Mikor meteoritok csapódnak a Holdba, kétség kívül felvernek némi port. Egy új tanulmány szerint viszont nem kevés vizet is szabadon engednek – nagyjából 200 tonna nagyságrendűt évente.
A folyamatokra planetológus kutatók bukkantak rá egy a Hold körül keringő szonda adatainak vizsgálata közben. 2013. november és 2014. áprilisa között a Lunar Atmosphere and Dust Environment Explorer (LADEE) időről időre kiugró mennyiségű, a Holdról kiütött részecskét figyelt meg, beleértve vízmolekulákat is. A 39 ilyen eset közül 29 akkor következett be (48 órán belül), amikor a Hold és a Föld már ismert meteorrajokon haladt keresztül, de négy esetben eddig ismeretlen rajok okoztak kiáramlást. Általánosságban véve, minél erősebb volt a meteoráram, annál több részecske repült a Holdról az űrbe, jelentették április 15-én a Nature Geoscience tudományos folyóiratban publikált tanulmányukban.
A szenzorok által detektált víz mennyisége bőven túl sok volt ahhoz, hogy kizárólag meteorokból vagy elpárolgó regolitból származzon. Ehelyett a kutatók feltették, hogy a víz java része valószínűleg a meteoritok becsapódási helyeinek közelében levő holdi talajból rázódhatott ki. Egy év leforgása alatt a meteoritok valószínűleg körülbelül 300 tonna vizet szabadíthattak ki a holdi talajból. Amíg ennek a mennyiségnek nagyjából egyharmada a Holdon másutt köt ki, mint például a sarkvidékek környékén levő állandóan árnyas területeken, a maradék – körülbelül 200 tonna – végleg az űrbe vész.
„A Hold légkörében általában nincs jelentős mennyiségű H2O vagy OH” – mondta Richard Elphic, a LADEE projektkutatója. „De amikor a Hold áthaladt ezeken a meteorrajokon, elegendő vízpára szökött ki ahhoz, hogy detektálni tudjuk. Mikor az eseménynek vége lett, a H2O és az OH is eltűnt vele együtt.” Holdkutatók általában „víz” alatt a H2O és OH molekulákat értik együttesen. Azt, hogy vajon mennyi H2O és mennyi OH lehet jelen, esetleg jövőbeli holdmissziók deríthetik ki.
Ahhoz, hogy víz szökjön el legalább 8 cm mélyen kellett a meteoritoknak becsapódnia a felszínbe. Ez a csontszáraz felső réteg alatt egy vékony átmeneti, alatta pedig hidratált réteg terül el, ahol a vízmolekulák valószínűleg talaj és kőzetdarabkákhoz, avagy regolithoz tapadnak. A kutatócsoport eredményei arra utalnak, hogy a holdi talaj az átmeneti rétegtől körülbelül 3 méter mélységig 200 – 500 ppm (parts per million, azaz milliomodrész) vizet tartalmazhat. Ez annyira száraz, hogy több mint 1 tonna regolit feldolgozására lenne szükség kb. fél liter víz kinyeréséhez – viszont könnyebben kinyerhető lehet, mint korábban hitték.