Ezekben a hetekben lesz pontosan húsz éve, hogy az elmúlt 400 év
legfényesebb szupernóváját felfedezték a Nagy Magellán-felhőben. Az
1987. február 24-én szabadszemes fényességnél feltűnt új csillag ugyan
nem a saját Tejútrendszerünkben, hanem a 163 ezer fényévre levő kísérő
törpegalaxisunkban robbant fel, mégis új fejezetet nyitott a csillagok
halálának kutatásában. Az SN 1987A jelzésű objektum érdekességei közül
messze kimagaslik a mindmáig rejtélyes eredetű hármas gyűrűs szerkezet,
melyet néhány évvel a robbanás után fedeztek fel a Hubble Űrtávcsővel.
Feltehetően a csillag robbanását megelőző néhány ezer évben ledobott
por- és gázfelhőkről van szó, ám kialakulásuk részletei ismeretlenek.
Az SN 1987A körüli hármas gyűrűs szerkezet (Christopher Burrows, ESA/STScI, NASA)
Nathan
Smith (University of California) a Spitzer űrtávcsővel a HD 168625
jelzésű kék szuperóriás csillagot vizsgálta az M17 csillagkeletkezési
régió peremén. Az objektum Naptól mért távolsága mintegy 7000 fényév,
és immáron 13 éve, hogy felfedeztek körülötte egy 20 km/s sebességgel
táguló egyenlítői gázgyűrűt. A most elkészült felvételeken feltűnt két
újabb gyűrű is, melyekkel együtt a HD 168625 a legjobb jelölt az SN
1987A tejútrendszerbeli ikertestvérének keresése közben.
Mindez
azért érdekes, mert annak idején mindenki meglepődött, amikor az SN
1987A szülőcsillagát (progenitorát) az Sk –69 202 jelű kék
óriáscsillaggal azonosították a robbanás előtti képeken. Korábban az
elméletek azt jósolták, hogy vörös szuperóriások robbannak fel II-es
típusú szupernóvaként, az SN 1987A azonban rámutatott, hogy lehetséges
a visszatérés a kék szuperóriások közé, így csillagfejlődési
elméleteinket pontosítani lehetett. A most vizsgált HD 168625 és az
SN1987A progenitora nagy mértékben hasonlít, hiszen míg az Sk –69 202
B3I színképtípusú, 16000 K felszíni hőmérsékletű, Napunknál mintegy
százezerszer intenzívebben sugárzó csillag volt, addig a HD 168625
15000 K hőmérsékletű, fényteljesítménye pedig 250 ezer
napluminozitásnak felel meg. Becsült tömege 20-25 naptömeg, szintén
nagyon hasonló az Sk –69 202 húsz naptömegnyire becsült egykori
tömegéhez. Ennek megfelelően a HD 168625 részletes tanulmányozásával
betekintést nyerhetünk a 20 évvel ezelőtti csillaghalálhoz vezető
folyamatok részleteibe.
HD 168625 gyűrűi. A kép jobb oldalán egy másik fényes kék
változócsillag, a HD 168607 látszik. (Nathan Smith, University of
California)
A legnagyobb tömegű szuperóriás csillagok
kezdeti tömegük jelentős részét ledobják fejlődésük során. A fényes kék
változócsillagokra (Luminous Blue Variables, LBV) hatalmas kitörések
jellemzők, melyek közben néhány év-évtized alatt több naptömegnyi
anyagtól megszabadulnak. Legismertebb példa erre a déli égen látható
éta Carinae, amely a 19. sz. közepén az égbolt második legfényesebb
csillagává vált több évig tartó kitörése alatt. Az ilyen csillagok
körül folyamatosan táguló, és az ismétlődő fellobbanások miatt
többszörösen héjas szerkezetű anyagfelhő figyelhető meg.
A HD
168625 paraméterei arra utalnak, hogy a most felfedezett ködösséget
szintén az LBV-kre jellemző kitörés hozta létre, azaz feltehetően az SN
1987A progenitora is egy fényes kék változócsillag lehetett. Ennél is
érdekesebb az a következtetés, miszerint elképzelhető, hogy a HD 168625
lesz a következő II-es típusú szupernóva a Tejútrendszerben. Viszonylag
kis távolságának köszönhetően rendkívül látványos csillagászati
jelenség lenne a legalább a Jupiterrel vetekedő látszó fényességű
robbanás, melyet kedvező égi elhelyezkedése folytán a Föld szinte
bármely pontjáról észlelhetnének az amatőr- és szakcsillagászok…
Forrás: Smith N., Astronomical Journal, 2007. március
