmazott Fizikai Laboratóriumba, ahol egy csoportot
szervezett nagy magasságú kísérleti munkák elvégzésére, amelyekhez V2
és Aerobee rakétákat használtak fel, majd 1951-ben elfogadta a
Brookhaven Nemzeti Kutatóintézet Guggenheim kutatói státuszát.

1951-ben az Iowa Egyetem Fizikai és Csillagászati Tanszékének
professzora és vezetője lett, mely pozícióját egészen 1985-ig, tanári
nyugdíjazásáig megtartotta. Az 1950-es években tanítványaival együtt az
egyetem futballpályáját használták rakéták, illetve ballonokkal magasba
jutatott rakéták tesztelésére, a felsőlégkörben végzett, a kozmikus
sugárzás mérésével kapcsolatos kísérletekre. E munkásságának fénypontja
volt a sarki fény kiváltásáért felelősnek tartott elektronok
felfedezése. 1956-ban javasolta, hogy az Egyesült Államok műholdjait
használják fel a kozmikus sugárzás kutatására – a projekt
előkészítettsége és jó kilátásai miatt ezt a kísérletet választották az
elsőként felbocsátott, négyfokozatú Jupiter C típusú rakéta fő
tudományos kísérletévé.

Van Allen 1948-ben csatlakozott az
Amerikai Geofizikai Unióhoz (AGU = American Geophysical Union) és
fontos szerepet játszott az 1957-58-as Nemzetközi Geofizikai Év (IGY =
International Geophysical Year) tervezésében. 1957-ben expedíciókon
vett részt Grönlandra, illetve délre, az Antarktisz partjainál levő
Ross-tengerhez. A Nemzetközi Geofizikai Év csúcspontja volt 1958. január
31., amikor útnak indították az Explorer-1 műholdat, tudományos
felszerelésével együtt. A mindössze 14 kg tömegű műhold indítására nem
sokkal azután került sor, hogy a Szovjetunióban sikeresen pályára
állították az első mesterséges holdat, a Szputnyik 1-et, ami fokozta
a hidegháborús aggodalmakat. Az amerikai szondán Van Allen műszerei
kaptak helyet, közöttük egy Geiger-számláló, amely az egész Földet
körülvevő, intenzív sugárzást mutató zónákat fedezett fel, és
szolgáltatott mérési adatokat. Ezen sugárzási zónák felfedezése – amely
zónákat még ebben az évben egy másik kutató javaslatára Van Allenről
nevezték el – jelentős esemény volt az amerikai űrkutatás történetében,
mivel éppen a szovjet-amerikai űrverseny idején történt. A felfedezés a
magnetoszferikus fizikai területén kutatások kezdetét jelentette,
amelyben több, mint 1000 kutató vett részt több, mint 20 országból. A
felfedezés után Van Allen a Time magazin címlapjára került az 1959.
május 4-i kiadáson. A felfedezésről így nyilatkozott: „Egy teljesen új
jelenséget fedeztünk fel, amelyet nem ismertünk, és még csak nem is
sejtettünk előre”.

Közeledvén a felfedezés 35. évfordulójához,
Van Allen az Associated Press-nek adott interjújában visszaemlékezett,
mennyire feszülten várták a tudósok a jelzéseket, hogy a szonda
sikeresen pályára állt. „Amikor a jel végül megérkezett, az valóban
felüdítő volt. Ez volt a nagy áttörés, tudni, hogy valóban felküldtük
Föld körüli pályára, és tényleg ott van”.

További jelentős eredményei közé tartozik a Jupiter sugárzási öveinek felfedezése a
Pioneer-10 szondával 1973-ban, illetve a Szaturnusz hasonló sugárzási
öveinek felfedezése és tanulmányozása 1979-ben a Pioneer-11 adataira
támaszkodva.

Van Allen kritikus szemmel nézte a nagy
költségvetésű emberes űrkutatási programokat, kijelentve, hogy az
űrkutatás jobban és költséghatékonyabban végezhető el távvezérelt,
ember nélküli űreszközökkel. Az a tény, hogy a NASA az 1990-es években
fokozatosan az ember nélküli űreszközök felé fordult, legalábbis
részben Van Allennek köszönhető. 1985-ben például a 20
milliárd dolláros amerikai emberes űrállomás terveiről nyilatkozott
lesújtóan: „olyannyira spekulatív és alulfinanszírozott, hogy egyetlen
akár kevéssé képzett ember sem vette volna a merszet, hogy megemlítse
egy tájékozott hallgatóság előtt”. 2004-ben ismét felemelte szavát az emberes
űrprogramok ellen, amikor a Bush-kormányzat szóba hozta a
holdi emberes űrállomás ötletét, illetve az emberes űrutazás ötletét a
Marsra.

1962-ben másodikként kapta meg a Daniel and Florence
Guggenheim International Astronautical díját, amelyet az asztronautika
területén kifejtett, igen jelentős munkásságáért ítéltek meg, illetve
2006 márciusában a Smithsonian National Air and Space Museum díját
egész életművéért.

1974-en a People Magazine Van Allent az ország 10 legjobb tanító professzora között említette.

Az
Amerikai Geofizikai Unió elnöke volt 1982 és 84 között. Megkapta az AGU
legmagasabb kitüntetéseit, beleértve a John A. Fleming díjat 1963-ban,
a geofizikában felmutatott eredményeiért valamint a William Bowie Érmet
1977-ben a geofizikai alapjaihoz történt kiemelkedő hozzájárulásáért és
a kutatómunkában tanúsított önzetlen együttműködéséért.

1994-ben
megkapta a Gerard P. Kuiper-díjat az American Astronomical Society
Division of Planetary Sciences-től a bolygótudomány terén felmutatott
számos hozzájárulásáért, mind a bolygók magnetoszférájának kutatásában
elért eredményeiért, illetve a bolygókutatás támogatásában. 1994-ben a
NASA életműdíjjal ismerte el munkásságát nyolcvanadik születésnapja
alkalmából, illetve az Amerikai Geofizikai Unió alapításának 75
évfordulója alkalmából.

Számos egyéb díj és kitüntetés mellett
1959-től a Nemzeti Tudományos Akadémia tagja volt, és elnyerte a
National Medal of Science díjat, amely az Egyesült Államok legmagasabb
szintű, tudományos tevékenységért adományozható elismerése. 1989-ben
megkapta a Crafoord-díjat, amelyet a Svéd Királyi Tudományos Akadémia
ítélt meg neki, és a svéd király nyújtotta át Stockholmban. A Crafoord
Díj a legmagasabb kitüntetés, amit az Akadémia adományozhat számos
tudományos területen végzett tevékenységért – az elismerés az űrkutatás
területén megfelel a Nobel-díjnak. A Svéd Tudományos Akadémia emellett
megemlítette, hogy Van Allen alkotta meg az első műszereket, amelyek
egy másik bolygó közelébe jutottak (1962-ben a Mariner-2 a Vénusz
közelébe juttatott el tudományos műszereket).

2004-ben az American Polar Society Van Allen munkásságát tudományos díjjal ismerte el.

A
pipázó tudós, akit barátai csak „Van”-nak hívtak,
1985-ben vonult vissza a tanítástól. Ettől függetlenül folytatta a munkát, áttekintette a kutatásokat, tanácsokkal látta el a
hallgatókat, és figyelemmel követte az űrszondák által gyűjtött
adatokat, például a Pioneer 10 adatait, amely az ember alkotta
legtávolabbra jutott űreszközként immár több milliárd kilométerre
távolodott. Egy nagy iroda kissé rendezetlen sarkában dolgozott a
fizikai és csillagászati tanszék épületében, amely most nevét viseli.

Tanárként
valószínűleg legtöbb büszkeségre okot adó eredménye a 34 doktorált,
illetve további 47 egyetemi fokozatot elért tanítványa, nem is szólva
számos, még végzés előtt álló hallgatóról, akik élvezték óráit. Korábbi
tanítványai megtalálhatók a NASA Pioner 10 és 11, Voyager 1 és 2,
Galileo és Cassini űrszondáján dolgozó tudósok között. Dr. James A. Van
Allen, egyike a legelső űrkutató szakembereknek, az University of Iowa
professzora, 2006. augusztus 9-én szívproblémák következtében, 91 éves
korában hunyt el.

Forrás:

Kapcsolódó linkek:

Hozzászólás

hozzászólás