Óriási lábnyom, gyűrött hegyhátak és kettős becsapódások a Merkúron

155

2009. szeptember végén az öt évvel korábban indított Messenger-szonda körülbelül 200 km-re repült el Naprendszerünk legbelső bolygójának felszíne fölött. A manőver a 2011-re tervezett bolygó körüli, végleges pályára állást szolgálta. Bár kisebb műszaki hiba akadályozta a szonda működését, ezúttal is sikerült eleddig nem látott részleteket megörökíteni az égitest felszínén, amelynek immár 90%-os a lefedettsége. Az alábbiakban szemezgetünk a friss felvételek közül.

Az emberiségnek jelenleg már három különböző felvétele van az alant látható különös, fényes foltról. Először Ronald Dantowitz csillagász fotózta le az objektumot, ami csupán egy apró, fényes pöttynek mutakozott a Föld felszínéről. A Messenger 2008 októberében, a második bolygóközelítéskor is lencsevégre kapta a furcsa formációt kislátószögű kamerájával, de akkor a folt az égitest peremén, viszonylag rosszul látszott. Az új felvételen jól kivehető egy előtérben látszó egyenletes, lapos síkság és a bal alsó sarokban egy most felfedezett becsapódásos medence pereme. A sokkal részletesebb mostani képen jobban tanulmányozható a fényes haló közepén lévő szabálytalan alakú lesüllyedt terület, ami vulkanikus eredethez kapcsolható. A nagylátószögű kamera színes felvételein pedig eltérő színűnek mutatkozott a fényes haló és a központi behorpadás.

Különös, fényes folt a Merkúron. A kép hozzávetőleg 410 km-es részt ábrázol a felszínből. [NASA/Johns Hopkins University Applied Physics Laboratory/Carnegie Institution of Washington]

Az alábbi felvételpár két különböző közelítéskor készült: a bal oldali tavaly, a második manőverkor, a jobb oldali pedig a legutóbbi, harmadik közelségnél, 75 perccel a legkisebb távolság elérése előtt. A fotók közel azonos területeket ábrázolnak, azonban a jobb oldali képen a táj megvilágítottsága erősen ferdén beeső, azaz majdnem súroló fénysugarak eredménye (vagyis helyi időben napnyugta felé tartunk), emellett a szonda látóiránya is közelebb volt a függőlegeshez. A nagy becsapódásos krátert szinte kettémetszi egy feltűnő meredek lejtő vagy sziklaszirt. A később készült képen a kráter sokkal közelebb van a fényt és az árnyékot, azaz a nappalt és az éjszakát elválasztó határvonalhoz (az úgynevezett terminátorhoz), így az árnyékok sokkal hosszabbak. A súrolva beeső fénysugarak miatt a kráterfenék topográfiája különös hangsúlyt kap, mintegy kiemelkedik, például a gyűrött hegyhátak is jól tanulmányozhatóak a központi szirt mindkét oldalán és a krátertől nyugatra (balra) eső területek is sokkal egyenetlenebbek mint azt a korábbi felvétel alapján gondoltuk.

Esti árnyékok a Merkúron. A jobb oldali kép jobb alsó sarkában látható kráter átmérője körülbelül 190 km, a központi szirt magassága pedig több mint egy kilométer. [NASA/Johns Hopkins University Applied Physics Laboratory/Carnegie Institution of Washington]

Az alábbi felvételen egy dupla-gyűrűs becsapódási medence látható, amelynek a déli-délnyugati oldalához egy másik becsapódásos kráter csatlakozik. Az ehhez hasonló alakzatok akkor keletkeznek, amikor egy nagyobb üstökösmag vagy kisbolygó ütközik egy sziklás égitest felszínébe. Kisebb léptékű, sokkal későbbi ütközések hozták létre a képen mindenhol megfigyelhető viszonylag fiatalabb krátereket. A belső gyűrűn belül a talaj meglepően sima a két gyűrű közötti felszínhez viszonyítva, aminek oka az ütközést követő lávaömlés lehet, ami részben elárasztotta a medencét a becsapódást követően.

Ez a két gyűrűvel is rendelkező medence hozzávetőleg 160 km átmérőjű. [NASA/Johns Hopkins University Applied Physics Laboratory/Carnegie Institution of Washington]

Az alant látható lapos talajjal rendelkező krátert a Messenger ferde szögből figyelte meg a legnagyobb közelítés előtt két órával. Az objektum sokkal fiatalabb, mint a környező hasonló méretű kráterek, amit a központi struktúrához képest sugárirányban elhelyezkedő másodlagos kráterek halója jelez. Ezek az apró kráterecskék láncszerű alakzatba rendeződnek, mintegy "visszamutatnak" a szülő kráterre. Az ehhez hasonló kráterláncok csupán egyik fajtái a Merkúron megfigyelhető, kirepülő törmelékek okozta felszínformációknak: ezek lehetnek még folytonos törmelékmezők, sugársávok, illetve felszínre kerülő friss, fényes anyag is. Ez utóbbi figyelhető meg a krátertől északra (felfelé) elterülő, a környezettől világosabb anyag formájában is, aminek elhelyezkedése utalhat a becsapódás esetleges irányára is.

A körülbelül 80 km-s fiatal kráter részben egy tőle délre lévő idősebb és kisebb felszínformációra "telepedett". [NASA/Johns Hopkins University Applied Physics Laboratory/Carnegie Institution of Washington]

A Merkúr felszíne különböző méretű és elrendezésű kráterek ezreivel van telehintve, ami a bolygót több milliárd év alatt ért becsapódások következménye. Az alábbi kép felső részén, illetve jobbra kinagyítva hasonló objektumok különös elrendeződését láthatjuk, ami a véletlen szeszélye folytán egy óriási lábnyomra emlékeztet. A "sarok" az idők során egymásra rakódott, átfedő kráterekből áll, míg a négy "lábujj" különálló, eltérő korú becsapódások nyomait őrzi. Érdekes formáció a nagy kép közepétől balra megfigyelhető kráter üreges központja: mintha egy fejjel lefelé lógó, visszafelé írt nagy vesszőt vagy pontosvesszőt látnánk (merészebb képzeletűek egy lefelé repülő helikoptert is vizionálhatnak…).

Jeti a Merkúron? A felvétel hozzávetőleg 820 km széles területet ábrázol. [NASA/Johns Hopkins University Applied Physics Laboratory/Carnegie Institution of Washington]

Forrás: Astronomy Magazin

Hozzászólás

hozzászólás