Irány a Viharok Óceánja: 50 évvel ezelőtt indult útnak az Apollo-12

4766

Az Apollo-12 holdexpedíció 50 évvel ezelőtt, 1969. november 14-én indult útnak, hogy másodszor is emberek jussanak el a Holdra, és folytassák égi kísérőnk részletes megismerését.

Fél évszázaddal ezelőtt, 1969-ben a NASA holdprogramja során emberekkel a fedélzetén több Apollo űrhajó is sikeres küldetést hajtott végre: az Apollo-9 földkörüli pályán próbálta ki először a holdkompot (a Holdra leszálló egységet), majd az Apollo-10 holdkompjával két űrhajós már a Hold felszíne felett hajtott végre tesztrepülést. 1969 júliusában pedig, az Apollo-11 világtörténelmi útján, az ember először tette lábát egy másik égitest, a Hold felszínére Neil Armstrong és Edwin Aldrin személyében.

Az Apollo-12 parancsnoka Charles „Pete” Conrad (1930-1999),  a holdkomp pilótája Alan L. Bean (1932-2018), a parancsnoki modul pilótája Richard F. Gordon (1929-2017) volt, akik ma már sajnos nincsenek köztünk. Egyébként Alan Bean helyén eredetileg Clifton C. Williams (1932-1967) ült volna, de két évvel az Apollo-12 útja előtt egy Northrop T-38 Talon típusú sugárhajtású gyakorlógéppel végzett repülés során a gép irányíthatatlanná vált, Williams pedig katapultálás közben szörnyethalt Florida állam fővárosa, Tallahasse közelében.

Az Apollo-12 űrhajósai, balról-jobbra: Charles „Pete” Conrad parancsnok, Richard F. Gordon, a parancsnoki modul pilótája és Alan L. Bean, a holdkomp pilótája (kép: NASA, AS12-59-38992)

Az Apollo-12 parancsnoki moduljának hívójele „Yankee Clipper” volt, a holdkompot gyártó Grumman repülőgépgyár nevezetes Grumman American AA-1 repülőgéptípusának emléket állítva. A holdkomp hívójele „Intrepid” (rettenthetetlen, merész) volt.

Az Apollo-12 1969. november 14-én 16:22:00 világidőkor startolt a floridai Kennedy-fokról (1963 és 1973 között Cape Kennedy, aminek neve 1973-tól ismét Cape Canaveral, de az űrrepülőtér elnevezése Kennedy Űrközpont (KSC) lett). Az indulás rossz meteorológiai körülmények között, zivatarban, heves villámlások közepette történt. Két villám bele is csapott a Saturn V rakétába: az első 36,5 másodperccel a start után, a második 16 másodperccel később, az 52. másodpercben rázta meg az akkor már 5,6 kilométeres magasságba emelkedő rakétát. Az Apollo kabin orrába csapó első villám kisütötte a műszaki egységben lévő tüzelőanyagcellákat, ezzel megszakítva az áramellátást a hajóban. A második villám pedig az űrhajó navigációs rendszerét vakította meg. A legénységnek hibajelzések tömegével kellett szembenéznie. Egyetlen kapcsolón és egyetlen emberen múlt, hogy nem kellett megszakítani az Apollo-12 küldetését: a houstoni központban John Aaron repülésirányító felismerte, mit kell tennie Conrad parancsnoknak azért, hogy elhárítsák a vészhelyzetet, és ezt mondta a mikrofonba: „próbáljátok az SCE-t AUX-ra állítani” („Try SCE to AUX)”, azaz a kétállású kapcsolót „NORM” állásból „AUX” állásba kapcsoltatta át. Egyébként a „SCE” (Signal Conditioning Electronics vagy … Equipment) az űrhajó (Saturn V rakétakomplexum, benne a parancsnoki modul) kommunikációjáért, jelátalakításért, adattovábbításáért és kommunikációjáért felelős elektronikai alrendszereinek egyike. Így tehát a kapcsolót „NORMAL” állásból az „AUXiliary” (tartalék) állásba billentve a tartalék áramforrásokra kapcsolta a berendezéseket, és egyben újraindította az adott rendszereket. A viharos időjárásban történt felszállás tanulsága az lett, hogy pontosabb előrejelzésekre van szükség a starthelyre, és azokat figyelembe is kell venni.

A kalandos start után már nyugodtan telt az idő, november 18-án az Apollo-12
megérkezett a Holdhoz, és 03:45:23 világidőkor pályára állt égi kísérőnk körül. A leszállási előkészületek után az Apollo-12 Intrepid holdkompja 1969. november 19-én 06:54:35 világidőkor szállt le a Hold Viharok Óceánja (Oceanus Procellarum) keleti pereménél, a Mare Insularum (Szigetek tengere) területén, a holdrajzi nyugati hosszúság 23,42 fok, déli szélesség 3,01 fok közelítő koordinátákkal megadott helyen. Egyébként az Apollo-12 és 14 leszállóhelyek egymástól nincsenek túl messze, ugyanis az Apollo-14 a Fra Mauro krátertől kissé északra szállt le (Fra Mauro formáció), és mindkét leszállóhely a Copernicus krátertől délre helyezkedik el.

A NASA LRO (Lunar Reconnaissance Orbiter) holdszondája Hold körüli pályán keringve részletes felvételeket készített az Apollo-12 (és más űreszközök) leszállóhelyéről. Az Apollo-12 leszállóhelyén jól kivehető az Intrepid holdkomp talpazata és más ott hagyott tárgyak, például az amerikai zászló és felszíni műszerek, valamint a NASA Surveyor-3 1967-ben felszínre simán leszállt holdszondája is.

Az Apollo-12 leszállóhelye a NASA LRO LROC kamerája felvételén. A felvételen kivehető az Apollo-12 holdi leszállómoduljának (Intrepid) ott maradt alsó része, a műszercsomag (ALSEP) és a közelben álló Surveyor-3 űrszonda. Az űrhajósok által gyaloglás közben megbolygatott talajt segítségként kis fehér nyilak is jelzik. A kép 824 méter széles területet ábrázol, a 200 méteres méretskálát egy fehér sáv jelzi a jobb alsó sarokban (NASA/GSFC és Arizona State Univ.)

A NASA az Apollo-program küldetéseit úgynevezett Apollo-küldetés típusokba sorolta: az „A-E” közötti kategóriák a holdexpedíciókat megalapozó tesztkísérletek, az „F” típusú a Hold elérése, leszállás nélkül (ilyen volt az Apollo-8 51 évvel ezelőtti történelmi útja 1968 karácsonyán, valamint a holdkomp kipróbálása holdraszállás nélkül az Apollo-10 misszióban), „G” típusú küldetés pedig az első emberes holdraszállás volt (Apollo-11). Az Apollo-12 útja „H” típusú misszió volt, vagyis bővített idejű, tudományos célú leszállás a
Holdon két gyalogos holdsétával (EVA-1 és EVA-2, EVA: Extra Vehicular Activity, vagyis űrjárművön kívüli tevékenység). Az Apollo-12 fontos technikai tesztkísérlet is volt, amelynek fő célja a hajszálpontos holdraszállás módszerének tökéletesítése a holdkomppal, továbbá új felszíni műszerek elhelyezése a Holdon az ALSEP (Apollo Lunar Surface Experiment Package) műszercsomag részeként. Az ALSEP műszerek telepítése a mintegy 3,5 órás első holdséta (EVA-1) alkalmával történt meg. A Földdel való közvetlen kapcsolatot a felszínre kihelyezett szétnyitható parabolaantenna biztosította, továbbá az amerikai zászlót is kitűzték a leszállóhelyen.

Az ALSEP 6 műszerből állt: passzív szeizmométerből, napszél-spektrométerből, háromtengelyű magnetométerből, pordetektorból, szupratermiális iondetektorból, valamint hidegkatódos ionizáció-mérőből. E műszerek a Hold belső szerkezetét, a felszín felett meglévő nagyon ritka légkör gázait, valamint a napszél összetételét és fizikai paramétereit mérték. Felállításukkor a központi egység körül – amely az elektronikát és az eredményeket a Földre továbbító rádiót tartalmazta – sugárirányban helyezték el az egyes műszereket és kábelekkel teremtettek összeköttetést közöttük.

Az Apollo-12 leszállóhelyét a Surveyor-3 holdszonda közelébe tervezték, és a holdkomp-leszállás új módszere, a navigálás, vezetés és manőverezés tökéletesítésének köszönhetően mintegy 155 méterre, azaz látótávolságon belül sikerült leszállni a korábbi holdszondától („retro-holdszondától”). A szonda a róla elnevezett, mintegy 170 méter átmérőjű Surveyor-kráterben, annak pereméhez közel, de a kráter mélyedése felé folytatódó lejtőn ért Holdat. Conrad és Bean mintegy 4 órán át tartó második holdsétájukon (EVA-2) látogatták meg a Surveyor-3 holdszondát. Az űrhajósok feladata volt a Surveyor-3 szonda kamerájának leszerelése és visszavitele a Földre, hogy tanulmányozhassák a kamerát 2 év alatt ért holdfelszíni behatásokat.

Az Apollo-12 parancsnoka, Charles Conrad a Surveyor-3 holdszonda mellett. A szonda mögött balra a Surveyor-kráter mélyedése folytatódik. Fent, a holdi látóhatár közelében az Intrepid holdkomp látszik (NASA, AS12-48-7134)

Mindkét holdsétán holdi kőzet- és talajmintákat gyűjtöttek, és a holdtalaj mélyebb rétegeiből fúrómag-mintákat is vettek. Az Apollo-12 leszállóhelyén gyűjtött holdkőzetek túlnyomó többsége KREEP (K: Kálium és REE: Rare-Earth Elements, azaz ritkaföldfémek, P: Phosphorus, vagyis foszfor), jellegzetes holdfelszíni összetevőket tartalmazó minta. A KREEP a Hold eredeti, a kialakulásakor megszilárdult anyaga, ősi magmaóceánja, aminek egy része a felszínre vagy annak közelébe került és vizsgálható.

Az Apollo-12 holdkőzet mintáiból egy, amely a felszíni KREEP anyagot tartalmazza (NASA és Lunar and Planetary Institute, Houston, TX)

A holdkomp visszatérő, felső része 1969. november 20-án 14:25:47 világidőkor szállt fel és sikeresen összekapcsolódott a Hold körül keringő parancsnoki modullal. Átszállás és átpakolás után a holdkompot 1969. november 20-án 21:31:49 világidőkor leválasztották a parancsnoki modulról, és alig egy órán belül a Hold felszínébe csapódott 22:17:17,7 világidőkor. Amíg Conrad és Bean a Hold felszínén tevékenykedtek, Gordon holdkörüli pályáról a Holdat fotózta és megfigyeléseket végzett. Conrad és Bean holdkomppal történt visszatérése után pihentek kicsit, ezen kívül pedig még csaknem egy napig a Hold felszínét fotózták és különböző megfigyeléseket végeztek. Az Apollo-12 1969. november 21-én 21:49:16 világidőkor hagyta el a Hold körüli pályáját, és indult vissza a Föld felé. A visszaút nyugodt körülmények között zajlott.

A Csendes-óceánba tervezett landolás (nagy „csobbanás”) során veszélyt jelentett volna, ha a startkor bekövetkezett villámcsapás megrongálta volna az ejtőernyőház piropatronjait. Szerencsére az ejtőernyők tették a dolgukat, így 10 nap 4 óra és 36 perc repülés után 1969. november 24-én 20:58:24 világidőkor a második holdexpedíció is sikerrel landolt a Csendes-óceán előre kijelölt térségében az Amerikai Szamoa-szigetektől 800 km-re keletre. Az űrhajósokat és a magukkal hozott holdkőzet-mintákat, valamint a Surveyor-3 kiszerelt és visszahozott kameráját a USS Hornet repülőgéphordozó vette a fedélzetére.

A visszahozott mintákkal kapcsolatban ez a repülés szolgáltatta a legmeglepőbb felfedezést. A kamera tömítő gumigyűrűjében földi baktériumokat találtak (Streptococcus Mitis). Az első biológiai laboratóriumi vizsgálatok után még 1969-ben ezt azzal magyarázták, hogy az összeszereléskor az egyik technikus valószínűleg rátüsszentett az eszközre, és a baktériumok túlélték a szonda hősterilizálását, valamint még további 31 hónapig a Holdon uralkodó szélsőséges környezetet. Azonban az 1990-es évek végén, 2000-es évek elején végzett újabb vizsgálatok alapján nem a kamera összeszerelésekor kerültek rá a földi baktériumok, hanem a kamera visszatérte utáni földi laboratóriumi vizsgálatok során, tehát nem is voltak a Holdon a baktériumok, és szó sincs „holdi körülményeket túlélő baktériumokról”: a holdutazást túlélő baktériumok története tehát csak legenda.

Ez tanulságokkal szolgál a jövőre nézve a más égitestekről származó, illetve onnan visszahozott minták, űreszközök és emberek biológiai védelmével kapcsolatban. Ugyanis a mai mintakezelési módszerek sokkal fejlettebbek, a szabályok szigorúbbak, mint az 1960-as évek végén. Az eset mégis figyelmeztető jelzésként szolgálhat. A COSPAR (Nemzetközi Világűrbizottság) illetékes albizottsága szerint lényegesen gondosabban kell eljárni, ha például egyszer majd a Marsról vagy más égitestről anyagminta kerül egy földi laboratóriumba. Nehogy az esetlegesen ott meglevő életformák elvesszenek a földi eredetűek között. Vagyis nehogy hiába hozzuk azokat ide, ha létezésüket utóbb mégsem tudjuk hitelt érdemlően bizonyítani. Sőt, fordítva: ne szennyezzünk be más égitesteket földi életformákkal.

Az Apollo-11 történelmi holdraszállása és az Apollo-13 csaknem végzetes katasztrófával végződő, de végül is szerencsés kimenetelű útja kétségtelenül az egész világon izgalmas és hatalmas figyelemmel kísért űrexpedíciók voltok, a két űrutazás közötti Apollo-12 utat azonban valamiért nem kísérte olyan nagy érdeklődés. Ennek egyik oka talán az lehet, hogy a véletlenül a Nap felé fordított televíziós kamera érzékelője tönkrement, és nem lehetett mozgóképet közvetíteni a Hold felszínéről, ami igen látványos lett volna.

Az Apollo-12 utáni sikeres holdexpedíciók – Apollo-14, 15, 16 és 17 – során egyre hosszabb holdsétákat hajtottak végre egyre fejlettebb járművekkel („holdriksa”, majd a holdautókkal, LRV: Lunar Roving Vehicle), és egyre nagyobb mennyiségű, tudományos szempontból értékes holdkőzet-mintát hoztak vissza a Földre.

A hír megjelenését a GINOP-2.3.2-15-2016-00003 “Kozmikus hatások és kockázatok” projekt támogatta.

Források:

Kapcsolódó internetes oldalak:

Hozzászólás

hozzászólás