A magyar birodalom meteoritjei

2841

I. A METEORITEKRŐL ÁLTALÁBAN.

 Mindnyájan tudjuk, úgyszólván naponként olvassuk a hírlapokban, hogy a csillagászok hatalmas messzelátóikkal új apró bolygó­kat, úgynevezett asteroidokat fedeznek fel naprendszerünkben, a Mars és Jupiter közötti térben, úgy hogy az 1845-től felfedezettek száma már a 200-at meghaladja. A legkisebbet közülök Hestiá-nak nevezik s ennek egész területe nem nagyobb mint Mosonymegyéé, tehát 33—34 □ mérföld, térfogata pedig oly csekély, hogy a mi Holdunkból 3 millió ily nagyságú test kerülne ki. Mennyire fog még az asteroidok száma felszaporodni, vagyis hány ily kis bolygó fog még felfedeztetni, nem tudhatjuk; de számuk bizonyára nem lesz csekély, minthogy az eddig felfedezettek összes tömege, Leverrier számítása szerint, a Föld tömegének csak egy negyed ré­szét teszi.
De ezen apró bolygókon kívül vannak még naprendszerünkben megszámlálhatatlan, a csillagászok messzelátóival sem látható, még apróbb szilárd testek, melyek csak akkor lesznek előttünk láthatókká, ha Földünk vonzó erejétől világtéri pályájukból eltereltetnek s Földünk légkörébe jutva, itt, a levegővel súrlódás miatt meggyuladnak és vagy elégnek mint hullócsillagok és tűzgolyók, vagy pedig, ha nagyobb tömegűek, fölületükön megtüzesednek, izzóvá lesznek s végre lehullanak Földünkre, hogy itt égi vándorlásaik után hosszas időre nyugalmat találjanak.
Ezen legapróbb égi testek neveztetnek összefoglaló névvel meteorok-nak, a földünkre eső szilárd tömegek pedig meteorit-eknek.
E szilárd tömegek nem egyebek mint ásvány- vagy sziklatörmelékek, — némelykor tiszta vastömegek —, minélfogva azokat némelyek úgy tekintik, mint szétzüllött világok töredék darabjait, míg mások újonnan képződő világok alkotó részeinek gyanítják. Bármint legyen a dolog, annyi a csillagászok fáradhatatlan búvárkodása után bizonyos, hogy ezen sziklatörmelékek megszámlálhatatlan mennyiségben egy egy rajt, több egymással közeli viszonyban lévő raj pedig egy rendszert, vagy épen összefüggő övét képezve bolyonganak a Nap körül rendkívül megnyúlt pályákon, melyek néha egy egy üstökös pályájával esnek össze : mint példáúl az augusztusi meteoroké (a Perseidák) az 1862-iki fényes üstökös pályájával, a novemberi meteorajé (a Leonidák) pedig az 1866-iki üstökös pályájával esett össze.
Ezen meteorrendszerek megszámlálhatatlanok a Naphoz tartozó bolygók birodalmában. Így a mi Földünk a maga napkörüli pályáján tényleg több mint 100 rendszerbe tartozó meteorokkal találkozik,(2) mely meteorrendszerek közül kettőnek a pályája kétségbe vonhatatlan bizonyságok alapján van kimutatva, t. i. az augusztusi és novemberi meteorrajoké, melyek közül az augusztusi 145 év alatt végzi be napkörüli pályáját, ellenben a novemberi 33 és ¼ év alatt. — Az augusztusi meteorrajok naptávolsági pontja kétszer oly messzire van tőlünk, mint a legszélső bolygó t. i. a Neptun pályájáé; a novemberi meteorok naptávolsága pedig jóval túl fekszik az Uranus útján.
Ha már a mi Földünk is több mint 100 meteorrendszerrel találkozik pályáján, mennyivel találkozhatnak még a naprendszerünkhöz tartozó többi bolygók? Ezek száma kétségkívül megszámlálhatatlan, ezer meg ezer.
Ezek szerint a világtér, hogy úgy fejezzem ki magamat, teli van kisebb-nagyobb kődarabokkal, sziklák törmelékével, melyek közül az apróbbak, a légkörünkben hulló csillagok képében megjelenők, átlag véve, nem súlyosabbak egy grammnál, míg az ezeknél is kisebbek finom por képében, meggyuladás nélkül is eljutnak Földünk fölületére és „kozmikus por “-nak, vagy világtéri pornak, neveztetnek; a nagyobbak ellenben lehetnek óriási nagyságúak, több mázsányi súlylyal, úgy hogy Földünkön már találtattak 3—400 mázsányi, „az égből leesett“ vastömegek is.
Mellőzve már most czélunkhoz képest a meteorok közül a hullócsillagokat és tűzgolyókat, vegyük tárgyalás alá a reánk nézve legnevezetesebb osztályt, a meteoriteket és szóljunk először is rö­viden ezek történelméről.   Az emberiség a legrégibb időktől fogva tudta volt, hogy az égből olykor-olykor kőtömegek hullanak alá. Hogy a magyaroknak is volt erről régi időktől fogva tudomásuk, tanúsítja a menykő szó, melytől megkülönböztették a villámcsapást, ezt istennyilának nevezvén. — A khinaiakról fel van jegyezve, hogy a hullócsillagokról, tűzgolyókról és meteorkövekről már Krisztus előtt hét századdal készült jegyzeteik vannak. — A régi görögök és rómaiak hasonlókép sokat írtak az égből aláhullott kövekről s azokat baetyliák-nak nevezték, szent helyeiken őriztették és isteni tisztelettel illették, sőt érmekre is kiverték alakjokat, fölébe csillagot helyezvén, melylyel égi eredetöket kívánták jelezni.
Igen nagy hírű volt az ó-korban, főleg nagyságánál fogva, az a meteorit, mely Krisztus előtt 465-ik évben Aegospotamosnál, thráciai Chersonesusban, a mostani Gallipoli vidékén esett le és szekértehernyi nagyságúnak iratik le. Ezen meteorit századokon keresztül feküdt a szabad ég alatt s még az idősb Plinius és Plutarchus korában is mutogatták, Browne , angol utazó, a közelebbi években elindult ennek a felkeresésére, de siker nélkül, mert az idő vasfoga, több mint 2000 év alatt, kétségkívül megsemmisítette.
Nagy tiszteletben részesült az ó korban egy meteorit, mely Phrygiában esett le és Cybele, az istenek anyja symbolumáúl szolgált: később, a 2-ik pun háború idejében, Krisztus előtt 204 évvel, mint szentség Rómába vitetett és a Veszta-szüzektől imádtatott.
Szintén ilyen tiszteletben részesült az a meteorkő, melyet Szíria Emessa nevű helységében a Nap istenének symbolumaként imádtak és a melyet Heliogabalus főpap, mikor császárrá lett, nagy pompával Rómába vitetett, s egy külön templomban őriztetett.
Mindezek az idők folyamában elpusztúltak, de fenmaradt maiglan, mint a musulmánok legnagyobb szentsége, a mekkai meteorkő, mely az ottani kaaba (mecset) éjszakkeleti szögletébe van befalazva s melyet a musulmán zarándokok és búcsujárók homlokukkal szoktak megérinteni és csókolni. Az erről való mondák régiebbek Mohamed koránál; nevezetesen azt beszélik róla, hogy Gábor arkangyal hozta le az égből kristálytisztán, de itt az emberek bűnei következtében megfeketedett. — Sok viszontagsá­gokon ment e kő keresztül s egy ízben (számításunk szerint 926-ban) el is rabolta a karmathák eretnek szektája, de 950- ben ismét visszakerült s a régi cultus újra feléledt és jelenleg is imádják, a régi mód szerint, új foglalványában. Ezek szerint a mekkai meteorkő a legrégibb és legtiszteltebb mind azon meteorkövek között, melyek jelenleg az emberiség birtokában vannak. — Sokáig nem tudták a tudomány emberei, hogy miféle kő ez a mohamedánok szentsége; mert a törökök vakbuzgalma miatt a hitetlen természettudósok nem férhettek hozzá, míg végre Laurin, bécsi miniszteri tanácsosnak és consulnak sikerült bebizonyítani, hogy az valóban meteorit.
A középkorból nem tudunk biztosan felmutatni egyetlen egy meteoritet sem, hanem regék és mondák bőven voltak forgalomban ebben a korszakban is, s ezen természeti tüneményeket majd angyaloknak, majd ördögöknek, tüzetokádó sárkányoknak, vagy fekete s csőrükben tüzes üszköt vivő madaraknak tulajdonították.
Végre beköszöntött az új korszak s Amerika felfedeztetése évében, az 1492-ik év november 7-ikén esett le Ensisheimnál, Elszaszban egy 270 fontnyi kőtömeg, mely esés számos tanú szemeláttára történvén, egy ily eseménynek a lehetőségét kétségen kívülivé tette. A véletlen szerencse úgy hozta magával, hogy ez időtájban I. Miksa császár épen ezen a vidéken tartózkodott s elrendelte ezen kőnek az ensisheimi templomban felfüggesztését és őrzését, hol az egész a franczia forradalomig teljes épségben megmaradt; ekkor azonban szétütötték s darabjai a különböző múzeumokba vándoroltak, és jelenleg az ensisheimi templomban csak az így tetemesen megcsonkított darab van még meg. Miksa császár rendelkezése minden esetre szerencse volt, mert különben talán ezen meteorit is elpusztúlt volna. Az ensisheimi kőből leütött darabok közül a legnagyobb darab Párizsba, a Jardin des plantes gyűjteményébe került.     Hosszú, nevezetesen több mint harmadfélszáz éves szünetelés következett most be a meteorit-esések észrevételében, mely szünetelést a zágrábi meteorit esése 1751. május 26-ikán esteli 6 órakor szakította félbe. Zágráb szomszédságában t. i. Hrasina nevű község határán, vasárnapi napon, a sétáló közönség szemeláttára esett le két darab tiszta vastömeg, melyek egyike 71 fontot, a másika pedig 16 fontot nyomott. — A tűzgolyó képében légkörünkben megjelent meteort nagy távolságban is észlelték a csillagászok s pályáját valamint és leesésének gyanítható helyét meghatározták s magas kozmikus eredetét bebizonyították. Nevezetes ezen esés, nem csak annyiban, hogy sokan látták, hanem annyiban is, hogy a zágrábi káptalan indíttatva érezte magát ezen nevezetes eseményről, számos tanú kihallgatása után, jegyzőkönyvet vétetni fel, melyet hitelesítve, az akkori zágrábi püspök, báró Klobusiczky, a 71 fontos darabbal együtt, az akkori pozsonyi országgyűlésen jelenlevő magyar királynénak, Mária Teréziának s férjének I. Ferencz császárnak küldött fel. Mária Terézia rendeletéből e meteorvas Bécsbe küldetett s a. cs. kir. kincstárba helyeztetett el, honnan később a cs. kir. ásványtani múzeumba került s annak jelenleg is fő ékességét képezi.
De a természetvizsgálók nagy része ezen két kimagasló meteoresés után sem hitte még el, hogy az égből kő- és vastömegek hullhatnának alá, s a zágrábi káptalant hitelesített jegyzőkönyvével egyetemben kinevették. Eme hitetlenségben legtovább maradtak meg a franczia természetvizsgálók. Igen találóan mondja erre vonatkozólag Szabó József egyetemi tanár, hogy ezen korban a tudó­ sok tudatlanabbak voltak mint a nem tudósok, t. i. a meteoritesésekre vonatkozólag. — Elvégre a jelen század elején, nevezetesen 1803-ban minden hitetlen természettudóst megtérített azon kőzápor, mely Francziaországban, Normandiában L’Aigle község vidékén 2 □mérföldnyi területen hullott alá. Mintegy 3000 kődarab, tehát úgyszólván egy egész meteorraj esett le ez alkalommal az égből, melyeknek súlya ½ lat és 17 ½ font között váltakozott. E nagyszerű eseményről mintegy 20 község tett jelentést a kormánynak, melyek alapján az Academie des Sciences felhivatott e tény megvizsgálá­sára. Ennek eredménye aztán az lett, hogy azon észlelet kétségbe nem vonható. Ez idő óta nem akad már többé tudós, ki a meteoritek hullását kétségbe vonná.
Mikor végre ez a tudat általános gyökeret vert, elkezdették a tudomány emberei a légben koronként megjelenő tűzgolyókat nagyobb figyelemre méltatni, leesésök helyeit kutatni, a feltalált meteoriteket a múzeumok és a tudomány számára megmenteni s öszszegyüjteni, és ezen szorgalmas kutatásnak az eredménye immár az, hogy míg a múlt századból összesen 22 meteorit került a bécsi meg a londoni múzeumokba, mint a leggazdagabbakba, a jelen században összegyűjtött meteoritek száma a legújabb londoni kimutatás szerint 361-re rúg.
A meteoritek történelmének legkimagaslóbb mozzanatait ezekben feltüntetvén, még csak azt kívánom felemlíteni, mint Magyarországra vonatkozó becses adatot, hogy Bonfin és más króniká­sok feljegyzései szerint 1559-ben Miskolczon 5 darab, emberfejnagyságú meteorkő esett le, melyek azonban, fájdalom, nyomtalanúl elvesztek, mi annál sajnosabb, mert az új korban az ensisheimi meteorkő után ez volna a 2-dik legrégibb meteorit, melynek esésideje történelmileg van feljegyezve.
És most menjünk át a meteoritek általános és vázlatos jellemzésére.
A meteoriteket első sorban meteorkövek-re és meteorvasak-ra szokták osztani. Ezen osztályozás azonban a meteoritek behatóbb vizsgálata után nem mutatkozik kielégítőnek, minélfogva az újabb időkben részletesebb osztályozást vettek fel, melynek a meteoritek vastartalma szolgál alapúl. A meteoriteknek t. i. azon jellemző sajátságuk van, hogy nehánynak kivételével mindnyájan tartalmaznak szinvasat és pedig nikellel társulva.
Ezen osztályozás szerint az
1-ső főosztályt képezik a tiszta meteorvasak — holosiderit-ek vagy aërosiderit-ek — melyek csaknem egészen nikel- és foszfortartalmú tiszta vasból állanak, melybe alárendelten vasszulfid-szemcsék vannak behintve. Ezen meteorvasak színe világosabb, ezüstö­sebb mint a földi vasé és csiszolva tündöklő fényt vesznek fel. Fő- jellemök abban áll, hogy, ha csiszolt felületöket gyenge választó­ vízzel étetjük, sajátságos zegzugos, vagy hullámzó, a damaskusl aczélra emlékeztető fényes vonalak tűnnek rajta elő, melyek felfedező­jüktől „Widmanstädten-féle rajzok“-nak neveztetnek. Ezen rajzok részint a meteorvas kristályos szerkezete, részint a nikelvas és foszfornikelvas savakban való különböző oldhatósága miatt állanak elő. A meteorvasak másik főjelleme abban áll, hogy nikeltartalmuknál fogva képesek ellenállani az idők vasfogának, az atmoszfériliák romboló hatásának s így századokon vagy épen évezredeken át is változatlanúl fenmaradnak. Azért találták ezeket a kevéssé czivilizált földrészeken roppant tömegekben, miglen az ipar fejlődésével különféle eszközökké, késekké, kardokká stb. fel nem dolgoztattak. — Keleten a kalifák kardjai állítólag mind ilyen égi vasból készültek ; az eszkimóknál és amerikai indiánoknál pedig ilyen vasból készült késeket igen gyakran láttak.
A meteorvasak sokkal nagyobb tömegekben szoktak előjönni, mint a meteorkövek, minthogy nagyobb szívósságuknál fogva a légkörünkben való megtüzesedés alkalmával nem robbannak szét, mi a meteorköveknél gyakran megtörténik. Így a tucumani, Dél-Amerikában, az Argentini köztársaságban 300 mázsányinak, a durangoi, Mexikóban 3—400 mázsányinak találtatott. A hazai meteoritek közöl ezen osztályba tartozik a zágrábi, a lénártói és az árvái- vagy szlaniczai meteorvas.
A 2-ik főosztályt képezik a félvas meteoritek (mesosiderit-ek vagy syssisiderit-ek) vagy köves meteorvasak (siderolith-ek). Ezeknél is főalkatrész a nikeltartalmú vas, csakhogy az nem képez összeálló tömeget, hanem likacsos, szivacsos szerkezetű s a likacsokat, hézagokat az olajzöldszínü, olivin nevű ásvány tölti ki, mely gyakran található a mi bazaltjaikban is. Az ezen osztályba tartozó meteoritek nem nagyon gyakoriak s a bécsi kabinet 103 meteorvasdarabja közül az 1872-diki katalógus szerint mindössze 12 tartozik ez osztályba. Magyarországon ily félvas meteorit eddigelé nem találtatott, hanem mint fő képviselőjét ezen osztálynak felemlíthetjük azt az 1600 fontot nyomó vastömeget, melyet Szibériában, Krasznojarszk helység határán, egy kozák 1749-ben talált és Pallas, a híres természetvizsgáló ismertetett meg a tudományos világgal, Szibériából a pétervári múzeumba ugyancsak Pallas szállíttatta 1776-ban, minélfogva az efféle meteorvasak Pallasit-eknek is neveztetnek. A másik fő képviselője ez osztálynak a Dél-Amerikában, Boliviai köztársaságban az Atakama pusztán felfedezett 3 mázsányi meteorvas, mely főtömegen kívül az említett helyen számos kisebb darabok is találtattak szétszórva.
A 3-dik főosztályt képezik a vas szemcsés meteorkövek (sporadosiderit-ek), melyek különféle kőnemű ásványok elegyei s ezen alaptömegben kisebb-nagyobb vasszemcsék vannak behintve. Ezen vasszemcsék is nikelvasból és foszfornikelvasból állanak, társulva az elválhatlan vasszulfid-szemcsékkel. — Felületükön mind többé-kevésbbé fekete, fénylő vagy fénytelen, sima vagy érdes, néha ránczos kéreggel vannak borítva, alaptömegük színe pedig majd fehér, majd világosszürke, kékesszürke, némelykor hamvas-márványos s gyakran tartalmaz kisebb-nagyobb köles-, egész borsszemnyi nagyságú gömböcskéket. A kristályos ásványszemcsék és gömböcskék nem nagyon szilárdul vannak összetapasztva, úgy hogy a kisebb töredékdarabok sokszor ujjaink között is szétmorzsolhatók. Ezen szövetökre való tekintetből Rose Gusztáv, berlini tanár után chondrit-eknek is neveztetnek, ezen görög szótól: chondrites, mi annyit jelent, hogy darából való. — Minthogy ezen osztálybeli meteoriteknek nincs olyan szilárdságuk mint a meteorvasaknak, a levegőben való elpattanás után számtalan darabokra töredeznek s így nagyságra nézve a meteorvasakat meg sem közelítik. A legnagyobb, mely eddigelé a múzeumokban van, a knyahinyai, 600 fontot nyomó meteorkő. Ezen laza szerkezetöknél fogva az idők viszontagságaival sem bírnak daczolni; ezért nem találnak régibb korból való meteorköveket, míg a meteorvasakat évezredek után is megtalálhatjuk. A magyarországi meteorkövek, a kabait kivéve, mind ebbe az osztályba tartoznak.
A 4-dik főosztályt a vasnélküli meteorkövek (asideritek) képezik, melyekben vasszemcsék vagy épen nincsenek, vagy csak mikroszkópi mennyiségben. Ezeket nézetem szerint helyesebb volna szenes vagy széntartalmú meteoriteknek — carbonitek-nek — nevezni; a vasat egészen nem nélkülözik úgyan, és ha finom porrá törjük, mágnes segítségével a finom vasszemcséket kiválaszthatjuk belőlök, de jellemző alkatrészök a szén. — Ezen széntartalomnál fogva e meteorkövek alapanyaga, többé-kevésbbé sötétszürke feketeszínű, s így első tekintetre megkülönböztethetők a világosszínü, fehéres vagy szürkés chondritektől. Szilárdságuk még csekélyebb mint a chondriteké s annálfogva porlékonyabbak, s apróbb töredékdarabjaik ujjaink között is szétmorzsolhatók. A széntartalomnál fogva gyúlékonyabbak a meteoritek többi fajainál s így könnyebben elégvén a levegőben, nem csoda, hogy nagyon ritkák s nagy tömegekben sohasem hullanak Földünkre. Legfőbb nevezetességök abban áll, hogy szenet tartalmaznak, mely a növény és állatország jellemző alkatrésze s így tanúbizonyságot tesznek arról, hogy azon világokban, melyekből hozzánk kerülnek, megvannak a szerves, a növényi és állati életnek a feltételei. Ily széntartalmú meteorit eddigelé csak 4 van a tudomány birtokában: t. i. a Francziaországban Alais község határán 1806. máj. 15-ikén d. u. 5 órakor leesett meteorit; azután az Afrikában, a Jóreménység fokánál 1838-ban okt. 13-ikán reggeli 9 órakor leesett caplandi vagy bokkeweldi meteorit; harmadik a kabai meteorit, mely 1857. april 15-ikén esti 10 óra tájban esett le; és végre 4-ik az orgueili, mely Francziaországban 1864. máj. 14-ikén esti 8 órakor esett le.    Mindezen meteoritekben a chemiai elemzések kimutatása szerint ugyanazon elemek jőnek elő, melyek földünk alkotásában is a legfőbb szerepet játszák. Aranyat, ezüstöt és platinát, a mi nemes fémeinket azonban nem találjuk bennök. Az elemek vegyüléséből képződött ásványok ismét mind olyanok, melyek földünkön is előjőnek s eddigelé 31 ásvány van a meteoritekben kimutatva. Az ásványok társulása azonban elüt a földi ásványokétól; s általában annyit mondhatunk rólok, hogy legközelebb állanak, legjobban hasonlítanak a földi tüzokádók termékeihez.
A meteoritek ezen általános jellemzése után soroljuk elő a magyarországiakat s tüntessük föl azoknak természettudományi nevezetességeit.

II. A MAGYARORSZÁGI METEORITEK.

   A magyarországi meteoritek közül a meteorvasak közé tartoznak :
1. A zágrábi vagy lírasinai, mely Zágráb szomszédságában Hrasina falu határán esett le 1751-ben, május 26-ikán, délután 6 órakor. Esésének körülményeit s további sorsát már fölebb tárgyaltuk s itt most csak kimagasló nevezetességét kell felemlítenünk, mely abból áll, hogy ez az első meteorvas, mely számos tanúk szemláttára hullott alá s meggyőzte a tudományos világot arról, hogy a világtérből nem csak kődarabok, hanem szín állapotban levő vastömegek is hullhatnak a mi Földünkre. A meteorvasak sajátságai ennélfogva ezen a példányon voltak legelőször tanulmányozva, s kimutatva, hogy ezen világtéri színvas nikellel és foszforral van társulva, s nikeltartalmánál fogva képes ellenállani a megrozsdásodásnak, képes ellenállani évezredek romboló hatásá­nak. Ennek következménye lőn aztán, hogy számos, földünkön heverő s századok vagy épen évezredek előtt lehullott vastömegek égi származásúaknak ismertettek föl.(3)
2. Második meteorvasunk a lénártói,melynek esés-ideje nem ismeretes; felfedezték 1814-ik év október végén Sárosmegyében Lénártó mellett, a gácsországi határnál, közel Bártfához a Lenartowka nevű erdőben. Felfedezője egy juhász volt, ki azt egy forrás mellett iszap és rothadásnak indult falevelek alatt találta s tündöklő fényénél fogva ezüstnek tartotta. E helyéről ezen 194 fontnyi vastömeg a helység földes ura Kappi József, kir. tanácsoshoz került, ki azt, magának emlékül egy kis darabot levágatván belőle, Sennovitz Mátyás eperjesi tanárnak adta, azon köteleztetéssel, hogy felét a magyar nemzeti múzeumnak küldje be. Erre egy év múlva, tehát 1815-ben kapott nemzeti múzeumunk egy 133 ½ fontnyi nagy, s étetett felületén a Widmanstädten-féle rajzokat pompásan feltüntető darabot, mely jelenleg is egyik fő ékessége. Ezen meteorvas kisebb fele számtalan részre daraboltatva, Európa több múzeumába került, nevezetesen egy 5 fontnyi darab a bécsi csász. múzeumba. A bécsi múzeum őre, Partsch és báró Brudern József ezen vasból késeket és kardokat készíttettek, melyek a damaskusi aczél hullámzó vonalait mutatják.(4) A tiszta vastömegbe kisebb-nagyobb szemcsék, sőt nagyobb vesealakú darabok is vannak beágyalva.
A lénártói meteorvashoz, nem tekintve tekintélyes nagyságát és a Widmanstädten-féle rajzok kiváló szépségét, még egy rendkí­vüli nevezetesség fűződik, nevezetesen pedig az, hogy 1861-ben Boussingault, a franczia tudományos akadémia tagja,a meteorvasak chemiai elemzésével foglalkozván, a lénártói meteorvasban felfedezte a nitrogént.(5) Ezen felfedezés előtt, a meteoritekben ki voltak már mutatva a többi szervképző elemek ú. m. az oxigén; a hidrogén és a szén s most ezekhez járúlt a szervképző elemek negyedike a nitrogén is. Ebből a legtermészetesebben lehet levezetni azon következtetést, hogy ha a meteoritek hazájában megvannak a szervképző elemek, az ezeknek vegyüléséből képződő szerves testeknek, szerves vegyületeknek is meg kell lenni.
3. Harmadik meteorvasunk az árvai vagy szlaniczai meteorvas. A kir. magyar Természettudományi Társulat ezen meteorvas létezé­séről 1844-ben kapott tudósítást Horváth Alajos, árvái főorvostól, ki a Weisz János, árvai uradalmi mérnöktől megtalált vastömegből példányokat küldött a társulatnak megvizsgálás végett. A Term. tud. Társulat a kapott példányok szakszerű megvizsgálá­sára egy bizottságot küldött ki Mikecz András, kir. kamarai titkár elnöklete alatt, mely bizottság egyik tagja Pecz Vilmos; ásványtani, másik tagja Dr. Boór Károly pedig chemiai szempontból vizsgálta meg a küldött példányokat. A vizsgálat eredmé­nye az lett, hogy ki lőn mutatva, hogy ezen vas nem földi, hanem világtéri eredetű, mert a meteorvasakat jellemző alkatrész, a nikelvas meg van benne. Ezen meteorvas tehát a kir. m. Term. tud. Tár. sulat részéről volt először megvizsgálva s világtéri eredete konstatálva, jólehet a bécsi geológok sem késedelmeskedtek ezen lelet vizsgálatával, melynek eredményét Haidinger  tette közzé.
Az árvái meteorvas példányait Árvamegye Szlanicza nevű községének határán, a Magura-hegy tövében, az Árva vize által felhalmozott kavics és iszaprétegekben találták. Nevezetes, hogy mielőtt tudományos emberek észrevették volna, a szlaniczai kovács mint res nulliust, már évektől fogva használta kitűnő patkók készítésére.
A szlaniczai meteorvas étetett felületén a Widmanstädten-féle rajzok nem mutatkoznak oly kitünően mint a lénártóin, de fodrozott vonalak ezen is észlelhetők. Több tiszta meteorvasat Magyarországon eddigelé nem fedeztek fel; s minthogy félvas meteoriteket nálunk még nem találtak, menjünk át vasszemcsés meteorköveink ismertetésére.

– BEFEJEZÉS. –

   Vasszemcsés meteoritet eddig tízet észleltek Magyarországon, melyek, fájdalom, nem kerültek mind a magyar nemzeti múzeumba. Ezeket chronológiai sorrendben ismertetjük.
Első közöttök a nagy-divinai, mely Trencsénmegyében Nagy-Divina és Budetin helységek között 1837. év júl. 2-ikán 11 ½ órakor esett le, kevéssé felhős ég mellett, mennydörgéshez hasonló robaj kiséretében, a mezőn dolgozó számos parasztember szemeláttára. Lottner János, nagy-divinai lelkész, ki valószínűleg szinte szemtanúja volt az eseménynek, azonnal a helyszínére sietett, és a meteorkövet, mely még fél óra után is meleg volt, hazavitte s földes asszonyának özv. gróf Csákyné sz. Lasanszky Ludovika  asszonynak adta. A grófné hazafias érzületének köszönhetjük, hogy e nagybecsü kincs nemzeti múzeumunk számára megmentetett. Kérték ugyan tőle a bécsi múzeum számára, de ő csak megtekintés és leírás végett küldötte fel. 1838. júl. 17-ikén jutott az a magyar nemzeti múzeum birtokába. — Lottner csak egy 4 latnyi, a leesés alkalmával levált darabot adott belőle a bécsi múzeumnak.
E meteorkövet Sadler József, volt egyetemi tanár 1844-ben a tökéletes épség, nagyság és sajátságok tekintetében valamennyi európai meteorkő királyának nevezi.(6) És akkor valóban az volt.
A n.-divinai meteorkő alakjára nézve hasonlít egy nagy bikkfataplóhoz; domború felületén egy ormó vonúl keresztül, mely ezen felületet két egyenlőtlen félre osztja; ezen domború felületen szá­mos kagylószerű mélyedés is látható ; az alsó felületen nincsenek benyomatok. Fekete kérge bágyadt, fénytelen; néhol sima, másutt meg érdes. Alaptömege sötétebb vagy világosabb hamuszürke, melyben barna rozsdaszínü foltok s nagyszámú sötétszürke apró golyócskák, színvas- és vasszulfid-szemcsék láthatók. Súlya 19 font.
A 2-ik vasszemcsés meteorit a milénai vagy milyánai, mely Horvátországban, Varasdmegyében, Milyánától délre egy mérföldnyire, Pusinsko-Selo nevű község mellett 1842. ápril 26-ikán, délután 3. órakor esett le egy mély völgyben levő szántóföldre, melyen három napszámos dolgozott; 1 lábnyi mélységre fúródott a földbe. A napszámosok a 2 ⅛ fontot nyomó követ kiásták, és több mezei munkás seregelvén össze, darabokra zúzták. Ezen helytől mintegy fél mérföldnyire még egy másik kő esett le, mely szinte szétzúzatott, s így a helyszínére siető értelmes emberek, mint Dr. Kocevár Moschel vámszedő s Struppe, uradalmi ellenőr, már csak a töredék-darabokat láthatták, és, hogy milyen nagyok lehettek ezek a kövek, meg nem határozhatták. — Ezen töredék-darabokból az akkori zágrábi püspök, Haulik György, nemsokára küldött a bécsi múzeumnak egy 11 latnyi, a magyar nemzeti múzeumnak pedig egy 6 latnyi darabot. — A kir. m agyar Természettudományi Társulat ezen követ Dr. Nendtvich Károly-lyal elemeztette, Sadler József, egyetemi tanár pedig a Társulat évkönyvei I. kötetében úgy a leesés körülményeit, mint a kő sajátságait az elemzés eredményével együtt részletesen leírta.(7)
E meteorkő alaptömege világos barnaszürke, barna rozsdás foltokkal homályosabb kerekded kiválásokkal, s számos apró színvas- és pyrrhotin-szemcsékkel. Fekete kérge bágyadt fénytelen, vagy gyöngén csillámló. A legközönségesebb vasszemcsés meteoritek egyike.
Harmadik vasszemcsés meteoritünk a mezőmadarasi. A mezőmadarasi meteor-esés nem egy-két kődarabból állott, hanem egész özöne hullott le a meteorköveknek ; valóságos kőzápor volt, és 1852. szept. 4-ikén d. u. 4—5 óra közt ment véghez Erdélyben, a Mezőségen, Mező-Madaras község környékén, egy 11 ½ mérföldnyi hosszú s ½ mérföldnyi széles elliptikus területen, mely területnek déli fókusában egy 500 lépésnyi hosszú, 250 lépésnyi széles s 2 ölnyi mély tó is van, az úgynevezett Istentó. Ezen tó szomszédságában, a Fekete nevű majorságon, a réteken és mezőkön számos ember dolgozott, kik szemtanúi voltak a kőzápornak és a lehullott fekete kövek egy részét összegyűjtötték. Az esés körülményeit részletesen leírta Dr. Knöpfler Vilmos.(8) Egészen tiszta, felhőtlen ég mellett s teljes szélcsendben tűnt fel a tűzgolyó, mely délnyugatról északkelet felé vonult; és kialudván, mennydörgésszerű, vagy távoli ágyúk dörgéséhez hasonlítható zaj volt hallható Károlyvár s Nagy-Enyedtől kezdve Tordáig és Kolosvárig, északkelet felé pedig Maros-Vásárhely és Szász-Régenig. Az eldurranás után a mezei munkások süvöltő hangokat hallottak a levegőben, s eközben látták a lehulló köveket. Egy két mezei munkás az Istentó közelé­ben lévén, látta azt is, hogy egy nagy tömeg a tóba esett, vizét egy ölnyi magasságra fellocssantotta és az egész tóban nagy hullá­ mokat vert fel. Nevezetes, hogy az Istentótól délnyugatra, a mely irányból a meteorit kiindulni látszott és feltűnt, kisebb kövek hullottak, északfelé ökölnyi nagyságúak, sőt félórányira az Istentó tótól egy 18 fontos darabot találtak a földbe annyira benyomulva, hogy csak szélei látszottak ki. Eme legnagyobb példány a bécsi múzeumba került és egyik kiváló kincsét képezi. Ennél nagyobb meteorit a bécsi múzeumban csak kettő van, még pedig mindegyik hazánkbeli t. i. az okahabai meg a knyahinyai. A lehullott meteoritek tömegét egy mázsányira lehet becsülni.
A mező-madarasi meteorkövek fekete, egyenetlen kérgén szá­mos, új benyomatokhoz hasonló mélyedés látható. A kövek alakja majd kerekded, majd gumós, majd lapított. Az alaptömeg szürke, piszkosfehér foltokkal, és számos, fehéres meg sárgás csillámló fémpontokkal. A törés élein aczéllal tüzet ád. Fajsúlya 3.50.
A mező-madarasi meteoritek elemzésére Partsch Pál, a bécsi ásványmúzeum akkori igazgatója, Wöhler, göttingai tanárt kérte fel, ki régibb idő óta foglalkozott a meteoritek elemzésével. Wöhler az elemzést Atkinson angol chemikus közreműködésével hajtotta végre. Átlagban véve szerinte a vas a meteorit súlyának 19-60 százalékát képezi, 7.4% nikel és 0.25% kobalttartalommal és foszforral. Az alaptömegbe a vasszemcséken kívül vasszulfid-szemcsék is láthatók ; a főtömeg kétrendbeli szilikát, melyek egyike sósavban oldható és kocsonyanemű tömeget képez, a másika pedig feloldhatatlan. Ezen szilikátok olivin, augit és labradorit keveréké­ ből állanak.
Negyedik vasszemcsés meteorit a borkúti, mely szinte 1852-ben, okt. 13-ikán, d. u. 3 órakor esett le Máramarosmegyében, Borkúton, a Tisza partjától 45 ölnyi távolságban, egy Szedorek István nevű lakos háza telkén, ágyúdörgéshez hasonló morajjal s két rendbeli eldurranással. Ez időben a láthatár kissé borult volt s apró- szemű eső csepergett. Szedorek az udvarán időzvén, egyszerre fütyölésszerü süvöltő hang tette figyelmessé, hogy a légből valami esik ; ösztönszerüleg meghajlott és leguggolt a földre, hogy a fenyegető ütést elkerülje. Az esés megtörténvén, kénszagott érzett. Erre körülnézvén, meglátta a követ a földbe fúródva s oly forrónak találta, hogy kezében alig tarthatta. A kő két darabra törött ; a nagyobb 7 font és 6 ½ latnyi, a kisebbik pedig 7 latnyi volt. Ezek Pöschl József; ottani erdőmester birtokába kerültek, több töredékdarab pedig több más birtokoshoz. Pöschl a kisebb darabot magának tartotta, a nagyobbikat pedig Győrbe küldötte Pöschl Károly, nyugalmazott cs. kir. őrnagy testvérének, ki szenvedélyes mineralóg volt. A bécsi múzeum egy 15 ½ latnyi kapott darabot Berghoffer udvari fogalmazótól. A borkúti meteoritet Dr.Leydolt F.  írta le (9), elemzését pedig Bécsben Redtenbacher  vezérlete mellett Dr.Nurischany  hajtotta végre.
A borkúti meteorit alakja Leydolt  szerint négyoldalú piramis lehetett, melynek magassága 10 b. hüvelykre, egész súlya pedig 10— 12 fontnyira tehető ; külseje vékony, fekete, megömlés által képződött kéreggel van bevonva, melyen számos hólyagszerü mé­lyedés van, mint valami salakdarabon. Alaptömege barnaszürke s tele van apró kerekded vagy tojásdad gömböcskékkel, golyócskákkal, melyeket szürkésszínű kötő-anyag tart össze, s melyekben apró fémfényü nikelvas-szemcsék vannak behintve. A golyócskák összeköttetése laza, minélfogva meglehetős könnyen ki lehet őket szedni s az egész kő is porlékony. A golyócskák részint tömöttek, részint üregesek és némelyikökben fémfényü szemcsék találtatnak. E meteoritet eme szerkezete kiválólag nevezetessé teszi. Fajsulya 5.242. A fém részecskék az egésznek ⅙ -részét képezik. Dr. Nurischany elemzése szerint a fémszemcsék vas, nikel, ón, réz és foszforból állanak. A golyócskák főtömegét olivin, augit és oligoklasz képezi.
Ötödik vasszemcsés meteoritünk az ohabai, mely 1857 október 10-ikén, éjjel hullott alá. Ennek leesési körülményei igen nevezetesek. Az említett nap estéjén a balázsfalvi kerületben eső Ohaba község görög nem egyesűlt lelkésze, Moldován Miklós  lefeküdt a csűrje bemenetelénél a szalmába, az éjszakát ott töltendő. Ejfél tájban azonban egy mennydörgésszerű zaj riasztotta fel álmá­ból és egy tüztömeget látott a tiszta égen, mely villámsebességgel hullott alá a földre. A megijedt lelkész annyira elkábult, hogy néhány perczig sem nem hallott sem nem látott. A leesést több utas is látta, kik a szabadban egy hegyen töltötték az éjszakát, kiknek fekvő marháik is felugrándoztak a mennydörgésre meg a nagy világításra és a tünemény felé fordultak.
Másnap reggel egy szőlőpásztor, Grosza Mihály, a szőlők szomszédságában eső saját gyümölcsös kertjében megtalálta a meteorkövet, mely a kemény s mohával benőtt talajba volt befuródva. Értesítvén erről Moldován lelkészt, ez a biróval és a községi elől-járókkal kiment a helyszínére, megnézni a „csodát“. A hozzájok csatlakozott községi jegyző, Thalmann, felismerte a kő becsét, átvette a feltalálótól és a balázsfalvi kerületi elöljárónak adta át ; innen herczeg Schwarzenberg Károly, az akkori erdélyi katonai és polgári kormányzó rendeletére a bécsi cs. kir. ásvány mú­zeumba küldetett, hol az most a knyachinyai után a legnagyobb meteorkő. Ö Felsége a szőlőpásztornak és a leletnél szereplőknek 500 pl. frtot rendelt kiosztatni. — Az erdélyi német lapok ezen meteorkőesést ily czím alatt tették közzé: „Der Teufel in Siebenbürg en “.
Az ohabai, egészen fekete, bágyadt kéreggel borított meteorkő háromoldalú piramist képez, melynek magassága 14 ½ hüvelyk; a piramis két oldala domború és sima, ellenben a harmadik oldala és a talapzata a meteoriteket jellemző kagylószerü mélyedésekkel van ellátva. Az alaptömege világosszürke, kissé homályos kékesszürkébe vonuló, s tartalmaz gyéren olivint, s nagy számmal finomabb és durvább fémvas- meg pyrrhotin-szemcséket, tovább sötétszürke, alig kivehető gömbös kiválásokat. A kő eredetileg 29 fontot nyomott, de az elemzésre és a fajsúly meghatározására szükségelt darabok talapzatról leválasztása után jelenleg 28 font és 20 latot nyom. A fajsúlya 3.1103.
Hörnes  M., a cs. ásvány-múzeum akkori igazgatója, ki ezen meteorkő-esésről kimerítően értekezett (10), az ohabai meteorkő elemzésére újólag Wöhlert  kérte fel s az ő felügyelete alatt elemezte azt Dr. Bukeisen, mely elemzésből kitűnik, hogy alapanyaga olivinból, augitból és egy földpátnemü ásványból áll, melyben 23.76% nikeltartalmú vas, és 13.14% vasszulfid van ; a kőnemü ásványok mind kovasavas vegyületek.
Hatodik meteorkövünk a kakovai, mely 1858. máj. 19-ikén, reg­geli 8 órakor esett le, Krassómegyében, Oraviczától északnyugatra eső Kakova helység határán, a Valya lui Mildin vagy Ponville nevű völgyben, a juhaikat legeltető pásztorok és nyájtulajdonosok szemeláttára. Derült felhőtlen ég mellett a pásztorok először tompa mennydörgést hallottak s erre mindjárt zugást a levegőben, melyet, tiszta idő lévén, méhraj dongásának tulajdonítottak. Ezen csalódá­sukból azonban csakhamar kiábrándultak, látván, hogy fekete füstfelhőcskével környezett sötét tárgy esik le leírhatatlan gyorsasággal épen a juhnyáj közvetetlen szomszédságában. A leesés után közvetetlenűl ismét dördülést hallottak, mely egy mozsárágyú eldurranásához hasonlított, mire hirtelen felemelkedő füstfelhő keletkezett. A pásztorok odaszaladván, látták, hogy a földben 3 hüvelyknyire benyomulva egy fekete kő van s hogy körülötte a fü meg van perzselve. A pásztorok legidősbje és a nyáj tulajdonosa, Zsurzs Csinka vette először kezébe a követ és oly forrónak találta, hogy alig tűrhette el. Az ő közbenjárására került a kő a községi elöljárók kezébe, ezektől pedig az oraviczai cs. k. kerületi hivatalba, honnan az akkori Szerb vojvodina és Temesi bánság kormányzója, gróf Coronini Cronberg János  Bécsbe küldötte Haidinger-hez, a geológiai intézet részére. Haidinger azonban a cs. kir. ásványmúzeumba kebeleztette.
A kakovai meteorit 33 latnyi, s mindössze csak egy kis csúcsa volt letörve. Fajsúlya 3.389. Minthogy az alakja sajátságos szögletes, Hörnes  fotográfiát készíttetett róla. Élei és csúcsai azonban töké­letesen kerekdedre vannak simulva. Kérge bágyadt, kevéssé fénylő fekete, sima, a mélyedésekben pedig hálószerű, ránczos kinézésű. Belső alaptömege világosszürke s egészen finom szemcsés, majdnem tömött s tele van fémvas-szemcsékkel, melyek közül némelyek egy vonalnyi átmérőjüek. Ezenkívül láthatók benne helyenként sötétebb, sárgásbarna s legfeljebb egy vonalnyi átmérőjű foltok.
Legnevezetesebb tünemény a kakovai meteoritnél az, mi  Wöhler-nek is feltűnt, hogy a kéregállomány behatol a kő repedéseibe is. Egy repedés nevezetesen átfut a kő egész alsó részén a leghosszabb átszögellő irányában, a mi a felületen is jól kivehető. Némely repedés a golyószerü zárványokon is áthalad.
Hörnes felkerésére ezen meteoritünket is Wöhler, göttingai tanár vetette elemzés alá, még pedig E.P. Harris, new-york chemikus segítségével. Az elemzésből kitűnt, hogy ez is a vasnikeltartalmú meteoritek közé tartozik. A vasszemcsék a szilikátokból álló alaptömegbe vannak behintve.
Hetedik vasszemcsés meteoritünk a knyahinyai.
A knyahinyai meteorkőhullás, melyről Dr. Szabó József, egyetemi tanár a m. tud. akadémia 1867.jan.31-ikén tartott ünnepélyes közgyűlésén kimerítően értekezett, (11)  1866. június 9-ikén, délután 5 óra körül, egészen felhőtlen, derült nyári napon ment véghez, ezer meg ezer szabadban dolgozó ember szemeláttára, Ungmegyében s részben Zemplénmegyében majdnem egy mérföldnyi hosszúságú s félmérföldnyi szélességű területen. A helységek, melyek határán a kövek lehullottak a következők : Zemplénmegyében Zboj, Ungmegyében Új-Szlusicza, Knyahinya és Sztricsava. A lehullott kődarabok számát 1200-ra becsülik s a knyahinyai meteorkő- hullás már ebből a szempontból is a legnevezetesebbek közé tartozik. E tekintetben ugyanis csak három rendbeli meteorkőhullás múlja főlül, t. i. a pultuski Varsó mellett (1868. jan. 30-ikán este 7 órakor), mely alkalommal lehullott meteorkövek számát százezerre becsülik; továbbá a Francziaországban L’Aigle vidékén (1803. április 26-ikán délután 1 órakor) végbement meteorkőhullás, mely alkalommal 2—3000 darab meteorkő esett le s végre a mócsi meteorkőhullás, mely 1882. febr. 3-ikán, délután 4 óra tájban Erdélyben, Mócs és a szomszéd községek határán ment végbe s a lehullott meteorkövek számát Dr. Koch Antal  szintén 2 — 3000-re becsüli. — Még nevezetesebb azonban a knyahinyai meteorkőhullás azon körülménynél fogva, hogy a lehullott kövek között egy oly nagy tömegű is találtatott, a milyen eddigelé a tudomány évkönyveiben nincsen feljegyezve, t. i. egy 600 vámfontnyi darab, mely fő díszét képezi a bécsi cs. múzeumnak. Az ehhez legközelebb álló a magyar nemzeti múzeumban van, 82 fontot nyom, és 750 forinton ungvári tulajdonosoktól vétetett meg a múzeum részére.
E meteor mint tüzes golyó hazánk északnyugati részén tűntfel az égbolt magaslatán Liptó-Szent-Miklós felett; innen keletnek tartva áthaladt Szepes, Sáros és Zemplénmegyén s eljutva Ungmegye északnyugati részéig, Knyahinya s a szomszédhelységek felett mennydörgésszerű robajjal szétpattant és világítani megszűnt; fekete felhő képződött belőle, melyből süvöltéssel indult meg a kőzápor; ennek bevégződése után szürke porfelleg maradt vissza a légben, melyet az északi szél délfelé, Ungvár felé vitt és lassanként ködfátyolképen szétfoszlott. A meteor iránya tehát tisztán nyugat-keleti volt s pályája hosszúsága, Liptó Szt.-Miklóstól Ungmegyéig, 28—30 mérföldre becsülhető. A tünemények ez egész sorozata csak néhány másodperczig tartott. Az ezen alkalommal lehullott kődarabok számát mint említők 1200-ra s ezeknek összes súlyát 10 mázsára becsülik. Különös véletlen szerencse, hogy ez a kőzápor, noha házak, emberek és barmok közé esett, senkit agyon nem ütött, sőt még csak meg sem sértett.
A knyahinyai kövek kívülről fekete, többé-kevésbbé fénylő vagy fénytelen kéreggel vannak beborítva, mely néhol sima másutt ripacsos s imitt-amott homorú mélyedéseket mutat. A knyahinyai meteorköveknél azonban azon kiváló nevezetesség fordúl elő, hogy némely példányokon a kéreg nincs tökéletesen kiképződve; csak az olvadásnak biztos nyomait mutató hártya látható, mely alatt a meteorkövet alkotó egyes ásványok kivehetők. Ezen körülményből, valamint a kövek szétszóródása irányából, mely eltért a tüzes meteor irányától, Dr. Szabó József azon következtetést vonja le, hogy a knyahinyai meteorit egy tömegben érkezett légkörünkbe s itt pattant szét ezer meg ezer darabra, melyekből az apróbbak a meteorit külső, a két legnagyobb pedig, t. i. a 600 fontos és a 82 fontos, belső részét alkották. Ez a mozzanat rendkívül nevezetes, mivel a mócsi meteorkőhullásról Dr. Koch Antal (12), kolosvári egyetemi tanár azt bizonyítja, hogy ez nem egy nagy darab kőből állott, mely aztán ezer meg ezer apróbb darabra robbant szét, hanem már a világtérben darabokból álló rajt képezett.
A knyahinyai meteorkő belseje fehéresszürke alaptömegből áll, melyben barnaszínű foltok s ezek kíséretében fémfényű sárga és vasszínü szemcsék láthatók. Szerkezete szemcsés, szilárdsága tetemes, s chemiailag leginkább kovasavas magnéziasók alkotják. Tömöttsége 3.3—3.5 között változik és általában nagyon hasonlí­tanak a mező-madarasi meteorkövekhez.
Nyolczadik meteoritünk a slavetici, mely Horvátországban, Zágrábtól délnyugat felé 4 órányira, 1868. május 22-ikén, délelőtt 10 ½ órakor esett tiszta derült ég és nagy forróság- mellett Slavetic község határán. Jambrecsák, slavetici lelkész, Hosják Simon  szerzetes társaságában ez időben a mezőn sétálván, észak felől egy golyóalakú felhőt láttak, mely gyorsan növekedve, délnek tartott s elébb kosár majd légbalon alakúvá lett. Vihartól tartva, a sétáról hazafelé siettek. Midőn a paplak kapujához értek, mennydörgéshez hasonló morajt hallottak, melyre erős durranás, csattanás következett, mintha puskából lőttek volna. A mezőn dolgozó munkásoktól 1 ½ ölnyi távolságra esett le ez alkalommal két meteorkő, melyek egyikét Jambrecsák Bécsbe küldötte. Ezen bécsi példány súlya 2 font 26 ½ lat, vagyis 1 kiló és 583 gramm. A másik darab a zágrábi múzeumba került. A mezei munkások állítása szerint összesen vagy 8 darab esett le egy félórányi területen.
A slavetici meteorkő kérge feketésbarna, érdes. Felületének egy része domború, a többi tele van kagylószerü mélyedésekkel, olvadási gödrökkel, melyek közül némelyik egy hüvelyknyi átmé­rőjű. Belső tömege fehéresszürkés, melybe színvas- és vasszulfidszemcsék vannak behintve. Simított felületén számos, egymással párhuzamosan futó fekete vonal látható. Fajsúlya 3.754.
Kilenczedik vasszemcsés meteoritünk a zsadányi. A zsadányi meteorkőhullás 1875. márczius 31-ikén, délután 3—4 óra között ment véghez. Ezen nevezetes eseményről Ormós Zsigmond, temesmegyei főispán tudósította először a k. m. Természettudományi Társulatot, beküldvén egyszersmind a hullott meteoritekből 2 darabot, mint tanúit e nevezetes tüneménynek. Ennek alapján a Társulat egy küldöttséget menesztett április 15-ikén a helyszínére oly czélból, hogy a szükséges vizsgálatokat megtegye s a tényállást megállapítsa. A küldöttség tagjai Krenner József, múzeumi őr és Petrovits (Pethő) Gyula,  társulati másodtitkár valának. A helyszínén több szemtanú kihallgatása után konstatálták, hogy Zsadány község keletre eső részében több ház udvarára és kertjébe, meg a község mellett elterülő rétekre és szántóföldekre hullottak a meteorkövek. A tanúk vallomásai szerint az ég ez alkalommal egészen tiszta volt s csak imitt-amott mutatkoztak kisebb felhők. Tüzjelenségeket az ég boltozatán egyáltalában nem vettek észre, hanem a kövek hullását megelőzte egy erős ágyú­ dörgéshez hasonlítható moraj, melyre puskalövéshez hasonló csattanás következett s végre oly zajgás, mintha az egész ég forrna. E közben hullottak a kövek. Nevezetes, hogy a lehullott kövek közül néhányat azonnal felvettek és egészen hidegeknek találták ; sőt egy kő épen egy szecskahalmazra esett, mely meg nem gyuladt. Ez a tanúk mondását igazolja. Egyébként volt reá már más eset is, hogy a lehullott meteorkövek magukkal hozták a világtéri hidegséget. Így 1860. júl. 14-ikén Kelet-Indiában Dhurmsalánál 6 meteorkő esett le. Akik ezeket felvették, oly hidegeknek találták, hogy nem voltak képesek huzamosabb ideig kezökben tartani.
A küldöttség tagjai a Zsadány község házaiban tartott szemle után vagy 30 emberrel mintegy hajtóvadászatot tartva, átkutatták a zsadányi szőlőket, a helységtől északkeletre eső réteket és szántó­ földeket, de mindössze csak egy kis darabot találtak, jóllehet a pásztorok azt állították, hogy ott is hullottak meteorkövek. S így a tünemény színhelyén mindössze 7 darab meteorkő hullását sikerült biztosan megállapítani. Ezek közül egyet az én megkeresésemre Ormós Zsigmond  kegyességéből sikerült a debreczenifőiskolai mú­zeum részére is megnyerni; a többi a nemzeti múzeum birtokában van.
A zsadányi meteorkövek általában aprók; a legnagyobbak is csak diónagyságúak, s részint gömbölydedek, részint ék, vagy épen táblaalakúak ; kérgök fekete ; részint érdes, részint sima és fényes. A lapanyaguk szürke, trachitszerü, melybe számos fehér csillogó pikkely, a nikelvas részecskéi vannak behintve. Anyaguk nagyon hasonlít a knyahinyai meteorkövek anyagához.(13)
Tizedik vasszemcsés meteoritünk a mócsi. Ezen rendkívül nevezetes meteorkőhullást Dr. Koch Antal, kolosvári egyetemi tanár tanulmányozta és kutatásainak eredményét egy szakszerű jelentésben, meg egy népszerű előadásban tette közzé, melyek a kolosvári Orvos-Természettudományi Értesítő f. évi I. és II-ik füzeté­ben jelentek meg. Ezen meteorkőhullás a f. 1882. február 3-ikán, délután, kevéssel 4 óra előtt ment veghez 60 □kilométerre becsülhető elliptikus területen. Az ez alkalommal lehullott meteorkövek számát 3000-re, összes súlyukat pedig 300 kilogrammra lehet becsülni. — E szerint a mócsi meteorkőhullás általában a legnevezetesebbek egyike s a magyarországiak közül, tekintve a lehullott kövek összes súlyát, csak a knyahinyai múlja felül.
A tüzes meteor, melyből ezen kövek lehullottak, hazánk nyugati részén tűnt fel, nevezetesen Hontmegyében s innen keletfelé sok helyütt látták, nevezetesen N.-Kunságon, Pest-, Beregh- és Máramarosmegyében, a Szilágyságban, Erdélyben sőt állítólag még Romániában, Turn-Severinben és a Bánságban. Ezen adatokból az tűnik ki, hogy a meteorit hazánk északnyugati részén csapott légkörünkbe s innen, mint tüzes golyó vonult délkeletnek egész Gyulatelke-Mócsig, hol a levegő ellenállása miatt a világtérből hozott sebessége megsemmisülvén, földünkre hullott alá. A leesést, tiszta derült ég mellett, három rendbeli erős dörgés előzte meg, melyet sortüzszerü ropogás követett s végre a tüneménynek sorozatát a szélzúgáshoz hasonló hang fejezte be, mit kétségkívül a lehulló nagyszámú kövek idéztek elő, minthogy ez időtájban töké­ letes szélcsend uralkodott.
E meteorkőhullásnak kiváló nevezetessége kétségkívül abban áll, hogy, miként azt Dr. Koch Antal  bebizonyította, a meteor tényleg nem egy kőből állott, mint a knyahinyai, hanem annyi darabból álló rajt képezett, a mennyi épen aláhullott. A kődarabok ugyanis mind egyformán vannak fekete kéreggel borítva, mi nem volna lehetséges, ha a darabok egy tömegnek szétrobbanásából keletkeztek volna. Dr. Koch  nézetét igazolja a köveknek szabá­lyos és a tűzgolyó irányával egyező szétszóródása is. A legapróbbak kevésbbé győzhetvén le a levegő ellenállását, legelőször hullottak alá az esés területének északnyugati részén Gyulatelke, Visa és Marokháza között; a nagyobbak már továbbhaladtak keletfelé, Báré, Vajda-Kamarás és Palatka közé; a még nagyobbak ismét tovább Oláh-Gyéres, Keszü és Mócs közé ; a 35 kilogrammos legnagyobb darab pedig még Mócson is túl esett le. Végre támogatja e nézetet a leesést megelőző három rendbeli dördülés is. Az elsőt az apróbb, a másodikat a nagyobb, a harmadikat végre a legnagyobb meteorkő idézte elő a mint légkörünkbe érkezett és a levegő becsapott az általuk okozott légüres térbe. A dördülésre következő sortűzszerü ropogást az egyes kövek hullása okozta, az által, hogy mindegyik után légüres tér képződvén, abba egyenként csapott be a levegő.
A mócsi meteorkövek alakja különböző. A nagyobb példányok legtöbbnyire háromoldalú piramisokat képeznek, de találtatnak koczka- alakok is, valamint sik-domború, vagy kúposabb, úgyszólván czipóalakú darabok is. Az alaptömeg világos szürke, fehéres. A csiszolt felületeken igen jól feltűnnek a szürke alapanyagban sürün behintett nikelvas, valamint a bronzsárga vagy tombakbarna pyrrhotin-szemcsék is.
Elemzését a kolosvári egyetemen Dr. Koch Ferencz  segédtanár hajtotta végre, melyből kiviláglik, hogy a nikelvas mennyisége 9.8798 százalékot tesz.
A meteoritek negyedik osztályát a vasnélküli vagy széntartalmú meteoritek (carbonitek) képezik, mely osztályból egyetlen egy példányunk és kincsünk van, de a mely egyetlen is, úgynevezett „unicum “ nemcsak hazánkban, hanem az egész föld kerekségén.
Ez a kabai meteorit.
A kabai meteorkő az 1857-ik év april 15-ikén, este 10 óra tájban esett le. A leesés körülményeiről következők jutottak tudomásunkra: Kaba községnek egyik jómódú és értelmes lakosa, Szilágyi Gábor, a község szélén eső háza előtti folyosón az említett nap estéjén lefeküdt és álomba merült; álmából nagy és sajátságos zörej riasztotta fel, mely az ő szavai szerint a mennydörgéstől egészen különböző volt. Egészen felhőtlen ég és csendes idő mellett vakító fénynyel világító, szerinte kocsinagyságú tüzes tömeget látott, mely Földes község felől, tehát délkeleti irányból jőve, ővképü útját m integy 4 másodpercz alatt bevégezvén, kialudt és a földre hullott. A tüzes meteort több szomszédközség lakosai észlelték, nevezetesen Kardszagon és Debreczenben is. Szilágyi Gábor a tüneménynyel többé nem törődve, folytatta alvását. Másnap reggel korán lóra ült és tanyájára lovagolt. Útközben lova, nem messze a községtől, neki bokrosodott, elkezdett horkolni, s tovább menni nem akart. Ekkor látott a szekérjárta úton egy fekete követ, mely a kemény földbe annyira be volt nyomúlva, hogy felülete épen a földdel szinelt. A föld a kő körül be volt horpadva és megrepedezve. Szilágyi tovább folytatta útját: estefelé azonban, a tanyá­járól visszajővén, kiment a szomszédokkal, kapával meg ásóval, és a fekete követ kiásta. A sértetlen meteorkő Szilágyi szerint 7 fontot nyomott, de éleit és csúcsait a kiváncsi lakosok letördelték és tűzben izzították annak kikutatása végett, vájjon aranyat és ezüstöt nem tartalmaz-e? Végre az elöljárók értesülvén az eseményről, a debreczeni főiskola iránti kegyeletüket tanusítandók, azt a főiskolai múzeum részére hozzám küldötték. A gyűjteményünkbe került tömeg épen 5 ¼ fontot nyomott.
Birtokunkba kerülvén ezen páratlan meteorkő, minthogy hasonlót a legnevezetesebb európai, nevezetesen a bécsi, berlini, londoni, párisi múzeumokban sem láttam ; első gondom volt azt három oldalról lefotografoztatni. A mellékelt ábra a követ oldalról tekintve tünteti fel, mely helyzetben a kő czipóhoz vagy túró gomolyához hasonlít. A jól sikerült fotográfiák elkészülte után leírtam, és megismertettem azt először is a m. tudományos akadémiával, melynek értekezésem felolvasása alkalmával 1858-ban a követ színről színre bemutattam. Azután, hogy a külföld is vegyen tudomást ezen becses kincsünkről, leírtam németül a Berlinben megjelenő Poggendorf-féle Annalen d. Physik u. Chemie czímű folyóiratban. Ezen értekezés nagyban felköltötte az egész tudományos világ figyelmét; a berlini, londoni, párisi múzeumok egymásután kerestek meg bennünket, s kértek nehány latnyi töredékdarabot cserébe, s külö­nösen a londoni vagy 8 helyről került meteorittel viszonozta adományunkat. De a bécsi múzeum sem maradt hátra s akkori igazgatója, Hörnes Mór, egyenesen az egész meteoritet követelte, azt állítván, hogy az ilyen leletek az osztrák birodalomban egyenesen a koronát illetik. Erre azt feleltük, hogy Magyarországon a koronának ilyen jogáról semmit sem tudunk, s annálfogva a meteoritet nem adjuk, hanem a tudomány érdekében igen is szolgálunk a bécsi múzeumnak is egy töredékkel, s ekkép egy 26 grammnyi, s törmelék részeivel összesen 39 grammnyi darabot küldöttünk Bécsbe. Hörnes meglátva küldeményünket, el volt bűvölve, minthogy ahhoz hasonlót ő sem látott, s ettőlfogva követelődzését, szerény kérelmezéssel váltotta fel; nevezetesen arra kért fel, hogy mással ne analizáltassuk, mint Wöhler, göttingai tanárral, ki már huzamosabb idő óta foglalkozik a meteoriték elemzésével s e téren ennélfogva első tekintély Európában. Nagyon természetes, hogy ezen kérelemnek egész készséggel feleltünk meg, s elemzéshez szükséges darabot fűrész és véső segítségével leválasztva, Hörnes útján elküldöttük Göttingába, hol két ízben véghez vitt elemzéssel kiderítette Wöhler meteoritünk páratlan sajátságait.
A kabai meteorit minden más meteorittől elütő egyik sajátsága, hogy külső fekete kérge három féle, úgy hogy ha azokat külön-külön látná az ember, három különböző meteorit kérgének tarthatná ; továbbá, hogy felső, domború felületén a központból, mely tompa kúpalakúlag emelkedik ki, sugarak módjára kigyódzó emelkedések és mélyedések vagy barázdák indulnak ki s az egész domború felületet elborítják. Semmi kétséget nem szenved, hogy e kigyódzó vonalak és barázdák a légáram miatt jöttek létre az izzó hőfokig felmelegedett és megolvadt kéregben, mikor a meteorit ezen kúpalakú felülettel tört magának útat a földünket környező légtengerben.
Miként a kérgére, úgy belső tömegére nézve is különbözik ez minden eddig ismeretes meteorkőtől. Ennek alaptömege t. i. sötétszürke színű, földes törésü, törékeny, könnyen szétmorzsolható, melyben fehérszínü és zöldes olivinhez hasonló szemcsék vannak beágyalva, s ezenkívül rendkívül nagyszámú fekete, köles, egész borszemnyi nagyságú golyócskák vannak benne, melyek az alaptömegből könnyen kivájhatók. Nevezetes, hogy e golyócskák belsejében üreg van, s egy színtelen kristályos, és egy fekete ásványból állanak. Szinvas puszta szemmel nem látható az alaptömegben ; de ha porrá törjük, mágnes segítségével igen apró vasrészecskéket lehet belőle kivonni; s minthogy a domború felületen számos fémpontocska látható, azt kell következtetnünk, hogy a vas nagyon egyenlőtlenül van benne eloszolva. Szerkezetét tekintve, azt mondja Hörnes, hogy megközelíti az 1824. jún. 15-ikén Renazzónál Ferrara tartományban leesett meteorkövet.
Még inkább különbözik a kabai meteorit minden eddig ismeretes meteoritektől chemiai alkatát tekintve. Nagyjából a nem metallikus meteoritek közönséges alkatrészeit tartalmazza ugyan és keveréke sósavban könnyen feloldódó magnezia-vasoxidul-szilikátoknak meg sósavban fel nem oldható szilikátoknak; azonkívül tartalmaz kobalt és foszfortartalmú nikelvasat, vasszulfidot chromvasat s mint szokatlan alkatrészt, fekete, alaktalan szenet, sőt oly szerves vegyületet is, milyet addig egyetlen egy meteoritben sem találtak.
Ezen szerves szénhidrogén-vegyület a földi-viaszfajokhoz, az ozokerithez, schererithez stb. hasonlít, s talán csak csekély maradványa azon nagyobb mennyiségnek, mely a meteoritben eredetileg meg volt, de a megtüzesedés alkalmával bomlást szenvedett, azon tiszta szén kiválása mellett, mely a meteoritben most kimutatható.
Ezen szerves anyag porrá dörzsöltetve és alkohollal főzve átszüretett, azután elgőzöltetett s ekkor színtelen, lágy, látszólag kristályos anyag maradt vissza, mely gyenge, határozatlan aromatikus szagú volt; alkohollal kezelve ismét felolvadt, mely oldat vízzel keverve, tejnemü lett, étherben apró olajcseppekké esett szét, mintha egy feloldhatlan folyékony és egy feloldható szilárd alkatrészre bomlott volna. Ez utolsó alkatrész az éther elgőzöltetése után világosan kristályos állapotban maradt vissza, és a levegőn hevítve, fehér, gyengén aromatikus gőzök képében szállott el. Ha ellenben szűk üvegcsőben hevíttetett, könnyen megolvadt s magasabb hőfoknál elbomlott, fekete szén kiválása és zsírhoz hasonló szag fejlődése mellett.
Ezen szerves vegyület kétségtelenné teszi, hogy a naprendszerünkhöz tartozó égi testekben épen úgy megvannak a szerves vegyületek képzésére szükséges elemek, mint a mi földünkön; kétségtelené teszi, hogy ott szerves vegyületek és így talán szerves lények is vannak. Es ebben magaslik ki a kabai meteorkő nevezetessége mindazon széntartalmú meteoritek között, melyek más országokban s más világrészekben leestek.     A Francziaországban 1806. márcz. 15-ikén Alais község határán (Departement du Gard) leesett meteoritben már Berzelius konstatált 3.05% szenet, Flight pedig a szénen kívül ként, kénsavat és vizet.  W.Arthur Wright a kold-bokkeweldi (Jóreménység-fok) meteoritekben kimutatta a szénsav, szénoxid, szénhidrogén (CH4) és nitrogén jelenlétét; de a földi viaszhoz hasonlító szerves vegyület eddigelé csak a kabai meteorkőben találtatott.

Elősorolva a Magyar birodalomban leesett meteoriteket, végezetre felvethetjük azt a kérdést, hogy a meteorok miért vonták anynyira magukra a csillagászok figyelmét, hogy újabb időben megfigyelésökre állomásokat rendeztek be? Mennyiben nevezetesek és nagyjelentőségüek, mily szerepet játszanak, mily hivatásuk van ezeknek a naprendszer háztartásában?
A meteorok érdekessége, nevezetessége első sorban kétségkívül abban kulminál, hogy azok nem légkörünkben képződő tünemények, mint régente gondolták ; nem tüzokádóink, vagy épen a holdunkon levő vulkánoktól kilökött bombák, hanem a világtérben keringő égi testek, melyek napkörüli, nagyon megnyúlt pályájukon haladva, ha földünk közelébe jutnak, annak vonzó ereje által kiüttetnek, eltereltetnek világtéri pályájukból s légkörünkbe jutnak, hol a léggel súrlódás miatt vagy meggyuladnak s tömegök kicsinysé­génél fogva elégnek mint hulló csillagok és tűzgolyók, vagy ha nagyobb tömegek, csak izzásba jönnek s meteorkövek vagy vasdarabok képében földünk felületére hullanak alá.
Legkevésbbé sem kétkedhetünk a felől, hogy a meteorok megszámlálhatlan ezrei nem csak a mi földünkre, hanem a naprendszer többi tagjaira, sőt magára a napra is nagy mennyiségben hullanak. Hogy körülbelül hány meteorkő hull a mi földünkre, arra nézve báró Reichenbach Bécsben tett számításokat; szerinte évenként mintegy 4500 meteorit esik a mi földünkre, csakhogy ezek közül kettőnél többet nem igen észlelnek. Háromnegyed része t. i. a tengerekbe hull, minthogy azok földgömbünk felületének majdnem ¾ -ed részét borítják, a többiek pedig emberek nem lakta tájakra, vagy olyan vidékekre esnek, hol azokat az emberek meg nem látják vagy figyelmökre nem méltatják.
Így állván a dolog, könnyű belátnunk, hogy Földünk, a Nap meg a bolygók, a meteorok évezredektől tartó hullása által folytonosan gyarapodnak tömegökben és súlyukban.
Schiaparelli, a milánói csillagvizsgáló igazgatója 1867-ben azt az eszmét hozta szőnyegre, hogy a meteorok azonosok az üstökösökkel, a mennyiben az üstökösöktől veszik eredetöket. Az üstökösök köztudomásúlag igen csekély tömöttségű égi testek, minélfogva, ha a Nap, vagy valamely bolygó közelébe jutnak, szétszóródást szenvednek, az üstökös közelebbi és távolabbi részeire gyakorlott vonzás különbözősége szerint, s az elszakított részek egy-egy rajt képeznek, mely az anyaüstökös pályáján folytatja a Nap körül keringését. Midőn a Föld ilyen pályán halad keresztül, a csomópontban felhalmozott részecskék a föld légkörébe jutnak s kisebb-nagyobb fényű jelenségeket hoznak létre. — Ezt bizonyítja a Biela-féle üstökös sorsa. Ez üstökös, melynek keringési ideje 6 ¾ év, 1846-ban kétfelé szakadt, ezután 1852-ben volt látható, azóta pedig többé vissza nem került. Weiss, bécsi csillagász azon feltevésből indulva ki, hogy ez üstökös meteorrajjá bomlott szét, kiszámította, hogy 1872. november utolsó napjaiban nagyszerű csillaghullásnak kell bekövetkeznie, mely 1872, november 27-ikén csakugyan ritka pompával tényleg be is következett.(14) E szerint a Biela-féle üstökös, vagy legalább egy része földünkre zuhant alá s földünk tömegévé változott. — Ezt a nézetet gyámolítja még a  W. Arthur Wright  kísérlete is, ki a meteoriteket, hevítvén, gőzzé változtatta, mely gőzök spektruma az üstökösök spektrumával tökéletesen megegyezett.
Az üstökösök és meteorok egymáshoz való viszonya nincs ugyan még tökéletesen felderítve, de semmi kétségünk nem lehet, hogy a csillagászok fáradhatatlan szorgalmának ez nemsokára töké­letesen sikerülni fog.
Kiváló nevezetességüek a meteoritek annyiban is, hogy birtokunkba került égi testek lévén, a tudomány minden rendelkezé­ sünkre álló eszközeivel megvizsgálhatjuk őket, s ekként felvilágosí­ tanak minket arról, hogy a naprendszerhez tartozó égi testek micsoda elemekből s az elemeknek micsoda vegyületeiből, miféle ásványokból s az ásványok miféle társulásából állanak. S im ezen vizsgálatokból kétségtelenül ki van mutatva, hogy a naprendszerünkhöz tartozó égi testek ugyanazon anyagokból alkotvák, melyekből a mi Földünk, és hogy ezen égi testekben, ezen más világokban ugyanazon természeti törvények uralkodnak, mint a mi földünkön.
Nagy érdekeltséget keltett a közel múlt években Sir William Thomson, a glasgowi egyetem nagyhírű tanárának eredeti ötlete a meteorokról. Ő t. i. a meteorokat úgy tekinti, mint egykor létezett s az élet számos alakjainak lakhelyül szolgált világok szétzüllött maradványait, melyek már most közvetítő szerepet játszanak különféle világok között, s ezeken úgy tekintendők, mint elpusztúlt életek feltámasztói s a földön azon égből jövő igének képviselői, mely mindent megnépesít és mindent teremt (15) Ha Földünkön — úgymond Thomson — az élet egy pillanat alatt kiveszne, egyetlen egy ilyen kö elég leendene tökéletes benépesítésére. Ő t. i. azon nézetben van, hogy az egykori világok ezen törmelék-részeihez vannak tapadva az élet alakelemei, melyek a nagy csillagközökön át eljutnak az életre alkalmas új világok vonzó körébe s itt letelepedve, folytatják fejlődés-folyamatukat s évezredeken vagy épen évmilliárdokon át létrehozzák a legkülönfélébb élő alakokat, milyeneket földünkön észlelhetünk.
Thomson ezen nézetét élesen megtámadták a természetvizsgá­lók ; talán nem is ok nélkül. Az élet alakelmei ugyanis oly alacsony hőfoknál, milyen a világtérben uralg (-100 C°) nem fejlődhetnek s nem folytathatják életfolyamatukat; a meteoritek felületére netán tapadt alakelemek pedig a légkörünkben való megtüzesedés alkalmával pusztulnának el. Mindezek daczára, még az oly nagyhirű tudós is, mint Helmholtz, berlini tanár, oda nyilatkozott, hogy Thomson nézete nem nélkülözi a tudományos alapot.
A meteorok nevezetességét s a naprendszer háztartásában fontos szerepét tanúsítja még azon körülmény, hogy a Nap felületére, mint említők, határtalanúl több meteor hull, mint a bolygókra öszszesen, s ez által a Nap fényének és hevének egyik forrásaivá válnak. Proctor   nevezetesen azt mondja,(16) hogy „csupa jogos föltevések alapján könnyen megmutatható, hogy a fénynek és hőnek az a roppant mennyisége, melyet a Nap mindenfelé kiáraszt, a naprendszerhez tartozó meteorrajoktól ered, vagyis azoktól, melyeket a Nap a környező térből a maga körébe von, midőn bolygó családjától kisérve, a csillagok csoportjai között tova száguld.”
A világűrben szakadatlanúl végbemenő folyamatokból immár levezethetjük, hogy a teremtés nagy munkája nem végződött be a hetedik napon, hanem élénk folyam atban van jelenleg is, és élénk folyamatban lesz mind örökké!


(1 – ld. a címet) Kivonatban olvastatott a magyar orvosok és természetvizsgálók XXII. nagygyűlésén Debreczenben. Természettudományi Közlöny. XIV. kötet. 1882.
(2) Proctor Richárd, Más világok mint a mienk. Budapest 1875, 152-ik lap.
(3) A zágrábi meteorvason kívül csak kettőnek a leesését észlelték a jelen században : az egyiket Északamerikában 1835-ben, a másikat pedig Csehországban Braunaunál, 1847-ben.
(4) Lásd : A kir. m. Term. Tud. Társulat Évkönyvei. I. kötet 33. lap. Sadler József, egyetemi tanár értekezését.
(5) Annales de chimie et de physique per Chevreul. Dumas 1861, 336. lap. — „Természettudományi Közlöny* II. kötet. 1861, 141. lap.
(6) A kir. m. Term. tud. Társulat Évkönyvei, I. kötet 3 5 . s köv. lapjain. Természettudományi Közlöny. XIV. kötet. 1882.
(7) Term. tud. Társulat Évkönyvei I. kötet 33. s köv. lapjain.
(8) Sitzungsberichte d. math. naturwissenschaftlichen Klasse der kais. Akademie der Wissenschaften. XI. köt. 676. s köv. lapjain.
(9) L. Sitzungsberichte der math. naturwissenschaftlichen Klasse der kais. Akademie der Wissenschaften. 1856, XX. köt. 398. s köv. lapjain.
(10) Sitzungsberichte d. math. naturwis. Klasse d. kais. Akademie der Wissenschaften, XXXI. kötet, 79. s köv. lapjain. Ueber den Meteoritenfall bei Ohaba, von Dr. Moritz Hörnes.
(11) A m. tud. akadémia 1867. jan. 31-ik én tartott ünnepélyes közülésének hivatalos tárgyai. Pest, 1867. 34. s köv. lapjain.
(12) Orvos-Természettudományi Értesítő. Kolosvárt, 1882. IV. kötet 1. sz. 14. 1.
(13) V. ö. Term. tud. Közlöny, VII. k. 1875. 199. lap.
(14) Természettudományi Közlöny, 1876,313. s köv. lapjain.
(15) Természettudományi Közlöny 1878. 46. s köv. lapjain.
(16) Proctor, Más világok mint a mienk. Budapest 1875.   158.  1

Török József

A Természettudományi közlöny 1882 novemberi, valamint decemberi számában megjelent írások másodközlése

Hozzászólás

hozzászólás