Először Petr Hadrava (Cseh Tudományos Akadémia) beszélt a komponensek spektrumainak szétválasztásán alapuló (ún. spectral disentagling) módszerről, majd a kettőscsillagok vizsgálatának "élő legendája", a lengyel származású, de hosszú ideje Torontóban élő és kutató Slavek Rucinski tartott áttekintő előadást az általa kifejlesztett "broadening function" technikáról. Utóbbi metódus lényege, hogy az adott csillag észlelt színképét egy légkörmodellből származó vonalprofil és egy ún. kiszélesedési függvény konvolúciójával közelítik. Harmadikként Shay Zucker (Tel Aviv-i Egyetem) mutatta be a TODCOR nevű programját, mely kétdimenziós keresztkorreláció segítségével számolja ki a pillanatnyi látóirányú sebességeket.
Ezek az módszerek meglehetősen bonyolult matematikai háttérrel rendelkeznek, és alkalmazásuk sem feltétlenül egyszerű – ugyanakkor, ahogyan az elmúlt évtizedek tapasztalatai és a konferencián bemutatott példák is jól illusztrálják, ezen technikák hatása nagyon jelentős a tudományterület fejlődésére nézve.
Aki előad: Slavek Rucinski, a szoros kettőscsillagok vezető szakembere.
A következő részben Simon Albrect (Massachusetts Institute of Technology) és Amaury Triaud (Genfi Egyetem) – akik fiatal koruk ellenére máris szakterületük vezető kutatóinak számítanak – világított rá az ún. Rossiter–McLaughlin-effektus alkalmazási lehetőségeire a kis tömegű kettőscsillagok és fedési exobolygók kimutatásával kapcsolatban. De visszatérve egy mondat erejéig a legendákra: hírportálunk szerzői Robert E. Wilson, a kettőscsillag-modellezők Rozetta-kövének tekintett Wilson–Devinney-kód vezető szerzője társaságában költhették el ebédjüket.
A délutáni szekcióban a kettőscsillagok és a bolygók fejlődése és dinamikája, illetve a bolygólégkörök témájában hangoztak el összefoglaló előadások, melyeket a cambridge-i, a princeton-i és a thübingeni egyetemek professzorai (Cathie Clarke, Christopher Tout, Wilhelm Kley, Adam Burrows) tartottak. A nagynevű kutatók összegző ismertetői egyértelműen azt tükrözték, hogy bár a rendelkezésünkre álló megfigyelési adatok és az évek hosszú során csiszolt modellezési eljárások sok kérdésre választ adtak, de még mindig nincs teljesen tiszta képünk a csillag- és bolygórendszerek keletkezéséről és fejlődéséről – sem saját Naprendszerünkben, sem távolabb.
Fent: modell egy fiatal kettőscsillagot övező dupla protoplanetáris korongról. Lent: észlelések a fenti rendszerről a 8 m-es Subaru óriásteleszkóppal.
A megfigyelő csillagászok szempontjából üde színfoltként hatott annak a kettős protoplanetáris korong észlelésének a bemutatása (lásd fenn), melyet japán csillagászok detektáltak tavaly a 8,2 méteres Subaru-távcső segítségével. A modellezések alapján a kettőscsillag mindkét tagja a korai bolygóképződési fázisban járhat, korongjaik között pedig hídszerű gázáramlás figyelhető meg.
A felhőkbe burkolózó Magas-Tátra minden észlelő csillagászt emlékeztetett a földfelszíni optikai megfigyelések nehézségeire.
Már csak egy (fél) napi program van hátra ebből a – sok szempontból tanulságos – konferenciából, melytől egy személyes meglátással búcsúzik a szerző.
A klasszikus kettőscsillagos kutatások alapvetően nem igényelnek nagy műszereket és érzékeny detektorokat – sokkal inkább szükség van a hosszú, kitartó észlelőmunkára, valamint a megfelelő szellemi potenciált igénylő adatfeldolgozási és modellezési eljárások kidolgozására. Minden bizonnyal ennek az eredménye, hogy a kettőscsillagok tanulmányozása sok, kevesebb lehetőséggel bíró országokban dolgozó kutatónak adott lehetőséget a nemzetközi csillagászat vérkeringésébe való bekerülésre. Ezt egyrészt a konferenciahelyszín kiválasztása, másrészt a résztvevők ország szerinti eloszlása is jól mutatta (többen érkeztek Görögországból, Törökországból, Horvátországból, Szerbiából, Ukrajnából és Dél-Koreából is).
A kettőscsillagos kutatások másik jellemzője, hogy jelentős részük valójában évtizedekkel ezelőtt kitalált módszerekkel, szinte változatlan formában zajlik (nem számítva persze az észlelési eszközök fejlődését), és ez sokak szerint ahhoz vezetett, hogy nem igazán történtek jelentős előrelépések a tudományterületen. Érdekes volt látni, hogy az exobolygók kutatásának hihetetlenül dinamikus fejlődése, valamint a jelenben és a közeljövőben zajló égboltfelmérések során várható óriási adatmennyiségben rejlő lehetőségek áradata hogyan viszonyul a "berögzött" módszerekhez és folyamatokhoz. A régi és új dolgok pozitív értelemben vett konfrontációja tehát – némi szójátékkal élve – még egy szempontból "kettőssé" tette a konferenciát. Ez azonban a szerző szerint hosszabb távon nem a különböző időszakok tudományos nézeteinek és kutatóinak szembenállását, hanem sokkal inkább a folyamatos fejlődéshez szükséges közös erőfeszítések megtételét segítheti elő.
