Annyi elméleti locsogás után tegnap hajnalban végre saját szemmel is láthattam a hajnali négy fényes üstököst, így most egy szubjektív, az asztroblogunknak címzett élménybeszámoló következik.
Hajnali négykor csörög az óra. Az utolsó hajnal Piszkéstetőn. Nyolc napja vagyok itt, de még egyetlen derült hajnal sem volt, este is csak egy fél, szóval az időjárás nem volt kegyes hozzám. De így legalább volt időm írni az ISON sorozatot honlapunkra… Szóval hajnali négy óra. Az egy napos esőt hozó front elvonulásában reménykedve húztam fel az ébresztőt, de minta ólommal öntötték volna ki a fejemet. Nagyon mély álomból keltett az óra, de azért felnyitom a számítógépet, és megnézem a teljeségbolt kameránk képét. Csillagok vannak rajta. Meg cirruszfelhők, amelyeken keresztül nem fogom látni a horizont közelében látszó üstökösöket. Megnézem a műholdképet, a derültség határán vagyunk, a felhők pedig lassan sodródnak kelet felé. Egy óra múlva már világosodik, így nem lehet sokat vári. Úgy érzem, ebből nem lesz jó derült, de azért csak kimegyek a teraszra. Nehogy már az ágyban fekve, egy számítógép monitorja előtt döntsem el, hogy észlelek-e vagy sem, nem szabad hagyni, hogy a modern világ ennyire ránk telepedjen. De a teraszon sem fogad más, mint a jórészt fátyolfelhős ég, a rajta átvilágító fényes csillagok, ám nyugaton valami alakulóban van. Úgy 20-25 fok magasan egy éles határral vége a fátylaknak, és mélyfekete égbolt következik, sziporkázó csillagokkal. Vissza a kamera képéhez, megnézem, mi a tendencia. A sáv fölfele jön, így megszületik az elhatározás, hogy a fejemben továbbra is ott lötyögő ólom ellenére felöltözök, magamhoz veszem a 20×60-as binokuláromat, és felcaplatok az 50 cm-es távcsőhöz, hogy a kupolájának védelméből végre saját szememmel is lássam az ISON-t, amelyről már oly sokat írtam. Jó döntés volt.
A hajnali 4 órás műholdkép. Két felhősáv között pont kiderült az ég a Mátra felett.
Amire fél öt körül felérek a kupolához a hosszú lépcsőn, már szinte a teljes égbolt szikrázóan derült, örömmel veszem be magam a kupola széltől óvó észlelőterébe. Kezdődhet a fél órás üstökös maraton, melynek végén négy üstökös részletes adataival szeretnék visszatérni a főépületbe. Elsőként a legkönnyebben elérhető és legfényesebb Lovejoy-üstökös következik. Az égbolt egyik legszebb csillaghalmaza, a Praesepe közelében kell keresni, és elsőre meg is látom a binokulárral, hiszen a szabadszemes láthatóság határán van. Már egy látómezőbe lehet játszani a halmazzal, gyönyörű párost alkotnak. A 12 ívperc átmérőjű kóma fényesen izzik, középpontja nagyon fényes, és jól láthatóan elnyúlt északnyugati irányban. Ezt a porcsóva kezdeménye okozza. Bár az üstökös gázokban erős, lassan a gázok által a magból kiszabadított por is elegendő mennyiségben lesz jelen, hogy csóvát formálhasson. Miután minden paraméterét megbecsültem, egy pillanatra megpróbálom, hogy látszik-e szabad szemmel, de rá kell jönnöm, hogy még mindig légszomjam van a felfelé vezető úttól. Így pedig nem lehet a szemet és az agyat csúcsra járatni, ami az észlelhetőség határán látszó üstököshöz kéne, csak színes karikák ugrálnak a szemem előtt. Majd kicsit később visszatérek a kérdésre, gondoltam, de később már nem volt időm, ugyanis vészesen hajnalodott, miközben még három üstökös várt becserkészésre.
A Lovejoy-üstökös és a Praesepe együttállása Landy-Gyebnár Mónika felvételén, néhány órával az én észlelésem előtt.
Következett az ISON, a várva várt vándor, a Virgo bétájától valamivel keletre. Be kell valljam, picit elkavarodtam, mert gondoltam majd úgy nagyjából arra rántom a távcsövet, amerre a térkép jelöli az üstököst, aztán csak feltűnik a látómezőben. Hát nem tűnt. Csillagalakzat ellenőrzés, dátum beállítás ellenőrzés, égtáj ellenőrzés – futtattam az ilyenkor szokásos csekklistát. De minden jónak tűnt, így jöttek a halványabb csillagok alkotta alakzatok, ezekkel próbáltam odatalálni a jelölt helyre. És akkor egyszer csak feltűnt a halvány kis pálcika! Ez? Ebből lesz az évszázad üstököse? Hááát, azt hiszem bajban vagyok…
Nem mondom, amikor már jobban rá tudtam koncentrálni egy kicsit jobban tetszett, az apró 3-4 ívperces kómából fényes, könnyedén látható csóva indult nyugat felé, melyet majd fél fok hosszan lehetett követni. Később a gázokból álló halványabb, a kómát 5 ívpercesre növelő külső halót is megpillantottam, de a 8,6 magnitúdós fényesség végül a négy vándor közül a legkisebbnek bizonyult. Következett volna a szintén a Virgoban látszó Encke-üstökös, ám a fák ágai eltakarták. Rémülten szaladtam le a kupola melletti rétre, és ott szaladgálva próbáltam rést keresni a fenyőfák között, hátha lelátok elég alacsonyra, de mindhiába. Bár 1994-ben és 2003-ban is láttam már az Encke-t, de ezt azért nem akartam volna kihagyni. Na mindegy, pár perc még belefér, addig nézzük a pár hete robbanásos kitörésen áteső C/2012 X1 (LINEAR)-üstököst.
Három robbanásos kitörésen átesett üstökös összehasonlító ábrája. (R. Miles)
A Bootesben, az égbolt egyik legfényesebb csillagától, az Arcturustól nem messze látszó üstököst egy pillanat alatt sikerült megtalálni. Hatalmas, nagyon diffúz folt, mintha csak odalehelték volna. A robbanás porfelhője már nagyra tágult, így felületi fényessége lecsökkent. De azért nagyon szépen jön. Fényességét 8,3 magnitúdóban állapítom meg, mérete 12 ívperc. Közben azonban vészesen világosodik, és az Encke még hátra van. Megint lerohanok a rétre, keresem a jó helyet, s most végre találok egy olyan pontot, ahonnan jól látszanak a rávezető csillagok. A fényes delta Virginis, lefelé az a fényesebb csillag, felette meg egy kicsit halványabb. Üstökös sehol. Megnézem a térképet, s akkor látom, hogy a halványabb csillag helyén kéne lenni az üstökösnek. De a térkép nem jelöl csillagot. Visszamegyek a területre, kicsit játszom a élességgel, és nahát, tényleg. A halvány csillagocska – különösen mellé pillantva – ködös kis folttá válik. Ez az Encke, csak én a korábbi leírások és fényképek alapján nagy, diffúz foltra számítottam, ez pedig nagyon kompakt. Itt van hát a negyedik is, négy üstököst pedig még sosem láttam binokulárral egyetlen éjszakán. Tucatnyi üstököshöz már volt szerencsém egyetlen éjszaka, de azokat egy 44 cm-es távcsővel láttuk. Hogy négy ilyen fényes üstökös legyen az égen egyszerre, nagy ritkaság. De egy régi rituálé még hátra volt.
A kompakt megjelenésű 2P/Encke-üstökös Kristopher Staller november 6-ai fotóján.
Korábban már előfordult, hogy egyszerre két binokuláros üstökös látszott az égen, és ilyenkor mindig kipróbáltam, hogy mennyi idő alatt tudok átállni egyikről a másikra, vagyis milyen rövid időn belül tudok két üstököst megpillantani. Általában 2 másodpercre sikerült leszorítani a duplázást, bár 1996-ban már láttam két üstököst egyetlen pillantással is. No nem szabad szemmel, az legutóbb 1911-ben fordult elő az északi féltekéről (talán decemberben újra lesz ilyen…), és nem is úgy, hogy két üstökös látszott egymáshoz annyira közel, hogy befértek egy látómezőbe. Történt, hogy a szabad szemmel is kiválóan látható Hyakutake-üstökös észlelése közben távcsővel egy másik Hyakutake-üstököst néztünk. A szerencsés, azóta sajnos már eltávozott japán üstökösvadász egy hónap alatt két üstököst talált, így egyszerre két ugyanolyan nevű vándor látszott az égen. És egyszer csak észrevettem, hogyha elveszem kicsit a fejem az okulártól, de még mindig látom a távcső látómezejében a halványabbikat, a távcső tubusa mellett/körül látszó égrészen érzékelni tudom a pont abban az irányban látszó szabad szemes Hyakutakét. Egyetlen pillantással két üstökösről érkeztek fotonok a szemembe, ráadásul ugyanolyan nevűekről. Elismerem, hogy a világ népességének 99,99%-át hidegen hagyná ez az élmény, de engem azóta is feldob.
Visszatérve a jelenbe, jöhetett hát a Nagy Binokulár Rángatás, amikor az egyre világosabb égen megpróbáltam minél gyorsabban végignézni a négy üstököst. Méghozzá négy teljesen másképp kinéző üstököst. Először a nagyon kompakt Encke, aztán a hosszúkás ISON, majd a kerek, diffúz LINEAR és végül a fényesen izzó labdára emlékeztető Lovejoy. Elsőre dadogósan ment, vagy húszig számoltam el, mire végigértem a soron. De szerencsére mindenhol volt egy fényesebb csillag vagy halmaz az üstökös közelében, ami segítette a ráállást, és a mozdulatok is kezdtek belemenni a kezembe, így előbb sikerül 14, majd végül 10 másodpercre leszorítani a szintidőt. Az új rekordom tehát négy üstökös tíz másodperc alatt. Aki nem hiszi, járjon utána.
