Csillagfedések és a Titan légköre

590

A Titan kiterjedt légköre miatt egy csillagfedés során a csillag nem tűnik el egyik pillanatról a másikra, mint pl. a Hold esetében, hanem ahogy a fénye egyre sűrűbb légkörön halad át, fokozatosan halványul el. Mivel egy égitest légköre lencseként működik, ezért ideális esetben pontosan a fedés közepén tűszerű felfénylést lehetne megfigyelni. A csillag fényváltozását és a felfénylés valódi lefolyását tanulmányozva következtetéseket lehet levonni a hold légköréről.

2003. november 14-én, 14 hónappal a Huygens leszállása előtt, 7,5 óra eltéréssel a Titan két csillagot is elfedett. Az első fedést az Indiai-óceánról és Afrika déli feléről, a második fedést Nyugat-Európából, az Atlanti-óceánról, ill. Észak- és Közép-Amerikából lehetett észlelni. A megfigyelésekre nemzetközi kutatócsoport vállalkozott Bruno Sicardy (Observatoire de Paris) vezetésével.

A képre kattintva megtekinthető az eredeti animáció.

A fedések alkalmával a felfénylés időbeli lefolyása nem tűszerű, hanem időben enyhén széthúzott, háromszög alakú volt, ami azt mutatta, hogy a Titan légköre nem egyenletesen oszlik el. Az eredmények arra utalnak, hogy a jelenség idején a szaturnuszhold atmoszférája az északi pólusnál belapult. Ennek oka az, hogy a hold déli pólusa a Nap felé dőlt, emiatt a pólus felett a légkör felmelegedett, majd az északi sark felé áramlott, ahol lehűlt, és ismét leszállt a felszín felé. A megfigyelésekből arra is lehetett következtetni, hogy az északi félteke 50. szélességi fokán 200 kilométer magasságban egy 720 km/h-s szélvihar tombolt.

A mérések alapján előrejelezték, hogy a Huygens leszállásakor kb. 510 kilométer magasságban a különböző hőmérsékleti rétegek miatt „bukkanókra” lehet számítani. A leszállás során a szonda gyorsulásmérői megerősítették a következtetéseket, ezzel igazolva  a modellek helyességét.

Forrás: ESA Science News, 2007. január 24.

Hozzászólás

hozzászólás