Az év legszebb csillagászati képei

3946

Az egyik legszebb természeti jelenség a sarki fény, ezért az északon élő fotósok kedvelt témája. A képen látható, zöld és vörös színekben pompázó auróra szinte az egész eget betöltötte Norvégia keleti része felett.
[Sebastian Voltmer]

Tűzviharhoz hasonló pompázatos képet mutat a Tejútrendszer egyik kísérőgalaxisa, a Nagy Magellán-felhő (LMC) az infravörös tartományban. A Herschel és a Spitzer űrteleszkópok felvételeiből összeállított képen látszik, hogy a por szinte teljesen kitölti a galaxist. A vörös és a zöld színek a hidegebb, míg a kék a melegebb port jelzik, utóbbi a csillagkeletkezési területeken jellemző. Bár az LMC az infravörösben teljesen másként néz ki, mint az optikai tartományban, legismertebb objektuma, a Tarantula-köd ezen a képen is jól azonosítható a centrumtól balra látható fényes területként.

[ESA / NASA / JPL-Caltech / STScI]

A híres Lick Obszervatórium kupolái felett kel a márciusi telihold. Mind a holdkorong, mind az épületek a lenyugvó Nap vörös fényét tükrözik vissza. Az óriásinak látszó Hold pereménél megfigyelhető zöld színt a légköri refrakció okozza.
[Rick Baldridge]

Egészen biztos, hogy minden asztrofotós próbálkozott már "csillagnyomos" felvétel készítésével. Az ilyen képek akkor érdekesek igazán, ha a kompozíciónak valamilyen ismert természetes képződmény vagy épület szolgál előtérként. Ezen a képen az ESO (European Southern Observatory) La Silla-n üzemelő két teleszkópja tölti be ezt a szerepet. Távolabb a 3,6 méteres optika távcső kupolája, míg közelebb a 15 méteres svéd szubmilliméteres antenna látható. A kép 250 darab 1 perces expozíció kombinációja, az északi pólus a kupola irányában, de természetesen a látóhatár alatt van, míg a déli pólus környéke a polírozott antennatányérban tükröződik.
[Alexandre Santerne (Laboratoire d’Astrophysique de Marseille / Observatoire de Haute Provence)]

2012. augusztus végén a mágneses tér által sokáig stabilan tartott filament robbant ki váratlanul az űrbe a Nap felszínéről (koronakitörés, CME). Az eseményt, melynek során kiszabadult töltött részecskék három nap múlva elérték a Földet, a NASA Solar Dynamics Observatory műholdja is megörökítette. A bolygónk mágneses tere által befogott részecskezápor látványos sarki fényeket okozott.
[NASA’s GSFC, SDO AIA Team]

A Hold árnyéka a Földön a 2012. május 20/21-i napfogyatkozás során. A Csendes-óceán északi részén mintegy 2 ezer km/h sebességgel végigsöprő holdárnyék foltja éppen Kamcsatkától keletre látszik az MTSAT műhold felvételén.
[PHL @ UPR Arecibo, NASA, EUMETSAT, NERC Satellite Receiving Station, U. Dundee]

A 2012. november 13-i teljes napfogyatkozás totalitási sávjának nagy része a Csendes-óceán déli medencéjében húzódott, de az árnyék Ausztrália északi részén érte el a földfelszínt, lehetőséget teremtve ezzel a jelenség megfigyelésére. A Napot már majdnem teljesen kitakaró Hold pereme mentén a kromoszféra jellegzetes alakzatai és a napkorona is feltűnnek.

[Phil Hart]

A 2012-es év egyik legjobban várt csillagászati eseménye a Vénusz-átvonulás volt. Sajnos Magyarországról nem lehetett a teljes tranzitot látni, ennek ellenére felejthetetlen – és egész életre szóló – élményben volt része annak, aki a kora nyári hajnalon nem volt rest felkelni. Az Észak-Karolinában készült felvételen a felhők mögött bujkáló Nap korongja előtt, már a perem közelében jól látható a Vénusz.
[David Cortner]

A Vénusz-átvonulást természetesen több űreszközről is nyomon követték. A Hinode űrszonda felvételén a Vénusz korongja éppen a Nap pereme előtt látszik.
[NAOJ, JAXA, NASA, Lockheed Martin]

A NASA Mars Reconnaissance Orbiter (MRO) keringő egysége által a vörös bolygó Amazonis Planitia területén fotózott 30 méter széles forgószél (porördög) mintegy 800 méter magasra ragadta a port a napsugárzás által felmelegített felszínről. A mérések szerint a hasonló forgószelek 110 km/h vízszintes sebességet is elérhetnek.
[HiRISE, MRO, LPL (U. Arizona), NASA]

Az MRO felvétele alapján első ránézésre azt gondolhatnánk, hogy facsoportokat látunk a marsi homokdűnék között. Természetesen nem erről van szó, a jelenség oka az, hogy a tavasszal megolvadó szén-dioxid jég alól a környezeténél sötétebb homok bukkan fel. Ha ez egy dűne gerincén történik, akkor a lejtőkön lecsurgó sötét homok sávjai megfelelő szög alatt fényképezve fasorhoz hasonló képet mutatnak. A felbontás olyan jó, hogy a körülbelül 1 kilométer átmérőjű területen 25 centiméteres alakzatok is felismerhetők.
[HiRISE, MRO, LPL (U. Arizona), NASA]

Szintén az MRO készítette ezt a felvételt a Pavonis Mons vulkán poros lejtőjén található kráterről és a közepén látható titokzatos lyukról, amely egy üregbe vezethet. A mérések szerint a lyuk 35 méter széles, az üreg mélysége pedig mintegy 20 méter lehet a kráterperem bevetülő árnyékának szöge alapján. Egyelőre nem tisztázott a lyuk körüli kráter eredete, illetve az üreg kiterjedése sem.

[NASA, JPL, U. Arizona]

A Mars két kicsiny holdja közül a nagyobbikról, a Phobos-ról az MRO által rögzített képen egy pixel mindössze 7 méternek felel meg. A Phobos kráterekkel borított felszíne a kisbolygókéhoz hasonlít, a Mars valószínűleg az aszteroidaövből fogta be a Deimos-szal együtt. A hold mindössze 5800 kilométerre kering a bolygó felszínétől, ezért az árapály-erők 100 millió éven belül szétszaggatják, újabb gyűrűs bolygóval gazdagítva a Naprendszert.
[HiRISE, MRO, LPL (U. Arizona), NASA]

A legismertebb meteorhullást a Perseidák raj okozza minden augusztusban. A felvétel, melyet Ron Garan űrhajós készített a Nemzetközi Űrállomás fedélzetéről 2012. augusztus 13-án, a raj egyik tagjának nyomát mutatja a kép közepétől kicsit jobbra.
[ISS Expedition 28 Crew, NASA]

A Geminida meteorraj tagjai az ESO VLT távcsőegyüttese felett. A nyomokat visszafele meghosszabbítva a raj radiánsához jutunk a Gemini csillagképben, innen az elnevezés is. A kép bal felső részén "fejjel lefele" az Orion csillagkép, míg a bal oldalon az egyik segédteleszkóp felett a Bika csillagképben a Plejádok és a Jupiter látható.
[Stéphane Guisard (Los Cielos de America), TWAN]

2012 szeptemberében a Dawn űrszonda befejezte egy évig tartó vizsgálatait a Vesta kisbolygó körül és elindult a Mars és a Jupiter közötti kisbolygóöv legnagyobb objektuma, a Ceres felé, ahova a tervek szerint 2015-ben fog megérkezni. A Vesta képét a szonda legjobb felvételeiből állították össze. Az 500 kilométer átmérőjű égitest kráterekkel szabdalt felszíne az alacsony gravitáció miatt a Mount Everest magasságának kétszeresét elérő hegyeket is meg tud tartani, két ilyen látható a kép alsó részén.
[NASA, JPL-Caltech, UCLA, MPS, DLR, IDA]

A Galileo űrszonda 1995 és 2003 közötti mérései alapján a Jupiter Europa nevű holdját a vastag jégtakaró alatt folyékony víz borítja. A felszín alatti óceán és a jég mélysége/vastagsága 80 és 170 kilométer közötti. 100 kilométeres átlagos értéket feltételezve az Europa vízkészlete egy 877 kilométer sugarú gömbbe férne bele, ami nagyobb, mint az összes földi óceán vizét befogadni képes 700 kilométer sugarú, a Hold felénél kisebb hipotetikus gömbé. Az Europa globális óceánja ígéretes célpont a Földön kívüli életformák keresését célzó jövőbeni küldetések számára.

[Kevin Hand (JPL/Caltech), Jack Cook (Woods Hole Oceanographic Institution), Howard Perlman (USGS)]

2012. július 15-én a hajnali keleti égen a Hold elfedte a Jupitert és a holdjait. Az olaszországi Montecassiano-ból készített felvételen a fogyó Holdat részben felhők takarják, a mögüle kibukkanó Jupiter és a Galilei-holdjai azonban kiválóan látszanak egy felhőrésben, a bolygó keleti oldalán a Kallisztó és a Ganümédesz, a nyugati oldalán pedig az Io és az Europa. A Hold megvilágított része túlexponált, így a Földről a Holdra eső szórt fényben megfigyelhető a sötét oldal is.
[Cristian Fattinnanzi]

Méltóságteljesen ível át a Tejút sávja az arizonai Monument Valley jellegzetes tanúhegyei felett, melyek kemény sziklái ellenálltak a környező, lágy kőzetekből felépült rétegeket elpusztító víz erodáló hatásának.
[Wally Pacholka (AstroPics.com, TWAN)]

A 47 Tucanae a második legfényesebb gömbhalmaz az ω Centauri után. A 13 ezer fényév távolságban található, a teliholdéval megegyező látszó átmérőjű, a valóságban 120 fényév méretű objektum szabad szemmel is megfigyelhető a Kis Magellán-felhő (SMC) közelében, aminek pereme a kép bal felső szélén látszik is. A felvételt Éder Iván készítette Namíbiából.
[Éder Iván]

A decemberi éjszakák első felében az égboltot dél-keleti irányban uraló Orion csillagkép "mélyén" számos érdekesség és titok rejtőzik. A fenti kép több éjszakányi expozíció digitálisan összeállított eredménye és az Orion öve körüli területet mutatja. A 750 fényév szélességű színkavalkádban a számos objektum közül azonnal felismerhető például a Lófej-köd az öv legalsó csillagától, az Alnitaktól jobbra, illetve az Orion-köd (M42) a kép jobb oldalán.
[Rogelio Bernal Andreo (Deep Sky Colors)]

Az R Sculptoris vörös óriás körüli gázburoknak az ALMA (Atacama Large Millimeter/submillimeter Array) antennarendszerrel végzett észlelések alapján rekonstruált háromdimenziós modelljén, pontosabban ennek metszetén jól látszik az anyag korábban nem tapasztalt spirális szerkezete és egy fényes külső gyűrű. A szokatlan struktúra kialakulásának oka valószínűleg egy láthatatlan kísérő hatása.
[ALMA Observatory (ESO/NAOJ/NRAO)]

Az ún. Sombrero galaxis (M104) a legismertebb elliptikus csillagváros, fő jellegzetessége az egyenlítői porsáv, amely ezen a részen eltakarja előlünk a csillagok fényét. A porgyűrű tőlünk távolabbi részét viszont a galaxis fényes központi dudora fedi el a látható tartományban. Infravörösben azonban az egész gyűrű megfigyelhető, mint az a Spitzer űrteleszkópnak a Hubble optikai felvételére montírozott hamisszínes képén is látható.
[R. Kennicutt (Steward Obs.) et al., SSC, JPL, Caltech, NASA]

Az űrbéli tevékenység végleges befejezése után – immár nem önerejéből – utolsó útjára indul a Discovery űrsikló egy átalakított Boing 747 repülőgép hátán, hogy a Smithsonian’s National Air and Space Museum Udvar-Hazy Központjában állítson emléket az amerikai űrkutatás elmúlt harminc évének. A Discovery az űrrepülőgép-flotta legtöbbet foglalkoztatott egysége volt, 1984 és 2011 között 39 küldetés során összesen 1 évet töltött a világűrben, ennek során 148 millió mérföldet tett meg. A Discovery állította pályára 1990-ben a Hubble Űrteleszkópot is.
[Ben Cooper (Launch Photography)]

Forrás:

Hozzászólás

hozzászólás