A sötét anyag árnyékos oldala

628

A kurrens kozmológiai elképzelések szerint a Világegyetem anyagának túlnyomó része olyan, ún. sötét anyag/energia alakjában van jelen, ami elektromágneses hullámok formájában nem ad magáról hírt, csak gravitációs hatása alapján lehet létezésére következtetni. Míg a sötét anyag létezéséről évtizedek óta, a sötét energiáról pedig jó tíz éve tudunk, az utóbbi egy-két év során felgyorsulni látszanak az események: egyre több, már majdnem "kézzelfogható" bizonyíték kerül a kutatók kezébe. Ha valaki(k)nek az eddigieknél erősebb alapokon nyugvóan sikerülne igazolnia a létét, az minden bizonnyal Nobel-díjat érő eredmény lenne (nem beszélve az alapmunkára történő rengeteg későbbi hivatkozásról), ez pedig nagy hajtóerő a kutatók számára, hogy eredményeiket minél gyorsabban publikálják, félretéve esetleg minden más megfontolást.

A PAMELA műhold egy római laboratóriumban a vibrációs tesztek során.
[http://hep.fi.infn.it/PAMELA]

A sötét anyaggal foglalkozó legutóbbi tudományos konferenciát (IDM08) Stockholmban rendezték augusztus 18. és 22. között. A konferencián a PAMELA (Payload for Antimatter Matter Exploration and Light-nuclei Astrophysics) műhold kutatócsoportjának munkatársai szűk körben beszámoltak arról az új eredményükről, mely szerint az űreszköz mérései alapján az elektronok antirészecskéinek, a pozitronoknak aránya nagyobb, mint ahogyan az a jelenlegi fizikai ismereteink szerint várható lenne. A detektált többlet pedig pont akkora, mint amennyi a modellek alapján a galaxisok középpontjában található sötét anyag egyelőre teoretikus részecskéinek ún. annihilációjakor keletkezne. Azaz az eredmény a sötét anyag létének kísérleti bizonyítéka lehetne. A PAMELA kutatói azonban nem akarták elsietni a dolgot: míg az adataikat és következtetéseik helyességét újra nem ellenőrzik, illetve ellenőriztetik más fizikusokkal is, semmilyen információ nyilvánosságra hozatalához nem járultak hozzá.

Nem így gondolta azonban Marco Cirelli (Commissariat a l’Énergie Atomique – CEA, Párizs) és Alessandro Strumia (Universita di Pisa), akik a mérési eredményekben saját, MDM (Minimal Dark Matter) modelljük igazolását látták, melyben a sötét anyagot alkotó részecskét "Wino"-nak hívják. A szerzőpáros el is helyezett egy preprintet az [astro-ph]-n, melyben saját munkájukon kívül főleg a konferencián elhangzott, s az előzőek alapján egyelőre még nem publikus előadásokra hivatkoznak. Igen érdekes a preprint egyetlen ábrájának "története" is. Az egyik, M. Boezio előadására történő hivatkozásban az ábráról ugyanis szó szerint ez szerepel (s itt idézzük az angol eredetit): "In order to comply with the publication policy, the preliminary data points for positron and antiproton fluxes plotted in our figures have been extracted from a photo of the slides taken during the talk, and can thereby slightly differ from the data that the PAMELA collaboration will officially publish." Vagyis az ábrán feltüntetett, pozitronok és antiprotonok fluxusára vonatkozó PAMELA-adatokat a szerzők a Boezio előadása alatt vetített diák egyikéről készült fotó alapján reprodukálták! Felhívják ugyanakkor a figyelmet arra, hogy emiatt ezek esetleg kissé különbözhetnek attól, amit majd a PAMELA csoport a későbbiekben hivatalosan publikálni fog … No comment.

A PAMELA által mért adatokat az MDM előrejelzésével összehasonlító ábra Cirelli és Strumia cikkéből.
[Cirelli és Strumia. Vagy ki tudja …]

Az elsőségért folytatott – nem egészen etikus – harc ezen megnyilvánulása némileg emlékeztet a nyolcvanas évek végének nagy port felvert esetére a hidegfúzióval kapcsolatban. Itt nem részletezendő előzmények után 1989 márciusára két csoport dolgozott a siker esetén szintén Nobel-díj várományos eredményekkel kecsegtető kutatásokon. Meg is egyeztek abban, hogy március 24-én közösen postázzák a Nature magazinban megjelentetendő publikációt. Martin Fleischmann és Stanley Pons azonban nem tartotta magát az egyességhez, s egy elektrokémiai szakfolyóiratban Steven Jones mellőzésével két héttel korábban megjelentették saját közleményüket, illetve sajtótájékoztatót tartottak. Az eseményt óriási hírverés és nemzetközi médiaérdeklődés kísérte. Az eset szépséghibája – eltekintve persze a kutatásetikai megfontolásoktól – mindössze annyi, hogy a bizonyító erejűnek szánt eredményeket később senki nem tudta reprodukálni, így az elhamarkodott bejelentés után Fleischmann és Pons nem hogy Nobel-díjat nem kapott, de vélhetőleg addig megszerzett szakmai reputációjukon is jelentős csorba esett.

Forrás:

Hozzászólás

hozzászólás