Az M57 és központi csillaga

4012

A kora nyári égbolt nevezetes planetáris köde az M57, a Gyűrűs-köd távcsöves bemutatók népszerű célpontja. Az égi füstkarika szemlélése közben elmerenghetünk a csillagászat története fölött épp úgy, mint a Nap típusú csillagok életútján.

Sebestyén Attila, Csongrád

Felfedezése két francia csillagász, Antoine Darquier de Pellepoix és Charles Messier nevéhez fűződik, akik üstököskeresés közben találtak rá, utóbbi katalogizálta 1779 januárjának végén, 57-es sorszámmal. Pár héttel később Darquier volt az, aki megfigyelései alapján a Jupiterhez hasonlította az objektumot.

Az 1700-as évek végén a csillagászok még nem rendelkeztek megfelelően pontos és nagy nagyítású távcsövekkel, így nem volt lehetőségük részleteikben figyelni meg ezeket az objektumokat. Úgy vélték, hogy ezek a ködszerű foltok, amiknek alakja erősen szembetűnő, mintha halvány bolygókorongok lennének. William Herschel volt az, aki planetáris (bolygószerű) ködöknek nevezte el ezeket az objektumokat.

1800-ban Friedrich von Hahn német csillagász azt állította, hogy néhány évvel korábban mintha látott volna a ködösség közepén egy csillagot, de megfigyelését nem tudta megismételni. Azonban meg volt győződve róla, hogy változik a köd központi része.

Mindenképp meg kell említenünk Gothard Jenő magyar csillagász nevét, aki 1886 szeptemberében először fényképezte le a ködöt és a központi csillagot herényi csillagdájában.

1935-ben J.C. Duncan felfedezte a köd külső halóját. A képekből kiderült, hogy az M57 kiterjedt halója nagyobb, mint 3,5 ívperc. Ma már elfogadott, hogy a köd kiterjedése 1,3 fényév, és hozzávetőleg 20-30 km/s sebességgel tágul.

Az M57 Sebestyén Attila felvételén. 150/750-es Newton-távcső, TeleVue 3x, ASI 174MM kamera, 48×180 s expozíció 2019. június 9/10-én.

A planetáris ködök szabad szemmel nem láthatóak, megfigyelésükhöz távcső szükséges, hiszen meglehetősen halvány objektumok. Élettartamuk mindössze pár tízezer év. Kialakulásukért bizonyos típusú csillagok a felelősek életük végén (kis és közepes méretű csillagok, mint a Nap), ezek a csillagok életük során hidrogénkészletüket magfúzióval héliummá alakítják. Amikor elfogy a hidrogén, a magból kiáramló energia is csökken, így a külső részek is elvesztik stabilitásukat. A csillag magja összehúzódik és még forróbb lesz. A külső rétegek felfúvódnak, és a csillag “vörös óriássá” alakul. Ekkor elkezdi égetni a héliumot. A héliumfúzió során oxigén- és szénatomok jönnek létre a felszín alatti rétegekben. A további hőmérséklet változás miatt a hélium-fúzió még jobban felgyorsul, ennek következtében hamar elfogy a hélium is, így a csillag magja még jobban összehúzódik, ha a külső rétegekben is elindul a héliumfúzió, ami már robbanásszerűen zajlik. A csillag ledobja külső rétegeit. A csillag körül ezek a gázok burkot alkotnak, így alakul ki a planetáris-köd, mely folyamatosan tágul, a csillag magja pedig lassan lehűl, a magfúzió megszűnik, a ködösség pedig eloszlik, a csillagból pedig fehér törpe lesz.

A planetáris köd egy gázokból és plazmából álló burok egy olyan csillag körül, amely ledobta külső rétegeit, magjában már nincs energiatermelés, viszont nagyon sűrű és forró a magja, így ultraibolya sugárzást bocsát ki, így ionizálja a mag körül lévő gázburkokat, amelyek így világítani kezdenek. A ködösség fokozatosan tágul, majd szertefoszlik. Az igen látványos planetáris köd fázis tartama mintegy 10 ezer év, ami meglehetősen rövid epizód a csillag több milliárd éves életútjához képest.

Amint azt fentebb említettük, a Gyűrűs-köd központi csillagát elsőként Gothard Jenő fényképezte le, 1886-ban. Az ő munkásságára is emlékezünk június 15-én, a tatai asztrofotós konferencián.

Hozzászólás

hozzászólás