Vérvörös ég: a valaha látott legnagyobb mágneses vihar

3756

1770 őszén apokaliptikus látványban lehetett részük Kelet-Ázsia lakóinak. A Japán-szigetek, a Koreai-félsziget és Kína keleti partjai felett szabályosan mintha napokon keresztül lángolt volna az égbolt. Valószínűleg senki sem érthette a jelenséget és kialakulásának okát, létezése is csak azért nem merült feledésbe, mert néhány feljegyzés  túlélte az eseményt követő évszázadokat.

Korabeli japán rajzos feljegyzés a jelenségről. Forrás: Japán Országgyűlési Könyvtár (National Diet Library)

Hogy mi is volt ez, azt a modern tudomány is csak több mint egy évszázaddal később értette meg, amikor már jobban feltártuk a Nap működésével kapcsolatos jelenségek mibenlétét. Az egykori szemtanúk egy különleges, vérvörös árnyalatú sarki fény miatt gyönyörködhettek (vagy rémülhettek meg tőle). Oka az erős napaktivitás és a kialakuló geomágneses vihar volt. Most újabb dokumentumok kerültek elő, amik számos részletet tárnak fel az eseményről. Japán kutatók egy csoportja több mint 100 korabeli feljegyzést talált, amelyek arra utalnak, hogy a jelenség jóval hosszabban tartó és intenzívebb volt, mint azt korábban gondoltuk.

A sarki fény viszonylag egyszerű felsőlégköri jelenség, ami a napkitörések során kidobódott töltött részecskék (zömében protonok és elektronok) miatt alakul ki. Ezeket a részecskéket a földi magnetoszféra nagyrészt messze eltéríti, azonban a mágneses pólusok körüli tartományban egy kis részük eléri a légkört. A részecskék az ütközés hatására ionizálják és gerjesztik a légkör atomjait, a gerjesztett atomok pedig fénykisugárzással térnek vissza az  alapállapotukba. A dolog akkor lesz érdekesebb, ha kicsivel nagyobb erejű kitörések érik a Földet. Ekkor a töltött részecskék “áradata” egy kicsit összenyomja a magnetoszférának a Nap felől eső oldalát (animáció ITT, forrás: NASA). Emiatt a jelenség alacsonyabb szélességeken, akár Magyarországról is megfigyelhetővé válik (ilyen utoljára mintegy két éve történt, amiről beszámoltunk ITT).

Igazán izgalmassá pedig akkor válik, ha nagyon heves napkitörésekkel találkozunk. Ilyenkor a magnetoszféra alaposan összekuszálódhat, a képzeletbeli erővonalak összegabalyodnak, és egy rövid időre teljesen kaotikussá válik a bolygónk mágneses tere. Ez a geomágneses vihar. Ekkor igen látványos és extrém jelenségek jöhetnek létre (mint pl. iránytűk megzavarodása vagy auróra a Karib-szigeteken), de akár veszélyes is lehet az elektromos hálózatokra.

A korábban legnagyobbnak gondolt ilyen vihar szerencsére igen régen történ, 1859-ben az úgynevezett Carrington-esemény során. Abban az időben az elektromosság használata még nem volt általánosan elterjedt, de így is okozott némi bajt. Az infrastrukturális károkon kívül néhány távírászt is áramütés ért. A japán kutatók eredményei ezt az eseményt akarják letaszítani a trónjáról.

A dokumentumok, melyeket felfedeztek, mind 1770 szeptemberéből és októberéből valók. Vannak köztük hivatalos (állami adminisztratív jellegű) feljegyzések és korabeli személyes naplók bejegyzései is. Ezek összességében azt sugallják, hogy a tűzvörös auróra a korábban gondoltaktól jóval nagyobb területeket érintett, Japán északi részétől egészen Kína déli csücskéig látható volt. Ezen felül összehasonlították az 1770-ben készült napfoltrajzokat a Carrington-esemény időszakában készített rajzokkal.

Johann Caspar Staudacher német csillagász napfolt rajzai 1770-ből. A legnagyobb napfolt-csoport egy kb. 30 fokos területet foglal el. Forrás: Leibniz Asztrofizikai Kutatóintézet, Potsdam
Carrington 1859-es rajzának részlete. A kiterjedése kisebb mint az 1770-es, kb. 15*10 fok. Forrás: Carrington, R. C., MNRAS, 20, 13-1

Ezek alapján az előbbi jóval hevesebb lehetett, ugyanis a Nap felszínének nagyobb hányadát borították foltok és aktív területek. A feljegyzések szerint az időtartama is hosszabb lehetett, mert míg a Carrington-esemény csak kettő, addig ez előbbi mintegy kilenc napon keresztül megfigyelhető volt. El lehet képzelni, milyen károk keletkezhetnének, ha bármelyik esemény a kettő közül ma történne. „A civilizációnk nagy mértékben függ a műholdaktól és az elektromos hálózatoktól” – ahogy a publikációban olvashatjuk. „Ha egy ilyen most csapna le a Földre, annak katasztrofális következményei lehetnének.” Persze a potenciális károkat megfelelő felkészültségi szint esetén jelentősen csökkenthetnénk, de ettől a szinttől még jelenleg igen messze vagyunk.

Így vagy úgy, a mai modern világunknak jóval több félnivalója lenne, mint egy kis baljós vöröses derengés pár napig az égen.

Forrás: slate.com

Szakcikk: arxiv.org

Hozzászólás

hozzászólás