Útnak indult a “napsúroló” Parker űrszonda

3996

Elindult a Nap közvetlen közelről történő tanulmányozására a NASA Parker űrszondája (Parker Solar Probe), amelynek működését több évre előre tervezik, optimális esetben legalább 2025-ig. A szonda adataiból a Nap és a hozzá hasonló csillagok működését, illetve az űridőjárás eddig ismeretlen részleteit érthetjük meg.

A NASA Parker Solar Probe (másik elnevezése Solar Probe+) magyar idő szerint 2018. augusztus 12. vasárnap reggel 09:31-kor indult hosszú bolygóközi, illetve napközeli küldetésére a floridai Kennedy Űrközpontból. A szondát egy Delta IV nehéz hordozórakéta  juttatta bolygóközi pályára.

Startol a Parker napszonda a Delta IV nehéz hordozórakétával (NASA/ULA) (kép: The Johns Hopkins Egyetem (JHUAPL), Baltimore, Maryland, Parker Solar probe honlapja).

A mostani indítási ablak 2018. augusztus 11. és 23. között volt nyitva; ebben az időszakban vált lehetségessé, hogy a szonda a küldetés során többször megközelítse a Vénuszt, majd ismételten a Föld közelébe kerüljön elnyújtott ellipszis alakú pályáján. Maga az indítás többszöri halasztás után valósult meg, ugyanis előzőleg már 2018. július 31-én indítani kellett volna, de ezt előbb augusztus 11-re, végül 12-re módosították.

A tervek szerint 2018 novemberében kerül először legközelebb a Nap fotoszférájához (“felszínéhez”), mintegy 35,7 naprádiusz távolságra. A program során a legkisebb naptávolság 6,2 millió kilométer (8,5 naprádiusz) lesz, amit úgy lehet elképzelni, hogy ha a Nap-Föld közepes távolságot (150 millió kilométert) 100 cm-re kicsinyítjük le, akkor a szonda mindössze 4 cm-re lenne a Naptól.

A Parker napszonda útja a bolygóközi térben és a Nap közelében (kép: NASA Parker Solar Probe. JPL és JHAPL).

A NASA új napszondáját Eugene Newman Parker (sz. 1927) ma is élő amerikai fizikusról nevezték el, aki 1958-ban kidolgozta a napszél, azaz a Napból folyamatosan a bolygóközi térbe kiáramló plazma és a belefagyott mágneses tér elméletét. A tudományos program célja a napszél eredetét, illetve a bolygóközi térben megfigyelhető jellemzőit minden korábbinál részletesebben megvizsgálni.

Az ambíciózus vállalkozás közelebb vihet minket a Nap aktivitási mechanizmusainak megértéséhez, az aktivitási ciklus hatásainak vizsgálatához, a napkorona magas hőmérsékletének magyarázatához és a fűtési mechanizmus megértéséhez. Szintén fontos kérdés a napszél forrásainak és sebességének kapcsolata, a részecskék gyorsítási mechanizmusai, az űridőjárás és napviharok vizsgálata. Mindezekhez a szonda rengeteg fedélzeti műszert visz magával: magnetométert, plazmahullám-érzékelőt, elektron- és ionanalizátorokat a részecskék detektálására és elemzésére (típus, tömeg, energia stb.), sőt még porérzékelőt is a napközeli és bolygóközi poranyag vizsgálatára.

A szonda egyedi műszere a „Hemispheric Imager”, ami egy olyan távcső, amivel térbeli képeket lehet készíteni a napkoronáról. Ezt a technikát napkorona-tomográfiának nevezik, és az a különlegesség teszi lehetővé az alkalmazását, hogy a szonda részben magában a napkoronában fog haladni és mozgása közben képeket tud készíteni a napkoronában lévő kitörésekről és áramló felhőkről – itt persze fel kell tételezni, hogy csak olyan rövid időszakra terjedő adatsort vizsgálnak, amely alatt nem történik számottevő változás a naplégkör paramétereiben.

Fedélzeti műszerek két nézetből. Feltűnő a hővédő pajzs és a napelemek hűtő rendszere (kép: NASA, JHUAPL).

A Parker napszonda lesz egyébként az emberiség mindeddig legnagyobb sebességet elérő űreszköze, mivel a legnagyobb napközelség idején mintegy 692 ezer kilométert tesz meg 1 óra alatt (ez 192 km/s-os sebességet jelent, a Föld pályamenti keringési sebességénél több mint hatszor gyorsabb). Szintén a Parker-szonda lesz az űrkutatás történetében a Naphoz legközelebb kerülő eszköz, minden eddiginél magasabb, mintegy 1400-1500 fokos  hőmérsékletet elérve. A hatalmas hőterhelés ellen a szondát és rajta az érzékeny napelemeket meg kell védeni. Ráadásul a Nap közelében nem csak a hőmérséklettől, hanem az erős részecskesugárzástól és elektromágneses sugárzástól is meg kell védeni a szondát és érzékeny műszereit. Mindehhez az MLI (Multi-Layer Isolation) többrétegű és lyukacsos szerkezetű hővédő pajzsot építették meg az optimális üzemi hőmérséklet biztosítására. A műszereket biztosító elem 11 cm vastag és 2,4 méter átmérőjű. A napelemek túlhevülését folyadékhűtéssel oldják meg. A körülbelül egy személygépkocsi méretű űrszonda össztömege fellövéskor a szükséges üzemanyaggal 685 kg, a “száraz” tömege 555 kg, a hasznos teher (műszerek) pedig 50 kg. A Parker napszonda programja mintegy 1,5 milliárd amerikai dollárba kerül.

A hír megjelenését a GINOP-2.3.2-15-2016-00003 “Kozmikus hatások és kockázatok” projekt támogatta.

Forrás:

Kapcsolódó internetes oldalak:

Hozzászólás

hozzászólás