Magyar kutatók szerint természetes folyamatok is kialakíthatták a csillagközi kisbolygó alakját

4211

Az ‘Oumuamua csillagközi kisbolygó felfedezése utáni hetekben egyre-másra jelennek meg újdonságok a frissen indult, tömör gondolatok azonnali közlésére specializálódott AAS Research Notes hasábjain.

Eric Mamajek (november 23.) a közeli csillagok Galaxison belüli mozgásával vetette össze az ‘Oumuamua mozgását. Azt találta, hogy a vizsgált csillagoktól nagyon különböző az ‘Oumuamua sebessége. Pedig ha egy ezek körüli naprendszerből szabadult volna ki, a naprendszerre vonatkozó szökési sebességnél nem sokkal nagyobb sebességgel, a mozgás alapján azonosítani lehet a forrást. Így valószínű, hogy egy távolabbi naprendszerből származhat az intersztelláris vándor, és nagyon hosszú ideje kiszakadhatott a naprendszeréből.

Josh Will tanulmánya (december 7.) az égitest mozgása alapján kimutatja, hogy majdnem biztos a Naprendszeren kívüli eredet. Az égitest sebessége annyira eltér a Naprendszerhez kötött égitestek mozgásától, hogy lehetetlen akár egy másik égitest körül végzett hintamanőverrel magyarázni a sebességét. Mivel több egymást követő, véletlen hintamanőver nagyon valószínűtlen, a csillagközi eredet messze a legvalószínűbb magyarázat az égitest mozgására.

Fantáziarajz a 2017.október 19-én felfedezett ‘Oumuamua csillagközi kisbolygóról. (ESO/M. Kornmesser)

Az ELTE Gothard Asztrofizikai Obszervatórium és a MTA-BME Morfodinamikai Kutatócsoportja kutatóinak részvételével folyó legfrissebb vizsgálat eredménye (december 15.) szerint az ‘Oumuamua alakja valószínűleg egyszerű természeti folyamatokra vezethető vissza. A kisbolygók alakjának fejlődését, két, darabolódással járó ütközés között a mikrobecsapódások alakítják. A folyamatok lefolyása attól függ, hogy milyen szerkezetű az égitest, és milyen jellegű mikrobecsapódások érik. Kőrakás szerkezetű kisbolygók például a becsapódások által keltett szeizmikus rezgések hatására a gömbhöz közelebbi állapot felé “rázódnak”. Azonban az ‘Oumuamua valószínűleg monolitikus kőzet, amely a becsapódások hatására kopik, e kopás mibenlétét a kutatócsoport 2009-ben be is mutatta. Ez a kopási folyamat először kiterjedt sík felületeket alakít ki a kisbolygókon, amire találhatunk is lehetséges példákat a Naprendszerben.

Egy 1:2 induló tengelyarányú test majdnem teljes elkopásának folyamata. (Domokos és mtsai, 2017)

A kopás végállapotai, a test jelentős tömegvesztése után, igen elnyúlt égitestek. Ezeknek naprendszerbeli analógiáit nem igazán lehet megtalálni, valószínűleg egyszerűen azért, mert a darabolódások és összeolvadással járó ütközések a szükségesnél rövidebb idő alatt törlik a kopási események nyomát. Az ‘Oumuamua azonban nagyon hosszú ideig tartózkodott a nagyméretű égitestektől távol, így eljuthatott a mikrobecsapódásos kopás végállapotába.

A kutatók nem állítják, hogy az ‘Oumuamua feltétlenül így alakult ki, hiszen az égitest körüli megannyi bizonytalanság nem is teszi lehetővé egy konkrét forgatókönyv felvázolását. Az eredmény ugyanakkor azt mutatja, hogy ha eleve elfogadunk egy elegendően hatékony, háborítatlan kopást akár a szülő naprendszer, akár a mi Naprendszerünk külső régióiban, és/vagy a csillagközi utazás során, az szinte automatikusan magyarázza a megfigyelt elnyúlt alakot.

Az eredményeket részletező szakcikk az AAS Research Notes c. folyóiratban jelent meg.

A hír megjelenését a GINOP-2.3.2-15-2016-00003 “Kozmikus hatások és
kockázatok” (KHK) projekt támogatta.

Forrás:

Hozzászólás

hozzászólás