Nem volt mindig magától értetődő, hogy amerikai és orosz űrhajósok egymás űreszközeihez csatlakozva közös programokban vegyenek részt. Ötven évvel ezelőtt, 1975 nyarán történt az első szovjet-amerikai közös űrrepülés, melynek során öt űrhajós hajtott végre feladatokat az Apollo és a Szojuz fedélzetén.
Távcsöves bemutatók során számtalanszor láthatjuk méltóságteljesen átvonulni égboltunkon a legfényesebb, ember alkotta mesterséges égitestet, a Nemzetközi Űrállomást (ISS), amelynek első moduljait, az orosz szegmens elemét képező Zarját és az amerikai szegmens Unity modulját 1998-ban bocsátották fel és csatlakoztatták egymáshoz. Kérdezheti bárki: mi ebben a dologban különleges? Nem volt mindig ennyire magától értetődő, hogy orosz és amerikai űrhajósok együtt, egymás űrhajóihoz csatlakozva, azokat kölcsönösen használva repkedjenek. Idősebb olvasóink még élénken emlékezhetnek arra az időre, amikor az 1960-as évek derekán a két szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti, hidegháborús logika által diktált űrverseny csúcsán elképzelhetetlen lett volna akár csak elgondolni is, hogy ezek az egymással versengő országok valaha is képesek lesznek a világűrben békésen együttműködni egymással. A világpolitikai helyzetben az 1970-es évek elején bekövetkező enyhülés eredményeként hihetetlen gyorsasággal olyan kedvező politikai döntés született, amelynek nyomán megvalósulhatott egy nagyszerű projekt és kereken 50 évvel ezelőtt, 1975. júliusban lezajlott a szovjet Szojuz és az amerikai Apollo közös űrrepülése. Az alábbiakban ezt az eseményt dolgozzuk fel, felidézve a projekt ötletének a megszületését, a technikai akadályokat, a felkészítés érdekességeit, valamint magának a repülésnek a történéseit és utóéletét. Az események puszta leírásán túl idézünk az űrhajósok, mérnökök és a személyzet visszaemlékezéseiből is.
Stafford és Leonov a dokkoló modulban (kép: NASA)
Az egykori Szovjetunióban és a volt szocialista országokban Szojuz–Apollo közös űrrepülés néven megismert projektnek (rövidítve oroszul EPASZ, angolul ASTP) két fő célkitűzése volt. Az egyik egyértelműen ideológiai, politikai indíttatású, megmutatni, hogy a két ellenséges nagyhatalom képes együttműködni a világűrben. A másik egy olyan univerzális dokkolómechanizmus kiépítése volt, amely vészhelyzetben lehetővé tenné az összekapcsolódást, ha szükség lenne a legénység kimentésére.
Már az 1960-as évek közepén, John Kennedy elnök és Nyikita Hruscsov pártfőtitkár között felmerült az ötlet a két nemzet űrbéli együttműködésére, amely azonban akkor nem realizálódott, mindkét ország a saját dicsőségének növelésére törekedett. A szovjetek újabb elsőbbségeket akartak bezsebelni, az amerikaiak pedig éppen azon voltak, hogy helyreállítsák megtépázott tekintélyüket és elsőként juttassanak embert a Holdra. Közös projektben gondolkodás ötletét elsőként a NASA főigazgatója kezdeményezte. Még javában tartott az Apollo-program, amikor Thomas Paine levelezésbe kezdett a Szovjet Tudományos Akadémia elnökével, Msztyiszláv Keldissel valamikor 1970. áprilisában. Minden bizonnyal mindketten élvezték a legfelsőbb politikai vezetés támogatását, hiszen abban a politikai helyzetben önállóan ilyesmi levelezés nem jöhetett volna létre egyik oldalon sem. Az első szakmai találkozóra az amerikai és a szovjet mérnökök, illetve konstruktőrök között 1970 októberében került sor. Számos elképzelés felmerült, hogy az akkor használatos űrhajók és űrállomások közül melyeket és hogyan vonják be a projektbe, de végül az az elgondolás diadalmaskodott, hogy amerikai részről a kifutófélben lévő Apollo, míg szovjet részről a gyermekbetegségeket lassan leküzdő Szojuz űrhajók fognak űrrandevút végrehajtani.
Érdekes részletesebben is megvizsgálni a szóban forgó időszakot, és értékelni, hogy milyen merész vállalkozás volt mindkét fél részéről. Amerikai oldalról nézve valamivel egyszerűbb volt a helyzet. Ők éppen túl vannak az első két holdraszálláson, az USA a dicsőség csúcsán áll, a szovjeteket teljesen legyőzték a holdversenyben. Ugyanakkor 1970 áprilisában történt az Apollo–13 balesete, amely úgymond értelmet adott egy ilyen projektnek. A szovjet űrkutatás ellenben nagyon nehéz időket élt át. Még nem adták fel a reményt, hogy embert juttassanak a Holdra, nem fejeződött be az N–1 rakéta tesztsorozata. Igaz, az automata holdszondák repülése szinte folyamatosnak mondható (bár utólag tudjuk, hogy milyen sok sikertelen próbálkozás volt), azonban a tartós emberi jelenlétet biztosító Szaljut űrállomások programja elég szerencsétlenül indult. 1971-ben a Szojuz–10 legénysége nem tudott kapcsolódni a Szaljut-1-hez, míg a következő űrhajó, a Szojuz–11 háromfős személyzete életét vesztette a leszállás során (később a Szaljut–2, és –3 is egyaránt kudarcnak bizonyult). Ebben a nem könnyű időszakban mondott igent a Szovjetunió a közös programra.
A világűr békés célú kutatásában és felhasználásában való együttműködésről szóló megállapodást 1972-ben írta alá a Szovjet Minisztertanács elnöke Alekszej Koszigin, valamint az USA elnöke, Richard Nixon. A megállapodás 3. cikke rendelkezett egy közös tesztrepülésről, amely szerint a két jármű összekapcsolódik és a legénységek kölcsönösen meglátogatják egymás űrhajóit.
A politikai akarat megléte mellett a terv sikeres megvalósításához még számos tisztán technikai akadályt kellett leküzdeni, amelyek sokszor presztízsvitákat generáltak, és a feleknek kölcsönösen kompromisszumokat kellett kötniük. Itt megjegyezzük, hogy bár bizonyos bizalmatlanság érzékelhető volt a delegációk fogadása és kísérése során (pl. a szovjetek az amerikaiakat Moszkvában lefüggönyözött autóban, meghatározhatatlan útvonalon szállították a szállodából Csillagvárosba és vissza, vagy például a titkosszolgálatok folyamatosan szemmel tartották a delegációk tagjait), addig a felkészülés három éve alatt az űrhajósok, a tudósok és mérnökök között elmélyült szakmai együttműködés alakult ki.
A két űrhajó nem is különbözhetett volna jobban egymástól. Hogy csak a legfontosabbakat említsük, eltérő volt a fedélzeten alkalmazott gázkeverék, teljesen más volt a dokkolási séma, a dokkolóberendezések, eltérőek voltak a rádiófrekvenciák, az idő számítása, és természetesen az alkalmazott mértékegységek.
Az Apollo „orrában” a dokkoló modullal közeledik a Szojuzhoz (NASA, fantáziakép)
Az egyik legnyilvánvalóbb probléma a két űrhajó fedélzetén alkalmazott légkör eltéréséből adódott. Az Apollo utasai csökkentett nyomású tiszta oxigén légkörben dolgoztak, a Szojuz űrhajón földfelszíni nyomásnak megfelelő normál összetételű levegő volt. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ezt a problémát az űrhajók átalakítása nélkül csak zsilipkamra segítségével lehet áthidalni. A gyorsabb zsilipelés érdekében mindkét félnek módosítani kellett a fedélzeten alkalmazott légnyomáson, így az Apollóban kissé megemelték, míg a Szojuzban csökkentették a légköri nyomást, illetve 40%-ra emelték az oxigén részarányát. A zsilipkamraként szolgáló dokkolómodult az amerikai fél készítette el, a holdkomp helyén helyezték el a hordozórakéta rakterében, és a holdutazások során begyakorolt manőverek segítségével dokkoltak hozzá az eredeti dokkolóberendezés segítségével.
Az eltérő légkörből adódóan olyan problémákat kellett megoldani, ami elsőre nem tűnik triviálisnak. Így például a szovjetek a közös étkezésekhez gyártott konzervételeket csökkentett, 230 Hgmm nyomáson készítették elő, elkerülve, hogy azok tartalma a felbontáskor szétszóródjon a fedélzeten. Figyelembe véve az Apollo oxigénlégkörét, a szovjeteknek saját, nem tűzveszélyes kezeslábast is ki kellett fejleszteni az addig használt közönséges gyapjúruha helyett. Az amerikaiak hajlandóak voltak átadni a ruha anyagának mintáit, azonban a brit bulvársajtóban megszellőztették, hogy a szovjetek olyan szegények és elmaradottak, hogy még megfelelő űrruhát sem tudnak gyártani. Erre természetesen feléledt a nemzeti büszkeség és végeredményben sikerült kikísérletezni a Lola fantázianevű szövetanyagot, amely tűzállóságában az amerikaiak véleménye szerint is felülmúlta az általuk használtat.
A közös űrrepülés résztvevői: Slayton, Stafford, Brand, Leonov, Kubaszov az Apollo és a Szojuz makettjével. (Kép: NASA)
Meg kellett állapodni a közös repülés során alkalmazott egységes időszámításban. Az amerikaiak a starttól számították az időt, míg a szovjetek a moszkvai időzóna szerint repültek. Az egyeztetés során a szovjet mérnökök készek voltak alkalmazkodni és bármelyik időzónát használni, akár a moszkvait, a houstonit, vagy a GMT-t (amit az ISS-en használnak manapság). Végül a szovjetek is a rakétaindítástól eltelt időt számították, amihez a Szojuz űrhajóban elhelyeztek egy speciális órát.
Érdekes, hogy az amerikaiak az angolszász mértékegységet feladva, a projekt során a metrikus rendszert használták a közös feladatok, a két fél közötti kommunikáció során, míg egymás között, illetve a felkészülés során továbbra is az angolszász rendszert alkalmazták. Volt is rá példa, hogy fontokban és lábakban megadott adatokat küldtek Moszkvába, ahol erre az ottani mérnökök csak a fejüket vakarták.
A rádiófrekvenciák eltéréséből adódó problémákat úgy hidalták át, hogy egy-egy rádió adóvevőt helyeztek el a másik űrhajón, amellyel tudtak kommunikálni. Az amerikai rádiókészüléket a Szojuz űrhajó orbitális egységében helyezték el, és olyan nagy teljesítményű volt, hogy külön hűtőberendezést kellett hozzá applikálni. A szovjetek a saját rádió adóvevőjüket úgy alakították át és gondosan szigetelték, hogy az Apollo űrhajóban uralkodó tiszta oxigén légkörben is képes legyen tűzveszély okozása nélkül működni. Az amerikaiak ezt a rádióadóvevőt a dokkolóegységben helyezték el.
A dokkoláshoz történő megközelítés módszerét szintén egyeztetni kellett. A szovjetek a Szojuzokon rádió-világítótornyot használtak a dokkoláshoz, amely az aktív és a passzív űrhajón is működött, és ezek segítségével automatikusan tudtak dokkolni (először 1967-ben a Koszmosz–186 és –188 számozású automata űrhajók). Az amerikaiak ugyanakkor optikai rendszert használtak a kézivezérlésű dokkoláshoz. A szovjetek átvették ezt a módszert, ezért az űrhajóra rászereltek egy dokkoló célzóberendezést, lényegében egy jó nagy céltáblát, rajta egy célkereszttel. Meg kellett oldani, hogy ez a céltábla egyrészt jól látható legyen az Apollo fedélzetéről, ugyanakkor ne zavarja más berendezések működését. Elsőre nem is sikerült megoldani ezt a feladatot. A Koszmosz–638 automata űrhajón úgy helyezték el ezt a céltáblát, hogy amikor az űrhajó három része (orbitális, leszálló és műszaki egység) szétvált a leszállás előtt, úgy valamilyen gázsugár beletalált, és úgy módosította a repülési pályát, hogy ha lettek volna űrhajósok a fedélzeten, úgy durva, kb. 8 g lassulást kellett volna elviselniük.
A dokkolás műveleteinek kidolgozásához először meg kellett állapodni abban, hogy melyik űrhajó legyen aktív és melyik legyen passzív, illetve milyen sorrendben induljanak. Gyorsan megegyeztek, hogy első alkalommal a Szojuz lesz a passzív űrhajó, ez startol hamarabb, majd rövid időn belül bonyolult pályamanőverek végrehajtása nélkül dokkolópályára áll (a Szojuz űrhajók felbocsátása viszonylag szűk indítási ablakban történt azért, hogy az elhasznált rakétafokozatok mindenképpen lakott területektől távoli sztyeppén hulljanak vissza). A repülési terv szerint a Szojuz indítását követően 7 és fél óra múlva indul az Apollo, amely a Föld forgásának hatását kihasználva mintegy „utoléri” a Szojuzt. Mindkét fél részéről fontos szempont volt, hogy a startra nappal kerüljön sor, így baleseti szituációban egy esetleges mentést világosban lehet elvégezni. A Bajkonur és Cape Canaveral közötti időeltolódás miatt komoly számításokat kellett végezni az optimális indítási idő meghatározására. A szovjet mérnökök között elterjedt az a vicces megjegyzés, hogy a start időpontjára legjobb a február 30-a.
A repülési terv szerint az Apollo a földkörüli pályán utoléri a magasabban repülő Szojuzt. A könnyebb észlelhetőség miatt felvetődött, hogy hófehérre festik a szovjet űrhajót, de végül ezt az ötletet elvetették, mert nagyon felborult volna az űrhajó hőháztartása, így maradt az orbitális és visszatérő egységen akkoriban használatos zöld színű hőszigetelés, csak a műszaki egység és a használaton kívüli napelemek kaptak fehér színt.
A dokkolómodul megléte mellett talán a sajátos formájú dokkolóberendezés jellemzi legjobban a közös repülésre módosított űrhajók látványát. A dokkolóberendezések kialakítása eredetileg úgy nézett ki mind a két űrhajótípus esetén, hogy volt egy aktív (rúd) és egy passzív (kónusz) elemmel felszerelt jármű. Amennyiben ezt az elvet követték volna, meg kellett volna egyezni a mérnököknek, hogy melyik űrhajó legyen az aktív és melyik legyen passzív. Természetesen mindkét fél azt szerette volna, hogy övé legyen az aktív. E probléma áthidalására hoztak létre egy furcsa kialakítású, első ránézésre kinyílt, három szirmú virágra emlékeztető dokkoló berendezést, amelynek mindkét oldala úgymond egyenrangú volt. Ez a berendezés lett az ún. APASZ–75, androgin periferiális dokkoló szerkezet, azaz egy olyan berendezés, amelynek mindkét fele magába foglal aktív és passzív elemeket és működhetett úgy aktív, mint passzív üzemmódban.
Az amerikai félnek kétségkívül nagyobb tapasztalata volt a dokkolások terén, mivel a Gemini és az Apollo program során a dokkolási manőverek sokaságát hajtották végre úgy földkörüli, mint holdkörüli pályán. Erre a célra olyan dokkoló mechanizmust alakítottak ki, amelyben volt egy átjáró, amelyen keresztül az űrhajósok űrséta nélkül átjutottak az egyik járműből a másikba. A szovjetek ezzel szemben jóval kevesebb tapasztalattal rendelkeztek. A Szojuz–3 nem tudott összekapcsolódni a Szojuz–2 űrhajóval, a Szojuz–10-nek nem sikerült hermetikusan összekapcsolódni a Szaljut–1-gyel. A Szojuz–4 és –5 dokkolószerkezetébe még nem volt beépítve átjáró nyílás és az űrhajósoknak űrsétát kellett tenniük az átszálláshoz. Emlékezzünk vissza, hogy a szovjet holdkompba is csak űrsétával lehetett volna beszállni. Az újfajta dokkolóberendezés ötlete az amerikaiak részéről fogalmazódott meg, és közösen tervezték meg. Szovjet részről a berendezés főtervezője Vlagyimir Szoromjátnyikov volt. Mindkét fél a saját területén gyártotta le a saját űrhajójához szerelt dokkolóberendezést, amely természetesen teljesen kompatibilis volt a másikkal, bár voltak eltérések is. A szovjeteké lényegesen könnyebb volt, és elektromotorokat használtak benne, míg az amerikaiaké lényegesen nehezebbre sikerült a hidraulikus megoldások miatt. Érdekesség, hogy később ugyanez a mérnök tervezte meg az APASZ–89 dokkolóberendezést, amelyet a Burán–Mir rendszerhez kívántak használni. Mivel azonban a Burán soha nem repült a Mir űrállomáshoz, a berendezést 18 milllió dollárért eladták az amerikaiaknak, akik felszerelték azokra az űrrepülőgépekre, amelyek összekapcsolódtak a Mirrel. Szintén Szoromjátnyikov tervezte meg a Pricsál nevű dokkolót (APASZ–95), amellyel a Szojuz űrhajók manapság is csatlakoznak az ISS-hez.
A szovjetek nagyon tarthattak az esetleges kudarctól, és a maguk részéről jócskán túlbiztosították a programot. Ezt jelzi az a tény, hogy az elsődleges és a tartalék legénységen kívül még négy főt jelöltek ki tartaléknak, valamint mindösszesen hat átalakított űrhajót készítettek el (Szojuz 7K TM) a tesztelésekre és a valós repülésre. Ezek közül kettő automata üzemmódban repült (Koszmosz–638 és 672, 1972. áprilisban és augusztusban), a harmadik űrhajó, a Szojuz–16 a tartalék legénységgel, Anatolij Filipcsenkóval és Nyikoláj Rukavisnyikovval a fedélzetén 1974 decemberében repült, amely lényegében a közös repülés főpróbája volt. Mindent úgy végeztek el, mintha az Apollo is velük repült volna: kapcsolatot tartottak Houstonnal, felvittek egy dokkolóegységet, amivel imitálták az Apollo űrhajót. A negyedik űrhajó volt a Szojuz–19, amelyik a közös űrrepülést hajtotta végre. Arra az eshetőségre készen, ha bármi probléma adódott volna a Szojuz-19-el, vagy mondjuk az Apollo nagyon nagy késéssel indul, úgy a Szojuz-19 visszatér a Földre, és a szomszédos indítóállásban repülésre előkészített teljesen ugyanolyan űrhajót indították volna Szojuz–20 néven. Minden eshetőségre készen, le volt gyártva egy hatodik tartalék űrhajó is, amely a hangárban várakozott. Az amerikaiak ehhez képest „mindössze” a dokkolómodul legyártását végezték el, mintegy 245 millió dollár értékben, illetve előkészítettek egy már legyártott Saturn IB rakétát, és két Apollo űrhajót.
A két űrhajó elsődleges legénységét szovjet részről Alekszej Leonov parancsnok és Valerij Kubászov fedélzeti mérnök, míg amerikai részről Thomas Stafford parancsnok, Vance Brand és Donald (Deke) Slayton alkotta. Alekszej Leonov munkásságáról a Meteor korábbi számaiban (2019/4., 2020/9–10., 2025/4.) részletesen olvashattunk. A kiválasztásában valószínűleg nagy szerepet játszott ismertsége, folyamatos készülése fontos űrutazásokra, amelyek azonban ilyen-olyan okoknál fogva rendre meghiúsultak, így szinte adta magát, hogy kijelöljék erre a „presztízs” küldetésre. Ami Kubászovot illeti, vélhetően Leonov úgymond hozta magával, hiszen együtt voltak kijelölve a törölt programokban és erre a szerepre is alkalmasnak találták. Nevéhez fűződik az első világűrbeli hegesztés a Szojuz–6 fedélzetén. Később, 1980-ban együtt fog repülni Farkas Bertalannal a Szojuz–36/35 parancsnokaként. Stafford veterán űrhajós volt, kétszer repült Gemini (6 és 9) űrhajóval, valamint ő volt a holdraszállás főpróbáját végrehajtó Apollo–10 parancsnoka. Brand és Slayton újoncok voltak. Brandről nem nagyon hallottunk korábban, de ki ne ismerné Deke Slayton nevét, aki az Eredeti Hetek tagja volt, azonban az orvosok döntése alapján sohasem repülhetett, és az Apollo-személyzetek kiválogatásáért, összetételük meghatározásáért felelős nagyhatalmú személyzeti igazgató lett. Miután egészségügyi problémáitól egy kockázatos műtéttel megszabadult, végeredményben jutalomjátékként, 51 évesen részt vehetett a legutolsó Apollo-utazáson a szinte mondvacsinált „dokkoló modul pilóta” beosztásban.
A felkészülés három éve alatt nagyon sok közös feladatot oldottak meg, megismerkedtek egymás űrhajóival, az űrhajóskiképzés rendszerével, begyakorolták az együttes feladatokat, köztük a vészhelyzetek imitálását, mint például dokkolás harmadik kísérletre, a dokkoló modul, vagy éppen a leszállóegység dehermetizációja, stb. Az amerikaiaknak fenntartásaik voltak az egyszerűbb felépítésű Szojuz űrhajókkal szemben, de később elismerően nyilatkoztak úgy az űrhajóról, mind a szovjetek űrhajósképzési rendszeréről, kihangsúlyozva a megbízhatóságot. Az űrhajósok több alkalommal kölcsönösen utaztak a másik fél országába. Természetesen ezek az alkalmak nem csak a közös felkészülésről, hanem a PR-ról is szóltak. Az mindenesetre elmondható, hogy viszonylag nagy transzparenciával dolgoztak, paradox módon talán a szovjetek voltak azok, akik tényleg mindent megmutattak az amerikai űrhajósoknak. Látható is a korabeli felvételeken, hogy az amerikaiak milyen nagy figyelemmel tanulmányozzák a Szojuz űrhajót, a Csillagvárosban lévő kiképzési komplexumokat, illetve a bajkonuri összeszerelőcsarnokot és magát az indítóállást.
A felkészítésről szólva mindenképpen fontos megemlíteni a nyelvi akadályok leküzdését. Intenzív nyelvképzéssel, személyi oktatók segítségével, a hangsúlyt a szóbeli kommunikációs készségek fejlesztésére helyezve, az űrhajósok eljutottak arra a szintre, hogy képesek voltak egymás nyelvén kommunikálni oly módon, hogy a szovjetek angolul, míg az amerikaiak oroszul beszéltek a másik nemzet űrhajósaihoz. Stafford soha nem tudta leküzdeni igen erős akcentusát, amire később Leonov viccesen úgy emlékezett vissza, hogy a fedélzeten három nyelvet beszéltek, angolt, oroszt és „oklahomszki”-t.
Az űrhajók startjára a terveknek megfelelően 1975. július 15-én került sor. Először a Szojuz indult Bajkonurból, első ízben élő adásban, amit a televízió közvetített. A jobb láthatóság kedvéért a szovjet hordozórakétát ezúttal szinte teljesen fehérre festették. Az indítással és a megfelelő pályára állással nem volt semmi probléma. A startot viszont annak ellenére engedélyezték, hogy pár perccel az indulás előtt észrevették, hogy az űrhajón lévő színes televíziós kamera csak fekete-fehér képet sugároz. A start elhalasztása és a tartalék űrhajó indítása helyett azonnal kirendelték a tartalék legénységet és a technikai személyzetet a repülésre felkészített másik Szojuzhoz, hogy a rajta levő ugyanolyan kamerát tanulmányozva jöjjenek rá a hibára és állítsanak össze egy instrukciót a pályán keringő legénység részére. Egy átdolgozott éjszaka után a megoldás kész volt, de mielőtt az irányítás elmondta volna az útmutatót a legénységnek, Vlagyimir Dzsanibekov űrhajóssal (aki 1985-ben oroszlánrészt vállalt a Szaljut–7 megjavításában) kipróbáltatták ezt a javítási műveletet, és csak annak sikere után tájékoztatták Leonovékat. Egy változatban egy konzervnyitó késsel, másik változatban Leonov vadászkésével sikerült a sebtében elvégzett javítás, és a színes TV kamera készen állt a közvetítésre. Más források szerint a kamera megjavítása egyáltalán nem sikerült és véglegesen tönkrement.
Az Apollo űrhajó is a megadott időben indult Cape Canaveral LC-39B indítóállásáról és állt pályára, azonban az amerikaiak sem úszták meg probléma nélkül. A Saturn-IB rakéta S-IVB jelű harmadik fokozatának rakterében szállított dokkoló modult ugyan sikeresen kihúzták és dokkoltak is vele, azonban egy beakadt kábeldarab miatt a dokkolószerkezet kinyitásához szolgáló kulcsot nem tudták a helyére helyezni, így a dokkoló modul és az Apollo közötti ajtó nem nyílt ki. Nem a kísérleti APASZ–75 okozott gondot, hanem a dokkolómodul másik végén levő, a holdexpedíciók során jól bevált dokkolóberendezés apró hibája okozott jókora galibát, csaknem meghiúsítva az egész programot. Végül heroikus küzdelem eredményeként az amerikaiaknak a következő napon sikerült kinyitni az ajtót, így minden technikai akadály elhárult a nagy találkozás megvalósítása előtt.
A két űrhajó közelítése és sima dokkolása július 17-én, magyar idő szerint 17 óra 12 perckor a begyakorolt forgatókönyv szerint (miszerint az Apollo volt az aktív űrhajó) szerencsésen sikerült. Az összekapcsolódást követően, de még a személyes találkozás előtt, egy szovjet TV bemondó beolvasta Leonyid Brezsnyev űrhajósoknak szánt üzenetét (egyes források szerint sztrókot kapott és betegsége miatt nem tudott beszélni).
A történelmi kézfogásra a kamerák kereszttüzében, gondosan megkomponált beállításokkal került sor, hogy minden mozdulat jól látható és megörökíthető legyen. Az archív felvételeken magunk is nyomon követhetjük, ahogy Stafford és Slayton a dokkoló modul Szojuzhoz vezető ajtaját kinyitja és a „határ” másik oldalán megjelent Alekszej Leonov. Maga Leonov egy interjúban úgy meséli el a történetet, hogy még az átjáró megnyitása előtt kopogtattak, dörömböltek az ajtón, és amikor az végre kinyílt, elsőként a szélesen mosolygó Staffordot pillantotta meg.
A Magyar Posta által kiadott bélyegblokk
A források többsége szerint az űrhajósok kézfogására a franciaországi Metz városa felett került sor. Leonov visszaemlékezése szerint ez az Elba fölött történt, szimbolikusan ott találkoztak újra, ahol 30 évvel korábban apáik a második világháború végén. Leonov szelíd erőszakkal behúzta Staffordot a dokkolómodulból a Szojuz orbitális egységébe, majd Slayton követte őt. Itt „Üdv a Szojuz fedélzetén” feliratú tábla várta a vendégeket. Az átszállás után közvetlenül Gerald Ford, az USA elnöke élőben üdvözölte az űrhajósokat. Az első találkozás során az űrhajósok jelképes ajándékokat adtak át egymásnak, köztük volt egy emlékérme, illetve egy emlékplakett, amelyeknek egy-egy felét a Szojuz, illetve az Apollo fedélzetén vitték fel, és az űrben illesztették össze. Külön érdemes megemlíteni az első közös étkezést. Leonov nagy tréfamester volt, és még lent a Földön a borscs leveses tubusokra jól láthatóan különböző vodkamárkák matricáit ragasztotta fel. A közös étkezés előtt aztán mondta a vendégeknek, hogy orosz szokás szerint koccintaniuk kell az egészségükre, különben is a vodka jót tesz az emésztésnek. Az amerikaiak először szabadkoztak, de végül elfogadták az ajánlatot. Volt ám meglepetés, mikor kiderült, hogy nem az van a tubusokban, amire számítottak! Mindez jól dokumentáltan nyomon követhető a korabeli filmfelvételeken. Az első találkozás három órán át tartott, ezt követően az amerikai űrhajósok visszaszálltak az Apollo űrhajóba.
Juhász László
A teljes cikk a Meteor 2024/7-8. számában jelent meg. A Meteort a Magyar Csillagászati Egyesület tagjai illetményként kapják, előfizethető a Magyar Postánál.
