Naptárunk története

8149

Az újkőkori forradalom

    Az emberiség életmódjában
a legforradalmibb változás időszámításunk
előtt mintegy 8-10 ezer évvel ezelőtt állt be. Ekkor
tért át ugyanis az addig kizárólagos
gyűjtögető, vadász-halász életről a
földművelésre, és így fő tevékenysége
a mezőgazdasági termelőmunka lett. Az állattartó
népcsoportok még vándorolhattak – a
földművelőknek már a termőföld közelében
kellett élniük. Akkor születtek tehát az első
nagyobb állandó települések, városok.
A vályogból, téglából vagy kőből
rakott falak mögött már nemcsak kényelmesebben,
de biztonságosabban is élhetett az új közösségi
élethez szokó ember és családja.

    Nyilvánvaló, hogy
elődeink csak hosszú időn át gyűjtött
tapasztalatok birtokában tehették meg ezt a forradalmi
lépést. Nagyon sokszor kellett már látniuk
azt, hogy a földbe került magvak sokszorosa hajt ki és
érik be egy idő múlva. Ennek tudatában bízták
életüket az újkőkoriak a növények
terméshozó tevékenységére. Bíztak
a gabonanövények életének szabályos
ritmusában és abban, hogy a kisarjadó növény
kalászt érlel, s azon jóval több terem,
mint amennyit a földbe vetettek.

    De a kőkoriaknak már azt is
tudniuk kellett, hogy mikor lehet és mikor kell vetni, aratni,
a földet előkészíteni, a folyók és
folyamok termékenyítő áradására
felkészülni. (Nem véletlen, hogy a nagy ókori
civilizációk a Hoangho, a Gangesz, a Tigris és
az Eufrátesz vagy a Nílus partjainál alakultak
ki.) Őseinknek tehát el kellett igazodniuk az időben, előre
és biztosan kellett következtetniük arra, hogy
milyen nagy időjárás-változás várható,
vagyis hogy melyik évszak, milyen munkálatok ideje
következik.

    A földművelő társadalomnak
időfelosztási, időbeosztási rendszert kellett
megalkotnia, amely a pillanatnyi időjárástól
függetlenül biztosan megmondja, hogy időben hol tart ember
és növény, tehát: naptárt kellett
létrehoznia.

    Az a népcsoport, amely nem
alkotott vagy nem ismert naptárt, többnyire keveset
aratott, így legyengült, és az erősebb népek
leigázták.

    Hogyan lehet eligazodni az időben?
Hogyan lehet naptárt alkotni?

    Erre csak egyetlen mód volt és
van: csillagászati megfigyeléseket kell végezni.

    Ezért jogos az a kijelentés,
hogy a csillagászat az első tudomány, amely
termelőerővé vált.

Az első csillagászok és
obszervatóriumok

    A korszerű csillagvizsgálók
és távcsöveik technikai csúcsteljesítményeire
gondolva a mai emberben óhatatlanul felvetődik az a kérdés,
hogy micsoda eszközzel és miféle megfigyeléseket
végzett vajon a kőkori ember.

    Senki ne gondoljon óriás
távcsövekre, kupolás obszervatóriumokra az
első csillagászati megfigyeléseket illetően. Ezekhez
ugyanis elegendő volt néhány nagyobb kődarab – vagy
akár két karó is.

    Fontos csillagászati észlelés
volt elsősorban a Nap kelési és nyugvási
helyének megfigyelése a látóhatáron.
Tudjuk, hogy egy évfolyamán csak két alkalommal
kel a Nap pontosan keleten és nyugszik pontosan nyugaton.
Tavasztól őszig a kelési pont fokozatosan tolódik
északkeletre és ismét vissza, majd ősztől
tavaszig délkelet felé és onnan visszafelé
vándorol. Ha tehát valaki két karó vagy
oszlop segítségével megjelöli a pontos
kelet-nyugati irányt, az minden további évben,
csupán a Nap kelési és nyugvási
helyzetének figyelemmel kísérése alapján
ki tudja jelölni a napévnek két napéjegyenlőségi
napját. A régi népek észrevették,
hogy a napkelte és napnyugta irányával
párhuzamosan változik az időjárás,
továbbá a növények életének
körforgása is. Ezért figyelték és
jelölték meg a napkelte irányait kövekkel,
tornyokkal vagy más módon. Minél több
pontot rögzítettek a látóhatáron az
évi napkelte- és napnyugtairányokból,
annál biztosabban és pontosabban építhették
fel időbeosztási rendszerüket, vagyis naptárukat.

    Ezért épült a
dél-angliai ősi kőkör, a Stonehenge főtengelye a nyári
napforduló napján kelő Nap irányába, és
részben ezért jelöltek ki hosszú, egyenes
vonalakat a pre-inka indián kultúrák népei
a perui Nazca-fennsíkon. Az i. e. 3. évezred közepe
táján épített nagy gizehi piramisok
alapélei mind pontosan észak-dél, ill.
kelet-nyugat irányában épültek. Így
az utóbbiak segítségével az óegyiptomiak
szinte napra pontosan ki tudták jelölni a tavaszi és
az őszi napéjegyenlőség idejét.

A 3500-4000 éves dél-angliai
Stonehenge kőkör által kijelölhető a nyári
napforduló ideje. Az ekkor – június 21-én –
kelő Nap irányába néz a kőépítmény
tengelye

    Az első csillagászati
„obszervatóriumokban” elsősorban csak a Nap és a
Hold járását, kelését-nyugvását
figyelték. Az akkori csillagászok papok voltak.
Tudományuk szerves része volt a vallási
tanoknak, amelyeket képviseltek. Minthogy megfigyeléseiktől
és az azokat követő rendelkezéseiktől,
kihirdetett utasításaiktól függött a
vetés, az aratás és a többi földművelő
munka ideje, tevékenységük a nép életében
rendkívüli fontosságú volt.

    A Nap és a Hold mellett azonban
más égitesteket, csillagokat és
csillagcsoportokat is figyelemmel kísértek az ókori
csillagászpapok. Könnyen megérthetjük, hogy
miért.

    A növényvilág
életritmusát a napév adja. Leegyszerűsítve
azt mondhatjuk, hogy egy év az az idő, amely alatt a Föld
egyszer megkerüli a Napot. Ez jóval hosszabb idő, mint a
Föld tengelyforgási ideje, a nappal és éjjel
váltakozása, a nap. Egy nap alatt a Föld csak
keveset halad a Nap körüli pályáján.

    Azokat a csillagokat és
csillagképeket a Földről nem lehet látni, amelyek
előtt a Nap látszólag elvonul a nappálya
mentén. A Nap ugyanis erős fényével oly
mértékben megvilágítja a Földet
burkoló levegőréteg gáz- és poranyagát,
hogy amidőn a látóhatár felett tartózkodik,
szórt fénye elnyomja a csillagok sokkal gyengébb
fényét. Estétől reggelig azonban a Föld
túlsó oldalát világítja meg, így
tőlünk nézve láthatók a csillagok.
Minthogy a Nap lassan eltolódik a csillagok között,
mindig más és más csillagok fényét
nyomja el a nappali égen, és mindig más és
más csillagok és csillagképek láthatók
este és éjjel.

    Minden évszaknak megvan tehát
a maga csillagos égboltja. Ezért kísérték
nagy figyelemmel a régi népek csillagászai a
csillagos eget, a csillagok és csillagképek helyzetét
is.

    Tavaszi alkonyatok után az Orion
már a nyugati horizonthoz közel, lenyugvóban van.
Még jól látszanak az Ikrek fejét alkotó
csillagok: a Castor és a Pollux. Igazi tavaszi csillagkép
a nevéhez méltó alakú Oroszlán.
Sötétedés után bukkan fel a keleti
látóhatár fölé a Szűz és a
Mérleg.

    Nyáron három csillagkép
legfényesebb csillaga alkotja az ún. Nagy Nyári
Háromszöget: a Lant a Vegával, a Hattyú a
Denebbel, a Sas az Atairral. Jellemző nyári csillagkép
még az Északi Korona, a Bootes (Ökörhajcsár)
és a Herkules. A Déli látóhatár
közelében a Skorpió és a Nyilas csillagai
látszanak.

    Ősszel látszik az Andromeda
mondakör minden csillagképe: az Andromeda, közelében
a Cassiopeiával és a Cepheusszal, a Perseus és a
Pegasus, keleten a Cet. Ha napnyugta után a keleti égen
feltűnnek a Fiastyúk csillagai a Bika csillagképben,
tudhatjuk, hogy közeledik a hideg tél. Népünk
ezért Fagyhozónak nevezte el ezt a kis
csillagcsoportot.

    A téli éjszakák
ragyogóan fényes csillagok és szép
csillagképek látványával kárpótolnak
minket a vacogtató hidegért. Tündöklik a Bika
vörös szeme, az Aldebaran, a Szekeresben a Capella, az
Ikrek két fényes csillaga, a Kis Kutyában a
Procyon. Talán a legszebb csillagkép a télen
látható Orion – nálunk Kaszás. A Kaszás
derekát alkotó három csillag a Nagy Kutyában
levő Siriusra, az egész égbolt legfényesebb,
legragyogóbb csillagára mutat. Ezt a csillagot különös
gonddal figyelték a régi egyiptomi papok, mert amidőn
napkelte idején megpillanthatták a látóhatár
szélén, abban az időben kezdett áradni a Nílus,
és pár hónapig elborította a
termőföldeket, majd elvonulva rajtuk hagyta termékenyítő,
fekete iszapját. Az áradásra tehát fel
kellett készülni Egyiptomban, sőt az ezt jelző
Sirius-kelés az ún. ünnepi naptár újéve
volt.

    Vannak olyan csillagok és
csillagképek, amelyek egész évben látszanak,
csak helyzetük, irányuk változik az évszakok
során. Ilyen ún. cirkumpoláris csillagképek
közé tartozik a Nagy Medve, amelynek hét
legfényesebb csillagát már Homérosz is
Szekérnek nevezi. Ez nálunk a Göncöl szekere.
Két hátsó kerekét jelző csillaga
vonalában találjuk a Kis Medve legfényesebb
csillagát, a Sarkcsillagot. Ennek közelében van a
forgó égbolt látszólag mozdulatlan
pontja, az Északi Pólus, amely kijelöli az északi
irányt.

    Aki ismeri a csillagokat és
csillagképeket, alkonyat után az égre pillantva
megmondhatja, milyen évszak van, hol járunk a napévben.

A mintegy 4500 éves egyiptomi
gizehi piramisok lapjait és alapéleit a fő égtájak
irányába építették. A
kelet-nyugati élek segítségével
kijelölhetők a napéjegyenlőség napjai

    A régi babilóniaiak első,
hozzávetőleges méréseik alapján úgy
vélték, hogy 360 nap eltelte után látszanak
ugyanúgy a csillagok, mint egy évvel azelőtt. Ez az
eredmény jól beleillett számolási
rendszerükbe, minthogy ők a 60-as számrendszert
használták. Ezt a számot őrzi napjainkban is a
teljes körben levő fokok száma, noha pár év
alatt a babilóniaiak előtt is nyilvánvaló lett,
hogy ennél néhány nappal több van egy
évben.

    Az év mindenképpen sok
napból áll, és a régieknek bizonyára
nehéz volt ennyi napot megszámlálni, észben
tartani vagy feljegyezni. Olyan időegységre volt szükség,
amely hosszabb, mint a nap, amelyből jóval kevesebb van az
évben, amelyet tehát könnyebb megszámolni
és megjegyezni.

    Ilyen időegység a holdhónap.

Napévek – holdhónapokkal
mérve

    A régebbi kőkorokból:
30, sőt 50 ezer éves múltból maradtak ránk
„feljegyzések”, amelyek bizonyíthatják, hogy
az ősember figyelemmel kísérhette a Hold változásait,
és napról napra véset alakban megörökítette,
hogy milyennek látszik. Legalábbis erre utalnak
bizonyos csontlapok furatszerű, faragott pontsorai.

    A Hold fény- és
alakváltozása valóban feltűnő és
kényelmesen megfigyelhető égi jelenség. Mintegy
30 napig tart, amíg az egyik holdfázis – például
holdtölte – után ugyanazt az alakot mutatja a Hold. Az
első földművelő társadalmak ennek megfelelően ilyen,
kb. 30 napos időkörökkel, holdhónapokkal osztották
fel az évet.

    Első megfigyeléseik szerint 12
holdváltozás múlva térnek vissza az
évszakok, vagyis az évben 12 holdhónap van. De
már néhány éven belül rá
kellett jönniük arra, hogy ez a megállapítás
pontatlan. Egy napév ugyanis valamivel több, mint 365
nap, 12 holdhónap pedig csupán kb. 354 nap. Ha tehát
az egyik év a tavaszi napéjegyenlőség napjával
kezdődött, 12 holdhónap eltelte után a napkelte
pontja a látóhatáron még nem ért
vissza a pontos keleti irányhoz. Három év múltán
pedig már több mint egy teljes hónapra nőtt az
elcsúszás. Ezt már Hammurapi, Babilónia
megalapítója és első uralkodója (i. e.
17. sz.) is észrevette, és úgy intézkedett,
hogy ha niszannu hónapban, az év első – tavaszi –
hónapjában még nincs tavaszi napéjegyenlőség,
akkor a nyári ululu hónap után egy másik
ululut kell beiktatni a hónapok sorába.

    Hammurapi nem intézkedett
afelől, hogy mely évek legyenek 13 hónapos szökőévek.
Később egy 8 éves ciklust alkottak, amelyben 3 év
volt 13 hónapos szökőév. De ekkor
szisztematikusan elcsúszott a naptár éve a
holdhónapokhoz képest. Nyolc év után
ugyanis már nem újholdra esett a naptári
„hold”-hónapok kezdete. Ezért már az i. e.
1. évezred első felében olyan 19 éves ciklust
alkottak és használtak, amelyen belül 12 év
közönséges, 12 holdhónapos, hét év
pedig 13 holdhónapos év, vagyis szökőév
volt. Ezt a ciklust az i. e. 5. században a görögök
is átvették Metón csillagász nevéhez
kapcsolva.

    Hasonló naptárt használ
az izraelita egyház. Az ilyen, részben a holdhónapokat,
részben a napévet is figyelembe vevő naptárakat
idegen szóval luniszoláris naptáraknak nevezzük.
Ilyen módon érhetik el használói azt,
hogy a naptár eltérése a napév megfelelő
szakához viszonyítva mindig egy holdhónapnál
kisebb legyen. Ezt figyelhetjük meg néhány ázsiai
nép – például a vietnami – naptárában,
amelyben az újév mindig vagy január vagy február
hónapban van.

Mohammed naptára

    A régi arab nép
állattenyésztéssel és kereskedéssel
foglalkozott, tehát nem volt élete olyan szorosan az
évszakokhoz kötve, mint a földművelőké.
Ehhez még azt is hozzá lehet venni, hogy a régi
arab törzsek mind a szubtropikus égöv alatt éltek,
amelyben az évszakok nem válnak el olyan élesen,
mint nálunk, a mérsékelt égövben. A
6. és 7. sz. fordulóján élt Mohammed, az
iszlám vallás megalapítója nem tudott
írni-olvasni, így kereskedőútjai során
csak hallomásból értesült a naptár
kérdéseiről. Nem értette, mert nem érthette,
miért kell időnként szökőhónapokat vagy
szökőnapokat iktatni az évbe, ezért vallási
vezetővé válása után megtiltotta ezeknek
a rendkívüli időszakaszoknak a használatát.
Elfogadta a természettől adott holdhónapokat, és
kijelentette, hogy ezek száma csak 12 lehet. De – mint
láttuk – 12 holdhónap csak kb. 354 nap, vagyis
mintegy 11 nappal rövidebb a napévnél. Ezért
a mohamedánok évének minden hónapja
évenként 11 nappal eltolódik, és
átvándorol minden évszakon. Körülbelül
34 év múlva kerül vissza az újév a
napévnek arra a helyére, ahol volt. Közben azonban
csak 33 napév telt el. Minthogy a mai naptári évünk
a napévvel azonos hosszúságúnak vehető,
a szerintünk 33 éves mohamedán magát 34
évesnek mondja, mert rövidebb évekkel méri
a korát, mint mi.

    A Hold két ugyanolyan fázisa
között eltelt idő kb. 29 és fél nap. A
mohamedánok évében a hónapok felváltva
29 és 30 naposak. Minthogy a holdhónap hossza 29,5
napnál valamivel több, a holdfázisokhoz képest
a naptárban a hónapok „sietnek”: háromévenként
kb. egy egész napot. A mohamedán holdhónapok
kezdete az a nap, amidőn naplemente után első ízben
lehet megpillantani a vékony holdsarlót. De három
év múlva csak a naptár szerinti hónap
kezdődik: a Hold csak a következő napon látszik. Hat év
múltán az eltérés már két
nap – és így tovább. A régi arab
csillagászok jó módszert alkottak az eltérés
kiküszöbölésére: 30 éven belül
11 évben a rendszerint 29 napos utolsó hónaphoz
még egy napot adtak. Így a mohamedán naptár
3000 éven át egy napon belüli hibával
együtt jár a holdváltozásokkal. A napévvel
azonban nem, ezért a mohamedán évszámítási
rendszerben megadott éveket csak megfelelő eljárásokkal
lehet átszámolni a mi naptárunk adataira. A
mohamedánok különben 622-től, Mohammed Mekkából
Medinába való átköltözése
(hidzsra) idejétől számítják éveiket.

 
A mohamedánok szent könyve,
a Korán 9. fejezetének 36-37. verse tartalmazza a naptárra vonatkozó
szabályokat. Ezek szerint a hónapok száma Allah törvénye szerint 12.
A közölt szövegrész tartalma: „Szökőhónapok
beiktatása az évbe a hitetlenség
műve. Ebben a hitetlenek tévednek. Ők megengedik ezt az
egyik évben és nem engedik meg
a másikban … és megengedik azt, amit Allah
megtiltott…”

A Nap fontosabb, mint a Hold

    A növények nem a Hold,
hanem a Nap látszó járásához
igazodnak: az évszakok szerint vethetők és arathatók.
Igaz, a délebbi, szubtropikus vidékeken a gabona előbb
érik be, mint nálunk: valamivel a tavaszi
napéjegyenlőség utáni időben. Palesztinában
ezért az újholddal kezdődő tavaszi holdhónap
közepén – vagyis holdtöltekor – kezdődött
az aratás. A tavaszi hónap pedig az volt, amelyikbe a
tavaszi napéjegyenlőség napja esett. Az aratás
kezdete tehát olyan ünnep volt, amelynek helyét az
évben csillagászati jelenségek idejével
rögzítették. Ez az ősi palesztinai aratáskezdő
ünnep a peszah – vagyis a húsvét. Hogy mikor van
az évben, azt ma is az ismert szabály adja: március
21-ét (vagyis a tavaszi napéjegyenlőséget)
követő holdtölte utáni első vasárnap a
húsvétvasárnap. Ez a keresztény vallási
életben ma is érvényes szabály tehát
még őrzi az egykori holdhónapokkal számoló,
ősi palesztinai naptár nyomát.

    Az egykori közel-keleti népek
a napév gazdaságilag fontos határnapjait,
amelyeket egyszerű csillagászati megfigyelések útján
tudtak meghatározni, ünnepnek jelentették ki, és
minden évben gondosan számon tartva megülték.
Sok ilyen ősi ünnep maradványa található
az európai keresztény népek naptárában
is.

    Az égitestekre és azok
megfigyelésére, továbbá a földművelő
népek életében fontos időpontok, vagyis az
ünnepek közötti összefüggésre utalnak
a Biblia első fejezetének szavai, amelyeket a mitikus
„teremtéstörténet” negyedik napjának
leírásánál olvashatunk (Károli
Gáspár fordításában):

„És monda Isten: Legyenek
világító testek az ég mennyezetén,
hogy elválasszák a nappalt az
éjszakától, és legyenek jelek, és
meghatározói ünnepeknek, napoknak és
esztendőknek. És legyenek világítókul
az ég mennyezetén, hogy világítsanak a
földre. És úgy lőn. Teremté
tehát Isten a két nagy világító
testet: a nagyobbik világító testet,
hogy uralkodjék nappal és a kisebbik világító
testet, hogy uralkodjék éjjel; és
a csillagokat.”

 

    Az idézetből kiderül, hogy
a régi emberek szerint az égitestek kizárólagos
célja az ember számára hasznos feladatok
végzése: világítás, évek,
napok és ünnepek meghatározása.

    Az első nép, amely rájött
arra, hogy a földművelés terén a Nap fontosabb,
mint a Hold, az egyiptomi volt.

 
A papság által használt
egyiptomi ünnepi naptár. A 12, egyenként 30 napos
hónap után pótnapok száma öt,
négyévenként hat

    Az óegyiptomiak már az i.
e.-i harmadik évezredben szakítottak a holdhónapok
használatával. Évükben a Hold csak a
hónapok számát, a 12-t adta, de a hónapok
hossza független volt a holdváltozások
időtartamától. Minden hónap kereken 30 napot
számlált. Minthogy nyilvánvaló volt, hogy
360 nap kevés, az évek végéhez öt
pótnapot – ünnepnapot – adtak.

    Már a Sinusnál
említettük, hogy milyen gondosan figyelték az
egyiptomi csillagászpapok ezt a csillagot. Így nem volt
nehéz észrevenniük, hogy négy év
múlva a Sirius kelése már egy napot késik.
Százhúsz év múlva az eltérés
már egy teljes hónapot tett ki, és csak mintegy
1460 év múltán esett ismét a Sirius
Nappal egyidejű kelésének ideje a naptári
újévre. A földművelés szempontjából
oly fontos Nílus-áradás – látszólag
– a Sirius szerint, a nép által használt 365
napos év újévétől függetlenül
érkezett minden évben. Ezért a papok a külön
naptárukat, az ún. ünnepi naptárt
használták, amelyben minden negyedik év egy
pótnapot kapott. Ennek újéve a Sirius Nappal
egyidejű kelésének napja volt, és a nép
naptárának újéve minden négy évben
egy további nappal távolabb tolódott. Egyiptom
hosszú történelme folyamán két ízben
is összekerült a kétfajta naptár újéve.
Ezt nagy vigalommal ünnepelték a Nílus-völgy
egykori lakói.

Miért olyan nehéz a
naptárkészítés?

    Az időt egyenletesen megismétlődő
események közötti időszakaszok megszámolásával
mérhetjük. A természet, az égitestek járása
több ilyen eseménysorozattal szolgált az embernek.
A nappal és az éjjel váltakozása adta a
napot, a holdváltozások a hold hónapot, és
a Nap változó kelési-nyugvási iránya
és delelési magassága, az időjárás
nagy váltakozási periódusa a napévet.
Ezekből a különböző hosszúságú
időegységekből kellett őseinknek használható
időbeosztási rendszert, naptárt alkotniuk. A feladat –
mint már láttunk rá több példát
– egyáltalán nem könnyű.

    A nehézséget az okozza,
hogy ezek az időkörök nincsenek meg egymásban egész
számsor. Egy év nem kerek 12 holdhónap, egy
holdhónap nem kereken 29 vagy 30 nap, és egy év
napjainak száma is több, mint 365, de kevesebb, mint 366
nap. Az időegységek, amelyeket a természet adott,
össze-mérhetetlenek. Ha elosztjuk a nagyobbakat a
kisebbekkel, olyan számokat kapunk, amelyeknek tizedes tört
jegyei tetszőlegesen szaporíthatok aszerint, hogy milyen
pontosan mértük az egyes időegységeket. Nézzünk
néhány példát:

1 év = 12,368265… holdhónap
és
= 365,242199… nap;
1 hó = 29,530588… nap;
12 hó = 354,367056… nap.

    Ezeket az össze nem illő
időegységeket szervesen összefüggő rendszerbe
foglalni, vagyis naptárt alkotni valóban nem könnyű.
De a régiek e három természetes időkör
mellé egy negyediket is csatoltak: a hetet.

    Az óegyiptomiak tíznapos
időközökre – görögösen dekádokra –
osztották hónapjaikat. Görögországban
és a római birodalomban nyolcnapos „heteket”
használtak. A keleti eredetű hét már a
Bibliában is szerepel. A már idézett héber
teremtéstörténet szerint Isten hat nap alatt
teremtette a világot, a hetedik napon pedig megpihent. Ezért
ez a – héber nyelven sabbat – nap szünnap.

    A sabbat és általában
a hét valószínűleg összefügg a
Babilóniában használt holdhónapokkal és
a holdtöltére használt umu sapattu nevű
szünnappal, amely később minden holdfázisra
kiterjedt. Egész napokkal kifejezve valóban ennyi nap
telik el két holdfázis – például első
negyed és holdtölte – között. Minthogy négy
hét nem ad ki egy teljes holdhónapot, a két-két
sapattu közötti időszakok, a hetek elszakadtak a Hold
járásától, és megszakítatlan
időkörláncot alkottak, amelyhez a régi keleti
alapokon nyugvó vallások ma is ragaszkodnak.

    A görög-római
kultúrkörben a nap minden órájának
megvolt a maga védő bolygója, azaz istene. A Nap, a
Hold és az öt látható bolygó a
Földtől mérhető képzelt csökkenő
távolságuk szerinti sorrendben védték az
egyes órákat: Szaturnusz, Jupiter, Mars, Nap, Vénusz,
Merkur és Hold. Ha az egyik nap első órája
például a Holdé volt, a következő nap már
nem a Hold, hanem a Mars órájával kezdődött,
a harmadik nap Merkuréval – és így tovább.
Valószínű, hogy a hét napjai az illető nap
első órájáról kapták latin
nevüket. Ez az elnevezés aztán a legtöbb
európai nyelvben megmaradt. Ahol nem, ott a heti napok
többnyire sorszámok neveit kapták. A mi keddünk
például a második („kettedik”), csütörtökünk
és péntekünk a szlávból átvett
negyedik és ötödik értelmű sorszámot
kapta.

    A német kedd a „szolgálat
napja”, a szerda a „hét közepe”. A német és
angol nyelvben a csütörtöki és a pénteki
nap neve a régi északi germán népek
Donnar vagy Thor, ill. Freyja vagy Frya nevét őrzi, mert ezek
az istenségek a római Jupiternek, ill. Venusnak
feleltek meg.

    Néhány európai
nyelvben a hét napjainak neve: 

 Latin  Spanyol Olasz

Dies Solis
Dies Lunae
Dies Martis
Dies Mercurii
Dies Jovis
Dies Veneris
Dies Saturni

Domenigo
Lunes
Martes
Miércoles
Juéves
Viérnes
Sábado

Domenica
Lunedi
Martedi
Mercoledi
Giovedi
Venerdi
Sabato

Francia  Német Angol

Dimanche
Lundi
Mardi
Mercredi
Jeudi
Vendredi
Samedi

Sonntag
Montag
Dienstag
Mittwoch
Donnerstag
Freitag
Samstag

Sunday
Monday
Tuesday
Wednesday
Thursday
Friday
Saturday

    A hét valóban kedvező
ütemben szakítja meg pihenőnapjaival a munkanapok sorát,
de tovább bonyolította a naptáralkotás
kérdését, mert csak napokban kifejezve ad egész
számot, különben összemérhetetlen a
napév és a holdhónap hosszával is:

1 év = 52,177457… hét,
1 hó = 4,218655… hét.

    A három természetes és
az egy mesterséges időkör közül a naptár
alapjául csak kettőt lehet elfogadni. Ha a holdhónapot
– és természetesen a napot – választjuk
alapnak, akkor a napév háttérbe szorul. Ha a
napév az alapegység, akkor a holdhónapok
használatával kell felhagynunk. Az első megoldásra
a mohamedán naptár, a másodikra a mi naptárunk
lehet a példa. És most már rátérhetünk
annak a kérdésnek megválaszolására,
hogy

Hogyan alakult ki a mi naptárunk?

    Naptárunk a római
naptárból fejlődött ki. Története
valóban érdekes.

    A hagyomány szerint a rómaiak
eredetileg 10 hónapos évekkel számoltak. Az év
márciussal kezdődött és decemberrel végződött.
Az új év a mezőgazdasági munkákkal,
tavasszal kezdődött, és azok befejeztével
végződött. A szeptembertől decemberig tartó
hónapok ma is őrzik az eredeti számneveket: septem,
octo, novem, decem ui. hét, nyolc, kilenc és tíz
latinul. Állítólag Numa Pompilius, a legendás
második római király csatolta a januariust és
a februariust a hónapokhoz. A hagyományok szerint a
hónapok hossza erősen változott a földművelő
munkáknak megfelelően.

    A naptár további
fejlődése során a rómaiak áttértek
a holdhónapok használatára. A hónapok a
holdsarló napnyugta utáni első láthatósági
idején kezdődtek. Ennek a napnak neve Kalendae volt. A hónap
közepén, a telehold idején volt az Idus.

    Bizonyára nem sok idő múlva
észrevették a rómaiak, hogy 12 holdhónappal
számolt éveik eltolódnak az évszakokhoz
képest. Ezért szakítottak a holdhónapokkal,
és elvileg helyes, érdekes módot választottak
a naptári év és a napév együttfutásának
biztosítására. Hónapjaikat vagy 31 vagy
29 nappal számították, mert egy régi
római babona szerint numero deus impare gaudet, vagyis az
isten a páratlan számoknak örül. Csak az
utolsó hónap, a február volt a 28 napos. Ez a
holdnaptárból kialakult év csak 355 napos volt –
több mint tíz nappal rövidebb a napévnél.
Ezért a rómaiak minden második évben egy
22, ill. 23 napos szökőhónapot adtak az évhez.

A régi római naptár

    A rómaiak jól tudták,
hogy a Nap minden hónapban más csillagcsoporton halad
át. A babilóniai-egyiptomi elnevezéseket ezekre
a csillagképekre a rómaiak is átvették,
sőt hexameteres formában örökítették
át a középkorra:

    Sunt Aries, Taurus, Gemini, Cancer,
Leo,
    Virgo, Libraque Scorpius, Arcitenens, Caper,
Amphora, Pisces.

    Vagyis a jól ismert ún.
állatövi csillagképek: Kos, Bika, Ikrek, Rák,
Oroszlán, Szűz, Mérleg, Skorpió, Nyilas, Bak,
Vízöntő, Halak. (Még magyarul is mondták
hexameteres sorokban:

    Kos, Bika, Kettős, Rák, az
Oroszlán és arató Szűz,
    Mérleg után Ollós,
Nyilas és Bak, Kanta Halakkal.

    Az Ollós a Rák, a Kanta a
Vízöntő széles szájú korsója.)
A hónapoknak megfelelően 12 állatövi csillagkép
van, és a rómaiak aggódtak, hogy a csaknem
teljes hónap hosszúságú szökőhónap
beiktatásával felborítják az égi
rendet, s ezért az istenek megharagudhatnak rájuk.
Ezért a mercedonius nevű szökőhónapot
elrejtették az utolsó hónap, a február
napjai közé. Február 23. napja után –
szökőévekben – a mercedonius első napja következett,
majd sorban a többi egészen ennek utolsó – 22.
vagy 23. – napjáig, és csak ezután jött
február utolsó öt napja.

    A szökőhónapokat beiktató
papság azonban észrevette, hogy a leggondosabb eljárás
esetén is „siet” a naptár éve, és 30
év múlva már egy teljes hónappal jár
a naptár a természet előtt.

    Könnyen utánaszámolhatunk,
hogy megtudjuk, mi volt a hiba. Vegyünk egy négyéves
ciklust. Az első évben 355 nap volt, a másodikban 355
+ 22, vagyis 377. A harmadik megint 355 napos közönséges
év volt, míg a negyedik 355 + 23, vagyis 378 nap. Ez
összesen 1465 nap. Négy napév viszont csak –
megközelítőleg – 1461 nap, ezért évenként
átlag egy nap felesleg adódott a római
naptárban.

    De nem ez volt a legnagyobb hibaforrás.
A köztársaság új kormányzóit,
a konzulokat a népgyűlés január 1-jén
választotta. A konzulok hivatalukat mindig egy évre
foglalták el. A kölcsönt és a kamatokat az év
vége előtt kellett megfizetnie az adósnak. A leendő
konzuloknak az állt érdekükben, hogy minél
előbb kezdődjék az év – az addigiaknak pedig az,
hogy tartson még tovább. Ilyen eltérő volt az
uzsorások és az adósok érdeke is. A
papság – elsősorban apontifex maximus, a főpap – jó
pénzért hagyta magát megvesztegetni, és a
többet fizető kívánsága szerint vagy nem
iktatott szökőhónapot az évbe, bár kellett
volna, vagy szabályellenesen meghosszabbította. A
naptár és a természet között megszűnt
az összhang: az i. e. 1. sz. közepén már 90
nappal előbb jöttek el a naptári ünnepek, mint azok
a mezőgazdasági munkák, amelyekre vonatkoztak. Tehát
az aratási ünnepek idején a gabona még
alighogy kisarjadt, a szüreti ünnepek napjaiban a
szőlőfürtök még sehol sem voltak láthatók.
A helyzet tűrhetetlenné vált, a naptárt
gyökeresen meg kellett változtatni.

    A naptárreformot az első római
egyeduralkodó. Julius Caesar hajtotta végre i.e.
46-ban. Egyiptomi tartózkodása során bizonyára
megismerte az ottani ünnepi naptárt, a 365 napos és
négyévenként egy pótnapos évfajtát.
Arról is hallhatott, hogy Egyiptom történelme
során nem egyszer akarták ezzel felváltani a
pontatlanabb, kerek 365 napos évet, amelyet a nép
használt. Caesar ezért megbízta a
görög-egyiptomi Szoszigenész csillagászt,
hogy dolgozza ki a naptárreformot.

    Szoszigenész az egyiptomi öt
– vagy négyévenként hat – pótnapot
egyenletesen elosztotta az év hónapjai között.
Az évet Caesar rendelkezése folytán ezentúl
hivatalosan is januariusszal kezdték, és a hónapok
felváltva lettek 31 és 30 naposak. Csak az egykori
utolsó hónap, a februarius volt 29 napos, és
csak minden negyedik évben kapott egy szökőnapot. Ezt a
napot azonban továbbra is a hó 23. napja után
iktatták az évbe. Ez a kétezeréves
hagyomány mindmáig fennmaradt: mi is a február
23-a után következő napot, nem pedig az utolsót
nevezzük szökőnapnak a szökőévekben.

A Julius Caesar által i. e.
46-ban bevezetett naptár

    A Julius Caesar által bevezetett
naptári év sematikus rajzából jól
látható, hogy ennek az évfajtának milyen
egyenletes volt a beosztása. Számunkra szokatlan, hogy
ebben szeptember és november 31 napos, míg októberben
és decemberben a napok száma csak 30.

    A reformnak azonban előbb vissza
kellett állítania a napévben elfoglalt helyére
a naptár évét. Ezért Caesar elrendelte,
hogy a reform kihirdetése évében – tehát
i.e. 46-ban – november és december között két
rendkívüli hónapot iktassanak a naptárba.
Minthogy ez az év amúgy is szökőév volt,
abban az évben a napok száma 445 volt. A tavaszi
napéjegyenlőség így visszakerült eredeti
helyére, martius hó 24. vagy 25. napjára.

    Caesart i.e. 44. martius idusán
– március 15-én – meggyilkolták.
Szökőszabályát a papság – talán
szándékosan – félremagyarázta, és
36 éven át nem négy-, hanem háromévenként
tartottak szökőévet. A naptári év ismét
kezdett elcsúszni a természet évéhez, a
napévhez képest.

    A naptár szerencséjére
az első római császár, Augustus Octavianus
tudósai felhívták az uralkodó figyelmét
arra, hogy már három fölösleges nap van a
naptárban. A császár, hallgatva tanácsadóira,
i.sz. 8-ban elrendelte, hogy 12 éven át ne tartsanak
szökőéveket. Így tűnt el aztán a három
nap eltérés. A szökőévek ez után
mindig négyévenként következtek.

Az Augustus Octavianus által
megzavart harmóniájú ún. julián-naptár

    Augusztus annyira büszke volt
rendelkezésére, hogy az addig sextilis („hatodik”,
voltaképpen nyolcadik) nevű hónapot saját
magáról neveztette el. Az ezt megelőző – eredetileg
quintilis nevű – hónap akkor már Julius Caesar nevét
viselte. Minthogy júliusban 31 nap van, Augustus azt kívánta,
hogy ilyen hosszú legyen az ő hónapja is. Elvétetett
hát egy napot a közönséges években
amúgy is a többinél rövidebb februárból,
és ezt a napot csatolta augusztushoz. Ekkor azonban három
31 napos hónap került volna egymás mellé.
Ezért szeptemberből egy napot októberhez, novembertől
egyet pedig decemberhez adott, tehát megcserélte az év
négy utolsó hónapjának hosszát.

    Így alakult ki olyan naptári
év, amelynek beosztását változatlanul ma
is használjuk – és amely magán viseli a
kétezer éves császári hiúság
zavaró nyomait.

    A megreformált római
naptár azonban ilyen kis szépséghibákkal
is egységesítette az egész római
birodalom területén az időszámítást,
kiszorítva az addig helyileg használt, kevésbé
tökéletes naptárakat. Így ez maradt az
ókorból az egyetlen és egyetemesen használt
naptár, amely aztán alapja maradt a keresztény
időszámításnak is a középkorban és
az újkorban.

A Gergely-féle naptárreform

    A Julius Caesarról
julián-naptárnak nevezett év átlagos
hossza a négyévenkénti egy szökőnapjával
365,25 nap. A napév azonban ennél valamivel: 11 perc 14
másodperccel rövidebb. Az eltérés valóban
kicsi, évenként csak egy nap 128-ad része. A kis
eltérés azonban 128 évenként már
egy teljes napra nő. És ezt pár évszázad
múlva már észre kellett venni. A Julius
Caesar-féle naptárreform bevezetésének
évében a tavaszi napéjegyenlőség március
24-ére esett, de lassan eltolódott a naptárban.
A 4. sz. elején már március 21-én
bekövetkezett.

    A 325-ben tartott nikaiai – vagy
niceai – zsinat is foglalkozott ezzel a naptári kérdéssel.
A húsvét ugyanis keresztény ünneppé
lett, és előre számításához
szükség van a tavaszi napéjegyenlőség
idejének ismeretére. A zsinat rögzítette
ezt a napot március 21-ére.

    A zsinati határozat ellenére
ez a naptári nap lassan eltávolodott a tavaszi
napéjegyenlőség idejétől. A tavaszi
napéjegyenlőség egy idő múlva március
20-ra, majd 19-ére esett, és 128 évenként
egy-egy nappal tovább hátrált a naptár
napjai között.

    A csillagászok és más
tudósok aggodalommal figyelték ezt a lassú,
megállíthatatlannak látszó jelenséget.
Még az irodalomban is megjelent ennek a gondnak kifejezése.
Az univerzális műveltségű Dante a 14. sz. elején
írt Isteni Színjátékban így említi
a kis naptári eltérést:

„De mielőtt január nyárba
fordul
a számba-nem-vett századnap
miatt…”

(Babits Mihály ford.)

    A középkorban neves tudósok
tettek javaslatokat a további elcsúszás
megakadályozására. IV. Sixtus pápa
kezdeményezett egy reformot, de a tanácsadóul
meghívott Regiomontanus 1476-ban bekövetkezett halála
megakasztotta a munka érdemi folytatását. X. Leó
pápa 1515-ben Kopernikuszt kérte fel egy naptárjavítási
terv kidolgozására, de a nagy lengyel csillagász
azzal hárította el a megbízatást, hogy a
napév hosszát még nem ismerik kellő
pontossággal ahhoz, hogy egy végleges naptárt
lehessen összeállítani a következő
évezredekre.

    A 16. század második
felében már tíz nap elcsúszás
mutatkozott a naptári év és a természet
éve között: a tavaszi napéjegyenlőség,
amely a niceai zsinat évében – 325-ben – március
21-ére esett, XIII. Gergely pápa idejére március
11-ére tolódott. Az 1570-es években egy
matematikával és csillagászattal is foglalkozó
perugiai orvos, Luigi Lilio – latinosan Aloysius Lilius –
ésszerűnek látszó, elfogadható
változtatást javasolt a julián-naptáron.
Első feladat a felgyűlt 10 nap eltolódás eltüntetése,
vagyis a tavaszi napéjegyenlőség idejének
visszahozása március 21-ére. Ezért a
naptárban valamikor 10 napot egyszerűen ki kell hagyni,
vagyis az egyik évet 10 nappal meg kell rövidíteni.
Ezenfelül gondoskodni kell arról, hogy ezután ne
léphessen fel eltolódás a naptár éve
és a napév között.

    Liliusnak több adat is
rendelkezésére állt a napév hosszára.
A 13. sz. közepéről származó ún.
Alfonz-féle táblázatok szerint a napév
365 nap, 5 óra, 49 perc és 24 másodperc.
Kopernikusznak az 1500-as évek első feléből származó
megfigyeléseiből ennél 8 másodperccel rövidebb
idő adódott. Lilius a két érték számtani
közepét vette számításai alapjául,
tehát szerinte a julián-év a napévnél
10 perc és 40 másodperccel hosszabb. A többletpercekből
egy napra való 135 év alatt gyűlne össze. Az lett
volna Lilius szerint a megoldás, ha a julián-naptár
minden 135. évéből egy napot elvennének. Ehhez
közelálló érték jön ki, ha
egyszerűen megjegyezhető szabály szerint minden 400 éves
időszakaszból három napot elhagynak – vagyis átlag
133 1/3 évenként egyet. Lilius azt javasolta, hogy a
szökőévek napjaiból hagyjanak el három
ízben egyet-egyet 400 év alatt: ne legyenek szökőévek
az évszázadok utolsó – két nullával
végződő – évei közül azok, amelyek nem
oszthatók 400-zal. Az 1600-tól 2000-ig terjedő
időszakaszban tehát ne legyen szökőév az 1700,
1800 és az 1900. Így 400 évenként 100
szökőnap helyett csak 97 lesz.

 

A XIII. Gergely pápa által
1582-ben elrendelt naptárreform változatlanul hagyta a
julián-naptár évbeosztását. Ezt az
ún. Gergely-naptárt használjuk ma is

    Lilius nem érhette meg
tervezetének valóra válását.
Reformját azonban elfogadták – főként Clavius
német csillagász és matematikus felvilágosító
munkája eredményeképpen, aki meg tudta
magyarázni a tudósokból és magas papi
méltóságokból álló
bizottságnak a naptárreform lényegét és
előnyeit. XIII. Gergely pápa az 1582. február 24-i
rendeletével így írta elő a reform
végrehajtását: 1582. október 4-e –
csütörtök – után mindjárt 15-e –
péntek – következzék; az évszázadok
utolsó évei közül csak az legyen szökőév,
amely 400-zal osztható.

    A katolikus államok csakhamar
elfogadták a Gergely-félének nevezett
naptárrendszert – hazánk 1587-ben. A protestáns
államok sokáig ellenálltak a pápáról
elnevezett és általa elrendelt naptár
átvételének. Angliában például
hosszú viták után csak 1752-ben kezdték
használni. A görög-keleti egyházak által
befolyásolt államok is továbbra a julián-naptárt
használták. Oroszországban csak a Nagy Októberi
Szocialista Forradalom utáni hónapokban került sor
a Gergely-naptár átvételére: Lenin 1918.
január 25-én írta alá a rendeletet, hogy
abban az évben január 31-e után mindjárt
február 14-ét kell írni. Addigra ugyanis már
13 napra nőtt az eltérés a julián-naptár
és a napév között.

 
 

A julián- és a
Gergely-naptár hibájának grafikus ábrázolása.
Látható, hogy a julián-év
hibája a XX. sz. elejére már 13 napra nőtt

    Ez a 13 napos ugrás ma is
észlelhető egy feltűnő naptári különösségen.

    Mindenki tudja, hogy az Októberi
Forradalom első győzelme, az egykori főváros, Petrográd
bevétele 1917. október 25-én történt.
Ez a dátum azonban csak az akkor használt régi
orosz – vagyis julián-naptár, szerint esett erre a
napra. A Gergely-naptár szerint akkor már szerte a
világon november 7-ét írtak. Így a
novemberi dátumra csúszott egykori október 25-e
csak nevében őrzi a nagy győzelem dátumát.
Azóta mindig akkor – november 7-én – ünnepeljük
ezt a napot, amidőn a Föld olyan helyzetben van Nap körüli
pályáján, mint volt 1917. október 25-én.

    Gergely pápa tudós
tanácsadói – közöttük Clavius – jól
sejtették, hogy az elfogadott évhossz valószínűleg
eltér egy kissé a napév valódi, akkor még
nem ismert hosszától, de tudták, hogy a kicsi
különbség csak évezredek múlva nő fel
egy teljes napra. Valóban: a napév pontos tartama 365
nap, 5 óra, 48 perc és 46 másodperc, vagyis 26
másodperccel hosszabb a Gergely-naptár événél.
A kis különbség csak mintegy 3300 év alatt
tesz ki egy teljes napot. De nincs értelme már most
rendelkezést hozni arról, hogy késői utódaink
hogyan szabaduljanak meg attól az egy fölösleges
naptól. Legyen ez az ő gondjuk. Nekünk elegendő
megnyugvást adhat az a tudat, hogy addig a naptári év
egy nap pontossággal együtt fut a napévvel. Nem
kell attól tartanunk, hogy a naptári év
elcsúszik az évszakokhoz képest, hogy „január
nyárba fordul”.

Újabb naptártervek. A
Világnaptár

    Minthogy kb. 4900-ig egy napnyi hibán
belül pontos a Gergely-naptár, csillagászati
szempontból véglegesen elrendezett időbeosztási
rendszernek tekinthető. Más kérdés, hogy
mindenben célszerű-e, és alkalmas-e az emberiség
mostani és jövőbeli élete szükségleteinek
kényelmes kielégítésére?

    Már annyira megszoktuk naptárunk
tökéletlenségeit, hogy szinte észre sem
vesszük. Vegyük csak sorra jelenlegi naptárunk
szembeötlőbb hátrányos tulajdonságait:

    – az év első fele rövidebb
a másodiknál;

    – a negyedévek eltérő
hosszúságúak;

    – a hónapokban nem azonos
számú munkanap van;

    – 31 napos hónapok kerülnek
egymás mellé.

    Mindezekért a félévi,
negyedévi és havi termelési és egyéb
statisztikai adatok csak helyesbítő számítások
elvégzése után vethetők össze egymással
pontosan.

    Felhozhatjuk azt is, hogy a
Gergely-naptárban a húsvét időpontja évenként
erősen változik: március 22. és április
25. közötti 35 napos időközön belül mozog
előre hátra – a hozzá kapcsolódó
szünnapokkal és mozgó ünnepekkel együtt.
Ha korán van húsvét, még a farsang is
rövidebb.

    Sokkal zavaróbb azonban az a
körülmény, hogy a meghatározott dátumú
napok évenként a hét más napjaira esnek.
Ezért nem jelölhetünk ki állandó
dátumot az országgyűlés vagy más
ülésszak és rendezvény kezdetéül,
mert az a nap a következő évek valamelyikében
bizonyosan vasárnapra vagy más szünnapra fog esni.

    Évről évre
tapasztalhatjuk, hogy ha a kötött dátumú,
tehát mindig más heti napra eső ünnepeink közül
valamelyik vasárnap közelébe – pl. keddre vagy
csütörtökre – esik, felborul, megcserélődik
a munkanapok és a heti pihenőnapok sorrendje. Mindez
kényelmetlenséget, zavart – és sokszor
költséget okoz.

    Idei naptárunk csak 28 év
múlva használható ismét. Ez azért
van így, mert 365 nem osztható 7-tel: 52 hét
csak 364 nap. Így az újév dátumában
évenként egy-egy nap ugrás tapasztalható
– sőt, ha szökőévből indulunk ki, két
heti-napi ugrást tesz az újév napja.

    Öröknaptárt, vagyis
olyan naptárt, amelyben az azonos dátumú napok
minden évben ugyanazokra a heti napokra esnek, csak valami
ravasz fogással lehetne létrehozni tehát: egy –
ill. szökőévben két – napot ki kellené
vennünk a naptár napjai közül, vagyis ezeknek a
napoknak nem adnánk heti napnevet és havi napsorszámot.

    Több naptártervezet
született már, amely ilyen nevezetlen, sorszámozatlan
nap segítségével valósítaná
meg az öröknaptárt. A legforradalmibb tervben 13,
egyenként 4 hétből, vagyis 28 napból álló
hónap alkotna egy évet. Ez összesen csak 364 nap,
ehhez jönne az egy – szökőévben két –
kiegészítő nap. Ez a naptár azonban minden
látszólagos kényelmessége ellenére
nem találna széles támogató táborra.
A 13 – törzsszám lévén – nem osztható
más számmal – így nem lenne félév
és negyedév sem.

    Sokkal rokonszenvesebb a múlt
század közepén Mastrofini apát által
elgondolt öröknaptár, amelynek tökéletesített
változatát Elizabeth Achelis 1930-ban tárta a
nyilvánosság elé. Ez az ún. Világnaptár.

    Ebben a forradalmi naptárreformtervben
az év végén volna a különös, a
héthez nem tartozó nap, az ún. világnap.
A Világnaptár január 1-jén vasárnappal
kezdődne és december 30-án szombattal végződne,
de a világnap nem lenne sem szombat, sem vasárnap, sem
pedig december 31-e.

    Vegyük szemügyre a
Világnaptár előnyös tulajdonságait.

    Minden negyedév első hónapja
vasárnappal kezdődő 31 napos, öt vasárnapos,
második és harmadik hónapja négy
vasárnapos, 30 napos hónap lenne, így minden
negyedév azonos felépítésű három
hónapból, 13 teljes hétből, vagyis 91 napból
állna. Minden hónapban a munkanapok száma
azonosan 26 lenne. A félévi, negyedévi és
havi termelési statisztikai adatok közvetlenül
összehasonlíthatók volnának. A decemberi
pótnap a világbéke és a népek
barátsága ünnepnapja lévén nem lenne
zavaró a termelési statisztikákban.

    A Világnaptár
leglényegesebb előnye azonban az, hogy öröknaptár.
Ezért az egyszer kiadott naptárak minden további
évben használhatók lennének. Néhány
éven belül fejben is meg lehetne jegyezni a negyedévek
hónapjaiban a napok dátumát és heti
napnevét, hiszen a négy negyedév azonos
felépítésű. Az azonos dátumokhoz tehát
azonos heti napok tartoznának. Április 4-e és
május 1-je például mindig szerdára,
karácsony pedig minden évben hétfőre esne.

    A húsvét vasárnap
dátumát egyszer s mindenkorra április 8-ra
lehetne rögzíteni.

    A szökőévek szabálya
nem térne el a Gergely-naptári szökőszabálytól
– tehát ez is jó lenne az ötödik évezred
végéig. Szökőévekben azonban a
Világnaptárban az első félév végén,
június 30-a után is lenne egy héthez nem tartozó
világnap – de minthogy ezt is ünnepnapnak tervezik, a
munkanapok száma júniusban sem változna.

    Az emberiség valószínűleg
hamar beleszokna a decemberi és szökőévekben a
júniusi világnap használatába. (Bizonyára
könnyebben, mint abba, hogy a Gergely-naptárban négyféle
hosszúságú hónap váltogatja
egymást.) Ezeknek a napoknak csak betűjele volna. Például
DW és JW (W a World Day – világnap angol kifejezés
rövidítése).

    A Világnaptár olyan
években lenne bevezethető, amely vasárnappal kezdődik.
Ilyen évek még századunkban 1984, 1989 és
1995. Kizárólagos használatra bevezetni viszont
csak a világ államainak előzetes beleegyezése
után lehetne.

{mosimage}

A Világnaptár
évbeosztása. Pirossal a heteken kívüli
„nevezetlen” napokat jelöltük

    Az Egyesült Nemzetek Szervezete
már nem egy ízben tárgyalta a naptár
megreformálásának ügyét. A
Világnaptár bevezetése már az 50-es
években is szóba került. Ekkor elvben
beleegyezésüket adták olyan államok, mint a
Szovjetunió és India. Más államok – pl.
az Egyesült Államok – vallási okokra hivatkozva
utasították el az új naptár bevezetésének
gondolatát.

    A Világnaptár elleni fő
kifogás a régóta használt hetek
folytonosságának megszakítása. A
keresztény, az izraelita és a mohamedán
vallásban nagy szerephez jutott ez a mesterséges
időkör. Minden heti napnak megvan a maga vallási
jelentősége. Vannak minden vallásban olyan ünnepkörök,
amelyekben különleges szerepe van egy-egy heti napnak.
Ilyen nem valós kifogások már sok ésszerű
újítás megvalósulását
tették lehetetlenné a történelem folyamán.

    Az ENSZ azonban nem csüggedt, és
csaknem kétszáz naptártervezetet vizsgált
meg használhatóság szempontjából.
A legalkalmasabbnak a Világnaptár bizonyult. Az ENSZ
Gazdasági és Szociális Tanácsa újból
azon fáradozik, hogy ismertetés, népszerűsítés
útján lehetővé tegye ennek az egységes,
korszerű naptárnak valamikori bevezetését az
egész világon. Kétségtelen, hogy a
kényelmi és gazdaságossági szempontokon
felül ennek a reformnak bevezetése a népek közötti
egyetértésnek előmozdítója és
jele is lehetne.

    A Vatikán már a húszas
években kinyilvánította, hogy a húsvét
rögzítésének nincs akadálya, de a
„nevezetlen” napok bevezetését a katolikus egyház
elutasítja. Hasonló értelemben foglalt állást
a naptár kérdésében a II. római
zsinat (1962–65) is. Remélhető azonban, hogy a várható
sok előny megtöri a még ellenálló államok
idegenkedését a kényelmes, egységes
naptárral szemben.

    Az 1982-ben 400 éves
Gergely-naptár véres, mozgalmas események között
született. Az oszmán birodalom terjeszkedése, a
reformáció és ellenreformáció
nemcsak szellemi síkon folyó harcai adták a
keretet a kultúra kiemelkedő eseményéhez.

    Az emberiségnek napjainkban
különösen sok nehézséget kell legyőznie,
világméretű problémákat kell megoldania.
A világnézeti ellentétek is minden területen
össze-összecsapnak. Szorító, világméretűvé
duzzadó gondok azonban másfelől összekovácsolják
a haladó szellemű embereket és népeket. Ezért
bízunk abban, hogy az emberiség sorra megoldja
valamennyi problémáját, köztük az
ésszerű, a mindennapi élet követelményeinek
leginkább megfelelő időbeosztási rendszernek
bevezetését és használatát.

    És szeretnék bízni
abban, hogy mindez még a mi életünkben valóra
válik.

Forrásmunkák:

    Balázs–Fényes–Géczy–Horváth:
Mi az idő? Gondolat, Budapest, 1980.

    Hahn István: Az időszámítás
története. Gondolat. Budapest. 1960.

    Ponori Thewrewk Aurél: Naptárunk
története. Planetáriumi előadás szövege.

    J. I. Sur: Elbeszélések a
naptárról. Kossuth, Budapest. 1964.

A "Naptárunk története, Megjelent a Gergely-féle naptárreform 400. évében" című könyv másodközlése

Hozzászólás

hozzászólás