Hunyorgó csillagok, nyugodt fényű bolygók

1037

A szcintilláció, vagyis a csillagok hunyorgó, aprócska fényváltozásai, amik olyan elragadóvá teszik egy átlagember számára a csillagos ég látványát, s annyira megkeseríthetik a nyugtalansággal a hivatásos és amatőr csillagászok tevékenységét, fotografikusan is ábrázolható. Nem kell hozzá más, mint kissé reszkető kéz!

 

Légkörünk nem egyenletes, hanem a szelek és a konvektív áramlások miatt különböző sűrűségű „légcsomagok” halmaza, a csillagok hunyorgása, sziporkázása ennek köszönhető. A sűrűségkülönbség a pontszerű fényforrások (amilyenek a csillagok) fényét ide-oda veti, felnagyítja, gyengíti, valamint a fényforrás színét is kissé felbontja az eltérő sűrűség miatti fénytörés-változás. Minél magasabbra megyünk, például egy hegység ormai felé, annál kevésbé érvényesül ez a hatás, a légtömeg mennyisége ugyanis rohamosan csökken, az atmoszféránk alsó 5,6 km-es rétegében van a légkört alkotó gázok fele. Az alacsony tengerszint felett élő észlelők kénytelenek kivárni az időjárás azon pillanatait, amikor kevésbé érvényesülnek a szelek és hőmozgások miatti sűrűségkülönbségek, vagyis jó a nyugodtság.

 

A bolygók esetében – mivel ezek a csillagokhoz képest korongszerű kiterjedésűek s a róluk érkező fény a légkörön nagyobb felületen halad át – a változó sűrűségű légcsomagok okozta „kilengések” kiegyenlítik egymást, a reszketés nem érzékelhető. Amikor egy égitestek felismerésében járatlannak mutatjuk meg az eget, ezt a lehetőséget megragadva magyarázhatjuk el, hogyan jöhet rá könnyedén, hogy csillagot, vagy bolygót lát-e éppen. Minél alacsonyabban áll egy adott égitest, annál jelentősebb lesz a szcintilláció hatása, mivel ilyenkor kell a fénynek a leghosszabb utat megtennie a légkörünkön át, a zeniten látható csillag esetében érvényesül a legkevésbé. Ha példát szeretnénk mutatni a szcintillációra, érdemes tehát olyan égitestet keresni, ami viszonylag közel van a horizonthoz.

Hogyan lehet láthatóvá tenni a szcintillációt? Természetesen szabad szemmel jól látható, ám a fotografikus megjelenítéshez egy kis trükköt kell alkalmaznunk. Biztos, hogy mindenkinek sikerült már véletlenül bemozdult képet készítenie egy égi objektumról, amit aztán kitörölt. Néha érdemes megfigyelni a csillag fénye által az érzékelőn hagyott nyomot kicsit alaposabban is! A vonalka, ami a bemozdulás által képződött a fotón, nem egyenletes fényű, hanem hol erősebb, hol gyengébb, s a fénytörés változása miatt színeiben is változó. A bolygók esetében a vonal egyenletes marad. Ha szándékosan szeretnénk olyan fotót készíteni, amin látszik a szcintilláció hatása, akkor be kell mozdítani a fényképezőgépet, persze csak kicsit, hogy azért a látómezőben maradjon a cél-égitest. Minél hosszabb fókuszú objektívet használunk, annál látványosabb lesz az eredmény. A fotónál 1-2 másodperces záridőt és nagy érzékenységet érdemes használni, ez már pont elegendő a kívánt látványhoz. Különösen szemléletes a különbség akkor, ha egy bolygó valamely fényesebb csillag közelében áll, s így egy fotón egymás mellett látható a két égitest vonala.

A csillagok alkotta vonalak közt is van különbség persze, s nem csupán a fényesség miatt. A színkép is megmutatkozik a látványban, jelentős eltérés van például az Arcturus vöröses és a Sirius kékesfehér színe által létrehozott szcintilláció-képben.  Az Arcturus esetében vöröses alapárnyalatba keveredik bele viszonylag kis mennyiségben zöldes-kékes szakasz, míg a Sirius ragyogó szivárványszínű vonalat produkál, kékes dominanciával.

A legjobban persze úgy ábrázolhatnánk a jelenséget, illetve ennek hatását, ha a fényképezőgépet nem kézzel mozgatnánk, hanem motorral, egyenletességet biztosítva a mozgásnak, ám a kézi mozgatásba játékosság is vihető, így egy-egy csillag fényével akár rajzolhatunk is!

 

Hozzászólás

hozzászólás