Minden eddiginél részletesebb eredmények születtek a Titan krátereinek fejlődéséről, illetve az időjárási jelenségek felszínformáló erejéről a NASA Cassini űrszondájának adataiból. A Szaturnusz legnagyobb holdjának kilenc kráterét vizsgáló új kutatás közelebbről világít rá arra, hogyan hat a mállás a hold felszínének fejlődésére – és arra is, mi húzódik a felszín alatt.
Ahogyan a Földön, úgy a Titanon is a vaskos atmoszféra pajzsként védelmezi a holdat a meteoroidoktól; mindeközben az eróziós és más geológiai folyamatok hatékonyan tüntetik el a felszínt mégis elérő meteoroidok ütötte krátereket. Az eredmény, hogy más holdakkal összevetve a Titanon jóval kevesebb becsapódásos kráter található. Azonban még így is, mivel a becsapódási események felkavarják és ki is dobják a felszínre a mélyebb rétegeket, a meglévő kráterekből sokat tanulhatunk.
Az új eredmények szerint ezek kétféle kategóriába oszthatók: a Titan egyenlítőjének környékén levő dűnemezők kráterei, valamint a közepes szélességeken (az egyenlítői területektől és a sarkvidékekig) található óriási síkságok kráterei. Elhelyezkedésük és összetételük összefügg, az egyenlítői dűnemezők krátereit szerves anyag borítja, míg a közepes szélességek krátereit szerves anyagokból, vízjégből és kis mennyiségű metánszerű jégből álló keverék alkotja.
Az eredményeket továbbgondolva következtették ki, hogy a Titan becsapódásos kráterei ténylegesen másképpen fejlődnek attól függően, hogy hol találhatóak a holdon. Az új eredmények részben megerősítik azt, amit eddig is tudtak a kráterekről – a szerves anyagokból és vízjégből álló keveréket a becsapódással járó hő hozza létre, amit később metán eső fog áztatni. Azonban míg ennek a tisztítási folyamatnak a nyomait a közepes szélességeken megtalálták, az egyenlítői térségekben nem. Ehelyett az utóbbi krátereket rövid idő alatt vékony réteg homokos üledék lepi el.
Ez azt jelenti, hogy a Titan légköre és időjárása nem csak formálja a hold felszínét, hanem olyan fizikai folyamatokat is hajtanak, amelyek meghatározzák, milyen anyagok maradjanak fedetlenül a felszínen. Az eredmények legizgalmasabb része, hogy a kráterekben elrejtve sikerült bizonyítékot találni a Titan dinamikus felszínére – a valaha alkotott legteljesebb képet kaptuk így meg a hold felszínfejlődéséről.
A titkok feltárása
Az új eredményeket az Astronomy & Astrophysics nemzetközi tudományos folyóiratban publikálták. Az adatokat a 2004 és 2017 között működő Cassini űrszonda látható és infravörös tartományú méréseiből gyűjtötték. A Titan asztrobiológiai kutatások egyik izgalmas célpontja is, amelyekben az Univerzumban kialakuló élet eredetét és fejlődését kutatják. A Titan egy óceánvilág, tengerekkel és ammóniával a kéreg alatt. A becsapódásos kráterek a felszín alatti óceánokból feláramló szerves anyagokra nyitnak nekünk különleges „ablakokat”.
Az egyik becsapódásos kráter, a Selk-kráter teljes mértékben szerves anyagokkal borított, amely teljes mértékben érintetlen a másutt tisztogató eső hatásaitól. A tervek szerint 2027-ben induló NASA Dragonfly küldetésnek is éppen ez a kráter a célja. A helikopterszerű leszállóegység kulcsfontosságú asztrobiológiai kérdésekre keresi majd a választ, a korai Földre emlékeztető, biológiai szempontból kiemelt fontosságú kémiai folyamatok után kutatva.
Az első közeli képünket 1980. november 12-én szereztük a Titanról, amikor a NASA Voyager-1 űrszondája 4000 km-re megközelítette a holdat. A felvételein vaskos, átlátszatlan légkör látszott, méréseiből pedig megtudhattuk, hogy potenciálisan folyadék lehet a felszínén (folyékony halmazállapotú metán és etán), illetve akár prebiotikus kémiai reakciók is előfordulhatnak.
A Cassini űrszonda több mint 13 éven át figyelte a Szaturnuszt és környezetét, mielőtt végleg elfogyott minden üzemanyaga. Utolsó nagy mutatványaként 2017 szeptemberében a bolygó légkörébe vetette magát, elképesztő mérési adataiból pedig a mai napig születnek újabb és újabb felfedezések.
Forrás: NASA JPL