Régóta terveztem már „a tűz és jég országát”, Izlandot megnézni. Sok gyönyörű képet láttam kék vizű vízesésekkel, zöld mohával ellepett fekete vulkáni sziklákkal, jégdarabokról a fekete fövenyen, a szilaj, érintetlen felföldi részekről – fotósként a táj engem is megbabonázott.
Martin Ferenc, Izland
Rég vágytam újra látni a sarki fényt is. Aki már látta, tudja: a táncoló éjjeli szivárványhoz kevés dolog fogható. Épp maximumához közelít a 11 éves napciklus, így most pár évig újra jó eséllyel alakulnak ki szép aurórák a sarkkörhöz közel, így Izlandon is. Izland azonban köztudottan drága, a szállás és az autóbérlés is, a buszhálózat pedig kezdetleges. Ezért döntöttem úgy, hogy bringával megyek, két költséges legyet egy csapásra: ugyanis gyalog és bringatúrázva bizonyos feltételek mellett megengedett a vadkemping, míg gépjárművel tilos; így pedig már a szűkös kerettel sem volt lehetetlen egy hosszú izlandi út.
A késői fekvés és a fagyos reggel miatt másnap lassan indult a nap, 10 óra is elmúlt, mire összerámoltam. Szikrázó napsütésben, kellemes úton tekertem egészen a Skógafoss-vízesésig – ekkor bezzeg beborult, így a vízpermet már nem díszítette szivárvánnyal a zuhatagot. Az idő viszont fogyott, még csak félúton voltam, 35 km-re a Dyrhólaey-félszigettől, ahol a világítótoronnyal terveztem asztrotájképet lőni; bár jó időben két óra se lenne, de a szembeszéllel egy kicsit lassabb volt a haladás; a hátam mögött pedig fenyegető felhők gyülekeztek. Sólheimasandur mellett haladt el az út, de itt most meg sem álltam, ahogy a Pétursey-hegynél is csak egy fotót lőttem a drámai hatású felhőkkel, majd siettem tovább, de már így is lement a Nap, mire a félszigetre vezető útra letértem. A fekete homokos, füves síkságból meredek, helyenként függőleges bazaltfalaival tiszteletet parancsolóan kiemelkedő fennsíkra egy rövid, de annál meredekebb szerpentin vezetett fel – a nap végén elcsigázva, a felhős eget látva előbb fogadkoztam, hogy én oda fel nem tolom a bringát, de amint észrevettem, hogy itt-ott mintha tisztulna, mégis nekiveselkedtem. És milyen jól tettem… A kp4-es előrejelzést kp6-ra módosították: amerre tisztult az ég, körbe jelentek meg a sarki fények, majd felettünk is elkezdett táncolni, bevilágítva a tájat; a csúcspont pedig az volt, amikor éppen a világítótorony felett a zöld és vörös között egy nagyon ritka, fehér sáv is áthaladt, pár percre nemzeti színűre festve az eget. Ezután viszont az ég befelhősödött, a szél viharossá fokozódott; a fényképezőgép akkui sorra lemerültek, már csak egy maradt félig, a powerbank-ok is már végüket járták. Még vártam tovább, hátha javul a helyzet, de csak egyre rosszabb lett; amint 3-kor összepakoltam és elindultam a lejtőn lefelé, az eső is eleredt, a vihar elől az egyetlen menedékem a lenti parkoló nyilvános WC-jének fűtött, üvegezett előtere volt. Az eső csak 8 után állt el; a szél viszont továbbra is erős maradt, sokszor tekerni nem, csak tolni tudtam a bringát: a közeli Víkbe, ami a déli part legnagyobb (750 fős) városkája, csak délután érkeztem meg, a további várható eső miatt pedig maradtam még egy napot.
Részlet szerzőnk Két keréken tűzön-jégen – aurórák nyomában Izlandon c. cikkéből (Meteor 2024/4.).
