Albert
Einstein már jó egy évszázada bevezette a kozmológiai
állandót, ami elméletében az Univerzum saját gravitációjából eredő
összehúzódás kiegyensúlyozására szolgált (majd később elvetette
létezését, élete legnagyobb tévedésének tekintve kitalálását).
Mindez azonban egészen más megvilágításba került
1998-ban, amikor a
nagy vöröseltolódású, azaz távoli szupernóvákat
vizsgáló kutatók a Hubble Űrtávcső és más
műszerek méréseire alapozva kimutatták, hogy a Világegyetem tágulása
gyorsul. A kozmológusok ekkor jöttek rá, hogy Einsteinnek
valóban igaza lehetett, és tényleg létezik
egy taszító erő, amelyről azonban létezésén kívül semmit nem tudunk.
Habár a felfedezése óta a sötét
jelzővel illetett energia az Univerzum energiájának több mint 70
százalékát teszi ki, alig tudunk róla valamit. (A jelző használata a
galaxisok tömegének jelentős részét kitevő, ám mindmáig
megfigyelhetetlen sötét anyaggal való analógiára utal.)
Öt távoli szupernóva és szülőgalaxisaik robbanás közben (felső sor) és robbanás előtt/után (alsó sor)
Az elmúlt két évben a Hubble Űrtávcső Tudományos Intézetének munkatársai 24 távoli Ia
típusú szupernóva mérésével próbálták
meghatározni a sötét energia két alapvető tulajdonságát: erősségét és
időbeni állandóságát. Ehhez 3,5-10 milliárd évvel ezelőtt történt
csillagrobbanásokat vizsgáltak, melyek alapján követhetővé vált az
Univerzum tágulása. Eredményeik szerint a sötét energia hatásai már 9
milliárd évvel ezelőttre visszapillantva is kimutathatók, habár akkor
még
viszonylag gyengék voltak. Emellett azt is sikerült megerősíteni,
hogy a gyorsulás mértéke 5-6 milliárd
évvel ezelőtt elkezdett nőni, azaz a sötét energia taszító hatása
ekkorra múlta felül a gravitációs vonzást.
15 távoli szupernóva a HST felvételein.
Forrás: STScI-PR-2006-52