Váratlan csillagászati felfedezésről számolt be Duncan Lorimer professzor (West Virginia University [WWU], National Radio Astronomy Observatory [NRAO]) és csoportja a Science folyóirat november 2-i számában. A felfedezéshez az vezetett, hogy David Narkevic, az egyetem diákja újra elemezni kezdte az ausztráliai 64 méteres Parkes rádióteleszkóppal a Kis Magellán-felhőről készült megfigyeléseket. A Tejútrendszerünktől mintegy 200 ezer fényévre levő szabálytalan kísérőgalaxisról felvett mérések összesen kb. 480 órányi észlelési időszakot fedtek le. Az adatokban a pulzároktól származó periodikusan ismétlődő jelek mellett olyan impulzusokat is kerestek, amelyek a forgó neutroncsillagok jeleivel ellentétben nem ismétlődtek meg a megfigyelési időszak alatt. A várakozásokkal szemben végül olyan rádiókitörésre bukkantak, amely nem is a megfigyelt Magellán-felhőből, hanem az Univerzum sokkal távolabbi részéről érkezett, és esetleg egy teljesen újfajta csillagászati jelenség első észlelt megnyilvánulása lehet.
A rádiókitörés helye az égbolton. A látható fény tartományban készült felvétel negatívja a Kis Magellán-felhőt mutatja, melynek rádiótartományban észlelhető körvonalát a fekete vonal jelzi. A rádiókitörés a vörös körön belül történt (Forrás: Lorimer et al., NRAO/AUI/NSF)
Csillagászati értelemben véve a rádiókitörés igen erőteljes ("fényes") volt, de kevesebb mint 5 ezredmásodpercig(!) tartott. A jel jelentősen kiszélesedve érte el a Földet, vagyis a magasabb frekvenciájú összetevők az alacsonyabb frekvenciájúakat megelőzve érkeztek. Ez a diszperziónak nevezett jelenség akkor lép fel, amikor az elektromágneses hullám a csillagközi, illetve intergalaktikus térben levő ionizált gázon halad át. A megfigyelt hatás alapján a jel forrása a Földtől mintegy 3 milliárd fényévre található. Mivel a jelenség egyetlen előzőleg detektált rádiókitöréshez sem hasonlított, keletkezésének pontos mechanizmusa sem ismert egyelőre, de a kutatók két lehetőséget is felvetettek.
Az egyik magyarázat szerint a kitörésben megfigyelt energia akkor szabadul fel, amikor két rendkívül sűrű, egymás körül keringő neutroncsillag összeütközik, majd összeolvad. Az elfogadott elképzelések szerint hasonló események felelősek a gammavillanásokért is, de a gammakitörések során rádiótartományban csak hosszan tartó utófénylés (afterglow) figyelhető meg.
A másik, még egzotikusabb lehetőség, hogy egy "párolgással" éppen megszűnő fekete lyuk utolsó, rádiótartományban kibocsátott halálsikolyát sikerült észlelni. Bár a fekete lyukakban koncentrálódó roppant mennyiségű anyag gravitációs ereje olyan hatalmas, hogy belőle a fény sem szabadulhat ki, az eseményhorizont pereméről érkező Hawking-sugárzás révén a fekete lyukak folyamatosan energiát, és így tömeget veszíthetnek, vagyis rendkívül lassan működő kvantumfizikai effektusok révén párologhatnak. Az elméletek szerint az egyre gyorsulva párolgó fekete lyuk a folyamat legvégén egy óriási villanással tűnik végleg el az Univerzumból.
A most felfedezett jelenség természetének megértéséhez több, hasonló esemény vizsgálata szükséges. A számítások alapján hasonló esetek százai történhetnek minden nap az égen, de csak kevés olyan égboltfelmérő program működik, amely detektálásukhoz eléggé érzékeny időfelbontású. Ennek megfelelően hasonló események megfigyelése a jelenlegi műszerekkel igen nehéz. A fejlesztés alatt álló újabb berendezések azonban már képesek lesznek statisztikusan is jelentős megfigyelési minták érzékeléséhez. Amennyiben sikerülne egy ilyen ultrarövid rádiókitörést egy ismert távolságú galaxishoz kötni, az ismert távolságon áthaladó rádióhullámok torzulásából pontosan kiszámítható lenne az intergalaktikus térben levő anyag mennyisége is. Az újgenerációs rádiótávcsövek üzembe helyezéséig a Parkes-hoz hasonló égboltfelmérések archív anyagában tovább folyik a keresés.
Forrás: National Radio Astronomy Observatory Press Release, 2007. szeptember 27.
