1995-ben még a csillagokkal foglalkozó asztrofizikusok is erős kétellyel fogadták az első exobolygó, az 51 Pegasi körül keringő forró Jupiter felfedezését csillagának periodikus sebességváltozásain keresztül. Emlékszem, 1997-ben Los Alamosban részt vettem egy pulzáló csillagokkal foglalkozó konferencián, ahol zöldfülű PhD-hallgatóként elképedve figyeltem, micsoda érzelmek csaptak össze Paul Butler előadását követően, aki a nagyon precíz radiális sebességek mérésének egyik vezető egyénisége immáron lassan 20 éve. Sokan szerették volna valamilyen csillagrezgéssel, esetleg csillagfoltokkal magyarázni a parányi sebességváltozásokat, ám az idők során mindről kiderült, hogy zsákutcába vezető elmélet. Az i-re a pontot a HD 209458 exobolygójának fedései tették fel, ami a Doppler-effektusos exobolygóvadászat eredményeinek az első független megerősítése volt.
Tegyük azonban kezünket a szívünkre: annak ellenére, hogy az exobolygók kutatása mára a csillagászatban a kozmológia mellett a másik fontos vezető témává vált, s még hírportálunkon is kénytelenek voltunk külön menüpontot létrehozni az exobolygós híreknek, a mindeddig felfedezett égitesteknek nem sok közük volt a mi Naprendszerünkben megszokott bolygókhoz. Ennek elsődlegesen az az oka, hogy az exobolygók detektálására használt módszerek vagy nem eléggé érzékenyek a Vénusz, Föld, Mars, stb. megfelelőinek más csillagok körüli kimutatására, vagy pedig még nem használjuk őket elég hosszú idő óta. Hiszen gondoljunk csak bele: a Jupiter majd’ 12 év alatt jár körbe a Nap körül, közben pedig durván 10 m/s-s sebességgel mozgatja meg csillagunk tömegközéppontját. Ezt ugyan már ki lehet mutatni a mai sebességmérési technikákkal, azonban egy 12 éves periodicitású jel biztos detektálásához legalább 24, de inkább 36 évnyi méréssorozatra van szükség. Szóval még jópár év eltelik, mire előbukkannak a mi Jupiterünk ikertestvérei más naprendszerekben. És még akkor hol vagyunk a Földtől!? (A várakozások szerint utóbbit inkább a csillag előtti átvonulásokkal járó piciny elhalványodásokkal fogják kimutatni, pl. a 2009-ben pályára állított Kepler-szondával, de még az is legalább néhány év.)
A helyzet azonban nem reménytelen, s az "igazi" (azaz naprendszerihez hasonló) bolygók irányába tett lépésről számolt be egy november 21-én megjelent preprint kézirat (A.C.M. Correia és munkatársai). Az Astronomy & Astrophysics szakfolyóirat Letters rovatába közlésre beküldött cikkben a HD 196885 jelzésű csillag 1997 és 2006 közötti nagyon pontos radiálissebesség-méréseiről számolnak be. A szinte pontosan tíz évig tartó méréssorozat alapján kimutatták a 6,4 magnitúdós, azaz sötét égen szabad szemmel éppen-éppen megpillantható csillag két kísérőjét. Az égitestről mások korábban már bejelentették egy 386 napos periódusú bolygó lehetőségét, ezt azonban a portugál-svájci-francia-chilei kutatócsoport megcáfolta. Eredményeik szerint a nagyobb tömegű kísérő egy törpecsillag, 40 évnél is hosszabb keringési periódussal, míg a kisebbik társ egy 3,7 év periódusú, kb. 3 jupitertömeg minimális tömegű exobolygó. Központi csillagától olyan 2,6 csillagászati egységre kering (ez a mi Naprendszerünkben a kisbolygóövezet távolsága), a távolabbi törpecsillag pedig 8-10-szer nagyobb távolságban rója több évtizedes pályáját. Eltekintve a távoli vörös törpétől, ez már egészen naprendszeresen hangzik, nem?
Érdemes azt is szem előtt tartani, hogy több független csoport is immáron évtizedes múltra visszatekintő adatsorokkal rendelkezik, l. pl. az 55 Cnc ötödik bolygójának felfedezését, vagy az Anglo-Australian Planet Search programot, ami az 1990-es évek második felétől folyamatosan követ több száz Nap típusú csillagot a 3,9 m-es Angol-Ausztrál Teleszkóppal. Így aztán az újabb és újabb felfedezések között egyre nagyobb számban várhatjuk a hosszú periódusú exojupitereket, melyek már sokkal jobban hasonlítanak a mi Jupiterünkhöz, mint a csillagaiktól alig pár millió km-re keringő forró Jupiterek. S talán egyszer a Föld ikertestvérének otthont adó naprendszert is először az iker-Jupiter felfedezésén keresztül ismerjük meg…
