Hát ez tényleg katasztrófa!…

630

November 21-én országos katasztrófavédelmi gyakorlatot tartanak hazánkban, melynek egyik hangsúlyos eleme egy képzeletbeli műhold, az Oberon "lezuhanása". Gyanítható, hogy ennek a fantázia-katasztrófának lehet némi köze az utóbbi időben rendre elmaradt műhold-katasztrófáknak. Mind az UARS, mind a ROSAT elégését mérhetetlenül túllihegte a szenzációra éhes média, a veszélyt már-már katasztrofális méretűvé dagasztva. Az alábbi írás a Meteor 2011/11. számában jelent meg. Úgy érzem, november 21-én, a katasztrófa-gyakorlat napján nemcsak a távoli Középföldén, de még a közeli Magyarországon is aktuális.

Műholdeső

Soha nem lehet tudni, miből csinál szenzációt a szenzációra éhes média. Csak kapkodjuk a fejünket a rendkívüli Jupiter-közelségtől a Szuperholdon át az ufónak látszó lampionokig – mindenből szenzációt szeretnének csinálni. Mindenáron. A szenzációhoz pedig statiszták is kellenek, például szemtanúk, és – ne szépítsük a dolgot – ilyen statiszták a hírműsorokban néhány másodpercre megszólaltatott szakemberek is, akik inkább csak tátognak, mert a riporter amúgy is összefoglalja a mondanivaló lényegét (már amit ő annak gondol), és hangalámondásos szomorújátékká változtatja a riportot. Természetesen a riportalanynak szerepelnie is kell, bejönnie, kinyitnia a kupolát, majd gondosan tanulmányozni a nappali, borult eget az okulár nélküli távcsővel. Sok száz ilyen médiaszereplés után már jól ismerem ezt a forgatókönyvet, és jobbára csak akkor vállalok interjút, ha van érdemi mondanivalóm, például egy sokak számára érdekes, valóságos és tartalmas égi jelenség kapcsán. Egy-egy ilyen néhány másodperces interjú ugyanis mindig elrabol egy-egy értékes munkaórát.

Szívesen nyilatkoztam például az augusztus 5-i fényes tűzgömbről, hiszen magam is szemtanú voltam, ezért úgy érzem, hitelesen tudtam felidézni a látottakat, és talán annak is volt hitele, amit az esetleges meteorithullásról mondtam a kamerákba. Azon a ponton, amikor az egyik országos kereskedelmi televízió szerkesztője arra próbált rávenni, hogy menjünk ki a rétre, és játsszam el azt, hogy épp meteoritot keresek, és hoppá-nahát!, a fűben épp meg is találom a keresett „égi tárgyat” – szóval abban a pillanatban mondtam azt, hogy nem, ebből nekem elegem van, nem csinálok magamból bohócot, nem statisztálok egy ekkora hazugsághoz. Pedig „csak” illusztráció lett volna a mini-kisjátékfilm. Hát ne ezzel illusztráljanak, hanem keressék ki az archívumból a kassai meteoritról készült anyagukat.


Egy igazi katasztrófa: 1994 júliusában a Jupiter légkörébe csapódtak a Shoemaker-Levy 9-üstökös darabjai. Illetve katasztrófa lett volna, ha egyáltalán laknának a Jupiteren…

Augusztus 5. óta is gyakran keresnek, természetesen megtaláltak a szeptember 23-án a légkörben elégett UARS műhold ügyében is, mely ügyet soha nem látott mértékben felfújta, a veszélyt pedig elképesztően felnagyította a média. Amikor azt mondtam, értsék meg, én se tudok többet mondani a NASA-közleménynél, minden más pedig csak maszatolás lenne, már nem voltak rám kíváncsiak. Ezzel nyolc munkaórát takarítottam meg magamnak. Természetesen a témához nálam sokkal jobban értő űrkutatási szakemberek elérhetőségét mindig megadtam a média képviselői számára, így a nagyközönség nem maradt hiteles tájékoztatás nélkül. A lényeget – annak esélye, hogy bárki is megsérül a földre hulló műholdtörmeléktől: gyakorlatilag nulla – még így sem értette meg mindenki. Aggódó e-mailekből természetesen nem volt hiány, és az üzenetrögzítőnkre is érkeztek a helyzetet teljesen félreértő üzenetek, melyek tartalmát itt most nem ismertetem. A postás ezúttal se harapta meg a kutyát – az UARS a Csendes-óceánban végezte, és attól fogva már nem volt érdekes ez az egész dolog a média számára, keresték a következő témát.

Október 23-án a ROSAT röntgencsillagászati műhold érkezett vissza a légkörbe. A médiafigyelem ezúttal meg sem közelítette az egy hónappal azelőttit, aminek több oka lehet. Az egyik, hogy nem amerikai, hanem német űreszközről volt szó – a NASA PR-ját nehéz még csak megközelíteni is. A másik – és ebben reménykedem –, hogy az UARS esetén talán megtanulták, hogy statisztikusan milyen csekély az egy emberre számított műholdveszély mértéke. Amit természetesen nem kell lebecsülni, hanem ugyanúgy a helyén kell kezelni, mint például azt, hogy potenciálisan mekkora a balesetveszély a mindennapi életben vagy éppen a légiközlekedésben.

 

Hozzászólás

hozzászólás