Az Uránuszról az első részletes felvételt a Voyager–2 űrszonda készítette 1986-ban, amikor elrepült a jeges gázóriás mellett. Ám a bolygó első űrszondáról készült felvételeinek felbontása ellenére azokon az Uránusz csupán egy többé-kevésbé jellegtelen kék golyónak tűnt. A James Webb-űrtávcső új infravörös fényképein ezzel szemben egy dinamikus és lebilincselő bolygó képe bontakozik ki. Gyűrűk, holdak, viharok és a bolygó északi féltekéjén egy fényes poláris sapka ékesítik az égbolt görög mitológia szerinti istenéről elnevezett planétát.
Az Uránusz különlegessége a Naprendszer bolygói között forgástengelyének rendkívüli, 98 fokos dőlésszöge. Az égitest lényegében az oldalára dőlve szinte „gurul” pályája mentén, az ekliptika síkjában. Emiatt a bolygó pólusai a 84 éves keringési periódus során egy-egy alkalommal szinte pontosan a Nap felé fordulnak, és az Uránusz évszakos változásai a legszélsőségesebbek a Naprendszerben. Jelenleg a bolygó északi félgömbje van megvilágítva, és közeleg a 2028-ban esedékes nyári napfordulóhoz, amikor közel az északi pólus irányából fog sütni rá a Nap. Mindeközben a déli félgömb legnagyobb része tökéletes sötétségbe burkolózik a 21 földi évig tartó tél közepéhez közeledve.
Az északi poláris sapka a napforduló közeledtével egyre hangsúlyosabban jelenik meg. A Webb-űrtávcső kitűnő eszköz lesz a csillagászok kezében a napforduló környékén a bolygó légkörében bekövetkező időjárási változások nyomon követésére.
A James Webb rendkívüli érzékenységének és dinamikatartományának köszönhetően a bolygó korongja mellett a halvány gyűrűrendszer részleteit is megörökítette felvételén, beleértve a legnehezebben megfigyelhető legbelső zeta-gyűrűt is. Látható továbbá a felvételen az Uránusz számos holdja és holdacskája közül 27 is, amelyek néhánya a gyűrűk között kering.
A Voyager–2 látható tartományban készült statikus kék golyójához képest a James Webb infravörös fényképén az Uránusz jeges légköre szinte megelevenedik, és számos izgalmas légköri jelenség tárul fel a szemünk előtt. Az egyik legszembetűnőbb ezek közül az átmeneti északi poláris felhősapka fényes, kiterjedt foltja, ami a tengelyferdeség miatt a bolygó felénk – és egyúttal a Nap felé – forduló félgömbjének jelentős részét befedi. A felvételen még a sapka részletei is kirajzolódnak. A felhősapka közepe fényesebb, a peremének a közelében, alacsonyabb északi szélességek mentén pedig egy sötétebb sáv fut körbe. A sapka határának környékén több, a kék környezetből kiemelkedő világosabb árnyalatú viharzóna is látható.
Az asztrofizikusok hosszabb távú rendszeres megfigyelésekkel szeretnék nyomon követni a viharok számának és megjelenési szélességüknek a változásait, hogy megállapítsák a bolygón uralkodó meteorológiai viszonyokat és azok évszakos változásait. Mivel az elmúlt néhány évben a csillagászok rengeteg, az Uránuszhoz hasonló exobolygót fedeztek fel, így ennek a bolygónak a tanulmányozása különösen nagy jelentőséget nyert, hiszen az Uránuszról megtanultak több ezer exobolygóra lesznek alkalmazhatóak a közeljövőben. Ugyanakkor a dolog fordítva is igaz: a számtalan Naprendszeren túli bolygó vizsgálata révén tágabb kontextusba helyezve a saját bolygórendszerünkről is új dolgokat tudhatunk meg.
Forrás: WebbTelescope.org
