Örvénylő óriásviharokkal üzen a nyolcadik bolygó

14582

1989-ben, amikor a Voyager–2 űrszonda majdnem ötmilliárd kilométert utazva elrepült a Neptunusz mellett, a csillagászok semmilyen különösebb érdekességet nem vártak az űreszköz közeli felvételeitől. A kutatók egy azúrkék biliárdgolyó jellegtelenségére számítottak a Voyager–2 fényképein, ám a valóság ezúttal is rácáfolt a várakozásokra. Mindenkit meglepett és lenyűgözött a Földre továbbított fotókon megelevenedő változékony és turbulens világ, örvénylő viharokkal, köztük egy hatalmas, Nagy Sötét Foltnak elkeresztelt jelenséggel a bolygó távoli déli régióiban. Ez az örvény a Jupiter Nagy Vörös Foltjára hasonlított, ami nem más, mint egy évszázadok óta tomboló viharrendszer. A felfedezés rögtön felvetette a kérdést, hogy vajon a Nagy Sötét Folt is ennyire idős már, vagy a neptunuszi viharok sokkal inkább időszakos jelenségek?

A Neptunusz 2020 januárjában, a Hubble-űrtávcső felvételén. Felül középen az aktuális Nagy Sötét Folt, tőle jobbra, déli irányban, a korong peremének közelében az Ifjabb Sötét Foltnak becézett légköri képződmény látható. Forrás: Hubble.

A válaszra 1994-ig kellett várniuk a kutatóknak. Ekkor figyelte meg először a Hubble-űrtávcső a bolygót, és segítségével minden földi távcsőnél élesebb képet kaphattunk a távoli Neptunusz légköréről. A rejtélyes folt eltűnt! Ezt egy bolygóméretű bújócska követte, mert a Hubble 1995-ben egy új sötét viharrendszert pillantott meg, ezúttal a Neptunusz északi féltekéjén. Az azóta eltelt évtizedek során pedig több további sötét folt fel- és eltűnését észlelte az űrtávcső. Ezeknek a viharoknak tehát néhány év az élettartamuk.

A jelenlegi sötét viharzónát 2018-ban fedezték fel a csillagászok a Hubble-űrtávcső segítségével. Ez már a negyedik Hubble által megfigyelt ilyen képződmény, mérete az Atlanti-óceánnal vetekszik. A Neptunusz északi féltekéjén tombol, és a kutatók már a felbomlását várták, ám az események másként alakultak. A dél felé mozgó örvénynek az egyenlítő közelében szokás szerint el kellett volna csitulnia, ám a vihar mozgása váratlan fordulatot vett. Egy hajtűkanyart követően, a napokban közölt Hubble-felvételek tanúsága szerint a viharzóna immár észak felé vonul. Noha az űrtávcsővel már közel harminc éve figyelik a Neptunusz viharainak fejlődését, ilyen viselkedést korábban sosem tapasztaltak.

Újabb meglepetést jelentett, hogy a fordulatot követően, 2020 januárjában egy kisebb kísérőfoltot is megfigyeltek, ami csak rövid ideig volt látható nagyobb társa közelében. Ez valószínűleg egy, a nagy rendszerről leváló kisebb örvény lehetett, ami a szülőjétől elsodródva hamar eltűnt. Ez része lehet a nagy viharzóna felbomlási folyamatának, amit már számítógépes szimulációk is előrejeleztek. Bár nem egyértelmű, hogy az Ifjabb Sötét Foltnak becézett kisebbik képződmény valóban a nagyról szakadt le, a kettő egymáshoz viszonyított elhelyezkedése ezt valószínűsíti. A fiatal foltot 2020 januárja óta nem látták többet, nyomai után még kutatnak a csillagászok a Hubble későbbi felvételein.

A Neptunusz sötét foltjai magas nyomású légköri rendszerek, amelyek közepes szélességeken keletkeznek, és onnan jellemzően az egyenlítő felé vándorolnak. A viharrendszereket kezdetben a Coriolis-erők tartják egyben, amitől azok forognak a középpontjuk körül. Ám a forgásuk a földi hurrikánokéval ellentétes irányú, mivel ez utóbbiak alacsony nyomású légköri rendszerek. Az egyenlítő közelében a Coriolis-erő gyengébb, így a rendszer felszámolja önmagát. A számítógépes szimulációkban a foltok többé-kevésbé egyenes vonalban haladnak az egyenlítőhöz közeli végzetük felé, a most megfigyelt irányváltoztatás ezért is volt olyan meglepő újdonság.

Ezek a felvételek a Hubble egy hosszútávú programja, az OPAL keretében készültek, amelynek célja a külső bolygók légköri jelenségeinek hosszú időn átívelő követése. A folyamatos megfigyeléssorozat rendkívüli lehetőséget biztosít a kutatók számára a Naprendszer gázóriásain uralkodó légköri jelenségek jobb megértésére.

Forrás: Hubblesite.org

Hozzászólás

hozzászólás