Ami csak részben igaz, hiszen ismerünk egy pár héttel korábbit is, melynek sorsa azonban csak most, 25 évvel a felfedezése után rendeződött. A (3200) Phaeton kisbolygót az 1983-ban felbocsátott IRAS infravörös mesterséges holddal fedezték fel 1983. október 11-én. A 15,5 magnitúdós égitestet másnap földi távcsövekkel is észlelték, és később sem tévesztették szem elől. A pályaszámítások után az is kiderült, hogy az égitest a decemberi Geminida meteorraj szülőobjektuma, ami akkoriban nagy szenzációnak számított, hiszen addig csak üstököset tudtak meteorrajokhoz kapcsolni. Nyilvánvaló, hogy korábban a Phaeton is üstökös lehetett, ám mára elfogytak illó anyagai, így csak az 5 km átmérőjű magját láthatjuk.
Egy fényes Geminida meteor a 2007-es maximumkor (Berkó Ernő felvétele)
Egy évvel később, 1984 nyarán azonban felbukkant egy másik égitest az IAU Circular hasábjain. Az 1983. szeptember 26-ai, azaz a Phaeton felfedezését jó két héttel megelőző adatokban mutatkozó 16 magnitúdós kisbolygót csak öt nappal később vették észre, így mire a felfedezés híre eljutott a földi obszervatóriumokba (az IRAS által felfedezett mozgó égitestek megerősítésére szervezett hálózatnak egyébként a Konkoly Obszervatórium, az akadémiai csillagászati kutatóintézet is tagja volt), a gyors mozgású égitest messze járt, így nem sikerült a nyomára akadni. Akkoriban, a fotólemezek és telexgépek korában még sokkal lassabban történtek a dolgok, ezért hónapokig vártak, hátha valamelyik lemezarchívumból előkerül egy felvétel. Mivel ez nem történt meg, a kisbolygót 1983 SN jelöléssel vették lajstromba, s bár elveszett, valójában ez az első világűrből felfedezett aszteroida.
A teljes égboltot átfésülő IRAS infravörös műhold egyébként nagyon
sikeres felfedezőnek bizonyult, mert kilenc hónapnyi működése alatt a
két kisbolygó mellett hat üstököst is felfedezett, köztük a szabad
szemmel is látható IRAS-Araki-Alcock-üstököst.
A történet negyed évszázadnyi szünet után vasárnap este vett új fordulatot. A földközeli kisbolygók kutatásával foglalkozó LINEAR program előző este megfigyelt égitestjei között ugyanis felbukkant egy gyors mozgású, 19,5 magnitúdós kisbolygó, melyről hamarosan kiderült, hogy 2004 őszén megfigyelt 2004 SV55 jelű égitest. Az 1 km-es kisbolygó az Apollo családba tartozik, vagyis a földpályán belülre kerülhet, keringési ideje 2,33 év, pályahajlása szokatlanul nagy, 41 fok. Az új megfigyelések segítségével jelentősen sikerült pontosítani az égitest pályaelemeit, melyek alapján visszafelé számolva mozgását kiderült, hogy 1983. szeptember 26-án pontosan az 1983 SN pozíciójában tartózkodott. Előkerült hát az elveszett kisbolygó.
Kisbolygók kacskaringós nyomai a HST felvételein (Evans & Stapelfeldt, NASA)
Érdekes, hogy a műholdak azóta sem váltották meg a világot, ha kisbolygók felfedezéséről volt szó. A Hubble Űrtávcső képein persze hemzsegnek az aszteroidák, ám az alacsony pályán keringő űreszköz olyan gyorsan mozog, hogy a főövi kisbolygók a parallaxis miatt hosszú, íves nyomokat hagynak. Ezeket nagyon nehéz kimérni, ráadásul ma már legalább két éjszaka kell észlelni egy kisbolygót, hogy jelölést kapjon. Tudomásunk szerint a két IRAS felfedezésen kívül csak három kisbolygót fedeztek fel a világűrből, igaz, ezeket pont a HST-vel találták. Három Kuiper-objektumról van szó (2003 BF91, 2003 BG91, 2003 BH91), melyek 40-42 CsE-s naptávolságuk miatt nem mutattak parallaktikus elmozdulást, így ki lehetett mérni őket a felvételeken. Mivel fényességük 26-28 magnitúdó a földfelszínről nem is nagyon lehet őket elérni.
