Hogyan ássunk fel egy egész bolygót?

3331

Amikor a fiatal Föld megszületett, a felszínét olvadt magma borította. A bolygónkat apránként felépítő kisbolygók újabb és újabb becsapódásainak energiája sokáig hevítette, forrón tartotta a felszínt, így az olvadt kőzet nem tudott kikristályosodni. Ez volt a földtörténet legkorábbi, Hadaikum nevű korszaka. De a korai becsapódásos időszak lassan lecsengett, a bombázás enyhült. A becsapódások bár nem értek véget, de jelentősen megritkultak. A felszín hűlni kezdett, majd megszilárdult. Idővel pedig kellően lehűlt a földkéreg ahhoz, hogy rajta megjelenhetett az élet. A földtörténet a második eonjába lépett, az Archaikumba.

Fantáziarajz a Föld Hadaikum eonjáról. Forrás: Tim Bertelink.

A kisbolygó-becsapódások persze még ekkor sem szűntek meg, sőt a mainál is gyakoribbak és hevesebbek voltak. Némelyik kisbolygóval való ütközés hatalmas tűzvihart szabadíthatott el, ami végigsöpört bolygónk egész felszínén, és csírájában hamvasztotta volna el az élet bimbózó kezdeményeit, ha a mikroorganizmusoknak nem lett volna hová elrejtőzniük. De szerencsére valaki – pontosabban valami – eddigre jó mélyen felásta, meglazította a földkéreg felső rétegeit, ami pedig létrejöttekor még szilárd, tömör és összefüggő vulkanikus kőzetekből állt. Ezekben a több száz méter, vagy akár több kilométer mély repedésekben vészelhette át az élet a vészterhes korai időszak legviharosabb epizódjait.

Az Amerikai Egyesült Államokbeli Purdue Egyetem munkatársai a kisbolygó-becsapódásoknak a holdkéreg porózusságára gyakorolt hatásait vizsgálták. A Hold gravitációjának aprólékos és precíz méréseiből, valamint a becsapódások modellezéséből azt a következtetést vonták le a kutatók, hogy a nagy méretű égitestekkel való ütközések a becsapódás helyétől nagyon távol, és nagy mélységekben is képesek megrepeszteni a kérget. Ezzel végre sikerült egy korábbi rejtélyre magyarázatot találni.

A Mare Orientale, egy hatalmas kisbolygó-becsapódás nyomán létrejött, 1000 km átmérőjű medence a Holdon. A felvételt elnézve nem nehéz elképzelnünk, hogy miként repeszthette meg ez az esemény a kérget a becsapódás centrumától egészen nagy távolságokban is. Forrás: Lunar Orbiter 4.

A NASA holdgravitáció-kutató GRAIL (Gravity Recovery and Interior Laboratory) holdszondájának mérései alapján megállapították a planetológusok, hogy a Hold felszíne rendkívül nagy mélységekig porózus szerkezetű. A szakemberek eddig nem értették, hogy ez minek köszönhető, de most már tudják, hogy a kisbolygó-becsapódások ásták fel az egész felszínt, méghozzá meglehetősen alaposan és mélyen. Ez a mechanizmus pedig bizonyosan nem korlátozódott a Holdra, hanem a Földön, illetve más égitesteken is hasonlóképp történhetett.

Azt eddig is tudtuk, hogy a kisbolygók becsapódásai egy egyszerre építő és pusztító folyamatnak a részei. Most ennek az összetett, a Naprendszer fejlődésével együtt állandóan változó jelenségnek egy új, építő jellegű vonatkozását ismerhettük meg. A kutatás eredménye, a bolygók és holdak felszínének porózussága pedig komoly következményekkel járhatott a korai Földre és a Marsra nézve is, hiszen az élet kialakulásához alapvető szükség van a talaj, a víz és a levegő kölcsönhatásaira.

Forrás: Purdue Egyetem

Hozzászólás

hozzászólás