A Melitta csillagfedése

37

Ladányi Tamás, Veszprém

Azon szerencsés emberek közé sorolhatom magam, akik már átéltek pozitív kisbolygó okkultációt, és bátran állítom, hogy ez a jelenség az egyik legnagyobb észlelési élményt jelenti. Történt ez anno 2000. október 15-én a (360) Carlova – HIP 9975 találkozásakor, amelyet barátaim társaságában Balatonfűzfőről figyeltem meg az örökbecsű 80/1200-as refraktorommal. Azóta néhány sikertelen kísérlettel gyarapítottam a fedések történetét, amelynek mélypontja a 2002-es (345) Tercidina okkultáció szemerkélő esőben zajló végigkövetése, pontosabban követhetetlensége volt otthonuktól távolra utazva.

A jelenség előestéje jobban is kezdődhetett volna; az M44 – Vénusz együttállást fényképeztem, de ez ég párás, fátyolos volt, így nem is született igazán jó felvétel. A felszerelést azonban nem pakoltam el, gondolva az éjjel negyed háromkor várható eseményre. A fárasztó munkanap után az egy órás kelés szinte fájdalmas volt; amely az ég állapotát tekintve tovább fokozódott: déli irányban csak homályosan látszottak csillagok a városi fényszennyezésben és a Jupitert is jókora haló övezte. Bár a fedendő csillagunk a maga 8,1 magnitúdójával fényesnek számít, ilyen körülmények mellett nincs reális esély. Az előzetes számítások is tőlünk északra jósolták nagyobb valószínűséggel a fedés bekövetkeztét…

Fél óra elteltével pozitív fordulat következett be; tisztulni kezdett! Gyorsan beállítottam a műszereket, de már nincs sok idő hátra, és még a csillagot is azonosítani kell! Pupilla tornásztató mozdulatok a laptop kijelzője és a fényképezőgép keresője között, néhány nátriumlámpás hátterű narancssárga próbakép a területről, élesség időközben elment, élességállítás újra, célobjektum időközben elállítódott, keresés újra, DCF óra szem előtt legyen (!), már csak két perc… Kb. egy perccel az okkultáció előtt az óragépet kikapcsolom, (csíkhúzós lesz!), közben egyik szemem a DCF órán, expozíció kezdete szinkronban legyen az időmérővel, expó, telnek a súlyos másodpercek, igen – most remélhetőleg történik valami valahol a fejünk felett, pulzusom felszökik hetvenre (normálisan ötven), expó vége…

Felér egy örökkévalósággal, amíg a számítógép letölti a kameráról a nyers képet. Közben idegesen fel-alá járkálok: na, mi lesz már! Végre itt a kép, és sikerült: a HIP 95228 csillagívének közepén egy jókora üresség tátong, sokkal nagyobb a vártnál. Mint utólag kiderült, a fedés az előrejelzés sávjánál délebbre húzódott, és én éppen a maximálisan várható leghosszabb időtartamot csíptem el. A közelmúltban néztem meg Woody Allen rendezésében a Match Point című filmet, amely az élet szerencsés történéseit a hálón megpattanó labdához hasonlította. A Melitta aszteroida által feldobott meccslabdát ezúttal sikerült szerencsésen kihasználnom.

Hozzászólás

hozzászólás