Vasárnap már mindhármunkon érezhető volt, hogy mindjárt vége az expedíciónak. Véglegesítettük a még leészlelendő objektumok listáját, amely – a kényszerű selejtezések után – végre észlelhető hosszúságúvá vált. Nekem még le kellett észlelnem kb. 40 db déli kettőscsillagot az előadásomhoz, de ez volt a legkevesebb. Várt még rám egy Antares régió rajz, és a Hangyász-köd (NGC 6726 környéke) sem maradhatott ki. Sőt, az utolsó előtti éjszakára maradt a Tejút hat legfényesebb gömbhalmaza közül háromnak a lerajzolása – az NGC 104-ről (47 Tuc), az NGC 6397-ről (Ara-GH), az NGC 6752-ről (Páva) van szó. Mind 5m-nál fényesebb.
Szerencsénkre egy hidegfront vonult át vasárnap hajnalban, ami elrontotta az addig egész jó nyugodtságot, de cserébe addigi legjobb átlátszóságú egünkkel ajándékozott meg bennünket. Miután kikecmeregtünk délben az ágyból (mert másnak nem lehet nevezni ezt 10 átészlelt éj után), rendbetettük magunkat, s lám, máris délután 3 óra lett, amikorra hivatalosak voltunk egy Joachim által prezentált külön bejáratú szafarira a saját farmján. Teljesen autentikus volt – Toyota Freelander felállt, mi meg felmásztunk a platóra, és erősen megkapaszkodtunk a rácsokban. Hisz az igazi szafarin az ember a nyitott platón állva utazik – és fotózza az állatokat!
Az erős, éles napsütésben a színek olyanok voltak, mintha nem is ezen a bolygón lennénk. Mintha egy 10/5-ös átlátszóságú bolygóra kerültünk volna. Az élményt a kopár hegyek csak fokozták: a hatalmas medence szélén körben mindenütt hegyek látszottak, azt a hatást keltve, hogy egy gigantikus, 50 km átmérőjű meteoritkráter belsejében állunk…
A szafari során erős szél fújt, ami a +10 fokban nem volt épp kellemes, de a polár pulóver csodákra képes… Az állatok sem szerették, mindig távol maradtak tőlünk, vagy ha közel is voltak, elmenekültek. Azért amikor a hegyek lábához értünk, sikerült egy kb. 200 m távol lévő oryx (nyársas antilop) csordát alaposan szemügyre venni és lefotózni őket. Érdekes érzés volt azzal szembesülni, hogy előtte való nap egyik fajtársukból készítettem pörköltet…
Láttunk még zebrákat is, ami nekem külön nagy élmény volt. A zebrák nagyon nyugodtan viselkedtek, engedték magukat fotózni, sőt, pózoltak nekünk, kb. 50-100 m távolságban. Óriási élmény volt…
Oryxok a távolban.
Észrevettek minket.
Zebrák a gerincen.
Visszafelé megálltunk egy kis dombháton, ahol Joachim majd egy kis házat szeretne építeni nyári lak gyanánt – a kilátás félelmetes volt, az egész farmot be lehetett látni, ami 50×25 km-es terület esetén nem rossz teljesítmény. Itt találtunk Janival pár nagyon szép kvarckristályt, amik fej nagyságú kövekben voltak – elvittük őket, és a szálláson kikalapáltuk a kristályokat.
Kilátás a farm irányába.
Ezen az estén a szafari után eszembe jutott, hogy vajon van-e már esti holdsarló. Lóránd hamar lehűtötte a kedélyeket, hisz tegnap volt holdsarló, mondta. Ennek ellenére Jani kiment a ház elé és szinte azonnal észrevette a sarlót! Ott állt a Kis Gamsberg felett, vízszintesen – hogy hány órás lehet, még nem tudjuk (sajnos évkönyvet nem vittünk), de nagyon fiatal kellett legyen, hisz -100-120 foknál nem volt több. És ez tényleg szabad szemmel látszott, nem csak binokuláral. Sőt, pár perccel később a hamuszürke fényt is észrevettük, mind távcsővel, mind szabad szemmel.
Bolygóegyüttállás holdsarlóval.
Másnap – az utolsó teljes napon – az összepakolás után a közeli kanyonhoz és a vízeséshez kirándultunk. Leereszkedtünk a gránit- és palasziklákon, gyönyörködtünk a félelmetes geológiai alakzatokban, csodáltuk a természet erejét, amely kialakította ezt a völgyet. A vízeséshez érve egy kis tavat találtunk a sziklafalak tövében, és egy másik sártócsát. Itt leültünk egy fél órára, hisz kissé fárasztó volt a köveken való egyensúlyozás lefelé. Aztán olyan nyugalom, béke szállt meg bennünket, ami még soha – talán a bő másfélmilliárd esztendős, komor, hasadozott sziklafalakból áradó végtelenség keltette bennünk.
Gyalogtúra a szurdokba.
Gábor szakértő szemmel vizsgálja a kőzeteket.
Egyensúly.
A vízesés helyén csillogó kis tó.
Pihenő a mászás előtt.
Kilátás a szurdok feletti fennsíkról.
Aztán visszamásztunk a természetes, hasadozott kőlépcsőkön a szeles szirtfokra, majd visszamentünk a szállásunkra – szóhoz sem jutottunk a meghatottságtól, annyira a hely hatása alá kerültünk. Az utolsó éjjel mi ketten Janival csak kb. éjfélig észleltünk, illetve Jani csak szabadszemezett, binoklizott, hisz ő az előző este végzett a programjával. Lóránd hajnalig fotózott a teleobjektívvel: NGC 6231 régió (Hamis Üstökös), Kis Magellán felhő.
A Hamis üstökös egyetlen nyers képkockája is nagyon szépen bemutatja a terület változatosságát.
Másnap eljött az indulás – előtte a ház előtt interjút készítettünk. A rövid mérleg: összesen 250 rajzos észlelés, 21 teljesen befejezett és 2 majdnem kész fotó, összesen 80 órányi light expozíció, 4 kg ásvány, szavannai növények magjai, jó nagy adag fáradtság, és természetesen – elmondhatatlan élmények. Adele vitt bennünket a reptérre, de odafelé teljesen ránk telepedett egyfajta meghatottság és bizony szomorúság is, hogy itt kell hagynunk ezt az országot. Persze az élet megy tovább… Aztán egy rövidebb és egy hosszú repülőút – éjjel a szupermodern gép audiovizuális egységén Miguel Don’t look back (Ne nézz vissza) c. számát hallgatva kissé elszorult a szívem…
Ezeket a sorokat már a müncheni reptéren, a budapesti gép indulása előtt írom, és csak remélem, hogy egyszer újra találkozunk, Namíbia!
Szöveg: Sánta Gábor
Fotók: Fényes Lóránd
