A NASA Deep Impact szondája november 4-én alig 700 km távolságban száguldott el a Hartley 2-üstökös magja mellett. A megközelítés során a kutatóknak eleinte csak a kométa igen sok és igen aktív gázkilövellése, azaz jetje tűnt fel, melyek rikító szén-dioxid felhőket fújnak ki a felszín tucatnyi pontján. Azonban a további vizsgálatok során kiderült, hogy a közeli űr is ragyogó jég- és hótörmelékkel tarkított, melyek némelyike akár kosárlabda-méretű is lehet.
A Hartley 2-üstökös magjának és környezetének kontrasztjavított felvétele (Forrás: NASA, Deep Impact)
Mindezidáig négy másik üstököst sikerült nemzetközi szondáknak megfigyelniük. A meglátogatott kométák (Halley, Borrelly, Wild 2 és Tempel 1) egyikénél sem sikerült hasonló űrbéli hógolyókat megfigyelni. Ez különösen a Tempel 1 esetében fontos, mivel ezt az üstököst ugyanez a szonda kereste fel, és az ugyanazzal a kamerával, ugyanolyan felbontással készített képek esetében nem voltak megfigyelhető a hólabdák. Mindezek alapján a Hartley 2 egyik eddig ismert üstököshöz sem hasonlítható.
A hóviharban kidobódott jég- és porszemcsék egy közelítőleg gömb alakú térrészt töltenek be, melynek középpontja a Hartley 2 forgó magjában van. A szabálytalan, súlyzóra emlékeztető, alig 2 km-es mag jóval kisebb, mint a környező, több tíz kilométer átmérőjű hóvihar-felhő. A Deep Impact műszerei egyértelműen kimutatták, hogy a mag környezetében lebegő részecskék fagyott vízből, azaz jégből állnak. A mikronos mérettartományba eső szemcsék pár centiméter – néhány tíz centiméter méretű, lazán összetapadó csomókba tömörülnek. Ezek a csomók olyan lazák, hogy puszta kézzel is könnyen összeroppanthatnánk őket. Törékenységük, sűrűségük és állaguk alapján a földi magashegységekben található hóhoz hasonlíthatóak.
Még egy ilyen roppant laza hógolyó is hatalmas károkat okozhatott volna a szondának, amennyiben körülbelül 12 km/s (43 ezer km/óra!) sebességgel eltalálja. Egy ilyen ütközés a súlyos károk mellett valószínűleg bukdácsoló mozgást is előidézett volna, ami miatt a szonda képtelen lett volna antennáit a Föld felé fordítani, így adatokat továbbítani és szükséges parancsokat fogadni. Egy ilyen baleset után az irányítást végző mérnökök még abban sem lehettek volna teljesen biztosak, mi is történt. Szerencsére a 700 km-es távolságba a hólabdák felhője már nem nyújtózkodik el: a Nap sugárzása már jóval e távolság elérése előtt szublimáltatja a darabokat.
E darabok forrásai pedig ugyanazok a jetek, melyek először is megragadták a kutatók figyelmét. Az üstökös magjának kérgében szárazjég tömbök találhatók. A Nap sugárzása miatt ezek a tömbök igen gyorsan párolognak, a keletkező gáz a kőzet helyi szerkezetét követve tör a felszínre, útja során pedig a kéreg anyagába ágyazódott vízjég-darabokat is magával sodor.
A hóvihar kialakulása az üstökös felszínén
A hatás miatt az üstökösmagon szokatlan módon nem fentről lefelé, hanem éppen ellenkező irányban havazik. Sebességük ekkor még csak alig néhány méter másodpercenként, így egy leszállóegység számára nem jelentenének komoly veszedelmet. Azonban a mag megközelítése során, a nagyobb távolságban, sokkal nagyobb sebességgel száguldó darabok jelentette veszélyt a későbbi, üstökösök megközelítésére tervezett szondák tervezőinek is figyelembe kell majd venniük.
A felfedezés alapjul szolgáló adatsorok mellett még több gigabájtnyi adat vár a kutatók elemzésére, így a Hartley 2-üstökössel kapcsolatban a következő hetekben-hónapokban további érdekes eredmények várhatóak.
Forrás: NASA Science News, 2010. november 18.
